2025
30
09

Dalmai Péter meghurcolása

Dalmai Péter meghurcolása
Mint a búvó patak úgy tört fel helyenként és időnként Sopron évszázados szellemisége. Kopott volt a Leghűségesebb város az ötvenes évek derekán , de falaiban, átjáróiban, utcaköveiben is őrizte a múlt értékeit, amire valahogy, a maga módján még egy ávós őrmester is büszke lehetett. Büszke ám, Csillag János márpedig az volt. Tudta, hogy nem akárhová vezérelte sorsa. Sopron az valami más, mint az eddigiek. Itt furcsán, tisztelettel beszélnek az emberek, az ódon kapualjakban borkimérések működnek, virágot, gyümölcsöt, kínálnak a poncichter házak kapuiban. Vannak még magánvállalkozók is. Léteznek a bálok, a koszorúcskák, motoros és autósversenyek, atlétikai és kosaras erőpróbák. Élnek a hagyományok, mint a letaposott kövek mögül előtörő fűszálak. De nagyon közel Ausztria, ami miatt védelemre szorulnak az itteni fiatalok, az új nemzedék. „Ezért fenébe a labanc mindenségit, a németül krákogó maradványt, a Hóhegyet, a vasfüggönyön túli rokonokat, a levelekben visszaköszönő kitelepítetteket, mindenki kapja meg a magáét, aki terjeszteni merészeli a Nyugat szellemét! Mert a szovjet elvtársak bár ott vannak a határon, de a kapitalista méreg átszivárog akár a föld alatt is.” Így gondolkodott magában Csillag János, feldúltan, öntudatosan, vérig büszkén ávós bőrkabátjára és a homlokán virító vörös csillagjára. Szószátyár beszéde miatt csak Hadovának csúfoltak parolis társai. Azt hitte sok mindent tud már Sopronról, csak azt nem vette észre, hogy ő itt örökre idegen marad…
Büszke volt arra is, hogy neki most indulnia kellett Mihályiba az egyik volt parasztpárti vezető családját zaklatni. Büszke volt a felsőbb pártmegbízatásra, aminek lényege volt, hogy csűrnie-csavarnia, gyaláznia és fenyegetnie, fullánk nyelvvel bomlasztania kellett egy egész magyar családot. Mindezt élvezettel tette, úgyhogy foghiányos szájában dúsgazdag nyáláramlat gyűlt egybe, amit aztán a falusiaktól is jól ismert családi ház előtt büszkén kiköpött. Ez a jellegzetes figura immár harcedzetten érkezett, ki volt képezve az osztályidegen népelemek kínzására. Nyelvezete sem ismert lehetetlent a cifra és mocskos káromlás gyakorlatában. A recski kényszemunkatáborban eltöltött hónapok alatt tanulta meg hogyan kell bánni azokkal, akiket „megszédített a nacionalista agitáció borgőze”. Recskre azonban még ő is sok volt, így aztán Sopronba helyezték át, a Belső Reakció Csoportfőnökség helyi megbízottjai közé. Ezen belül az ifjúságvédelme volt a feladata. A mihályi gazda legidősebb fiának ügyében járt el, aki harmadéves erdőmérnök hallgató volt a soproni főiskolán.
– Hol van a papátok? – rikkantott hatalmasat a vadszőlővel borított tornácos ház udvarán játszó gyerekekre. Hívjátok őt elő a föld alól is nyomban!
Félelemtől reszkető, alacsony termetű asszony állt az útjába, jobbján serdülő lányka, a balon mezítlábas kisfiú.
– Tán foglaljon helyet az úr a tornácon! Mi járatban? – kérdezte az asszony remegő hangjával.
– Úr ám az a szentséges micsoda…Mi az urak nyakát szegjük, belüket kitapossuk!
– Akkor elv…elvtárs! – nyögte ki félelemmel telt szemekkel az asszony!
– Sürgető ügyben járok! Maguk csaltak a földtulajdon bevallásában. Kulákvér nem igaz-e? Hamis bevallást tett a fiúk, ezért fegyelmi vizsgálat elé állíttattuk a főiskolán. Szóval merre van a ház ura, mert vele kell ez ügyben beszélnem.
– Kinn a földön, aratás van. Hiszen jól tudja. Estig haza se jöhet, annyi a munka.
– Na majd én megmondom jöhet -e vagy sem! Mert annyi szent jönni fog öt percen belül, vagy „szét ba…om a ku… anyját két gyertya között a ravatalon!”
– Kérem, ne mondja ezt a gyerekek előtt. Nagyon kérem! Csak szólok a Pistikének aztán rohan is, haza hívja az apját. Egy kis türelmet és jön is… Kérem várja meg. Csak azt ne mondja…könyörögte az asszony.
Jött is aztán Dalmai Endre hamarosan. Porosan, napégette arccal, izzadságtól csuromvizes hajjal, izmos barna karját védekezően a melle elé fonta. Csillag úgy nézte, mint a kiéhezett farkas a prédáját. – Ide hallgasson kulák uram ! És azzal elmondta neki kurtán mi a baj vele meg a családjával.
-Ki fogják dobni a fiát a főiskoláról, mint a hernyót a borsólevesből. Magának különben is sok vaj van a fején. Még hogy parasztpárti vezéralak, az ilyeneknek még a napfény sem jár ebben a népi demokráciában, ahol a dolgozóké a hatalom. Holnap délelőtt tízkor kihallgatjuk a fiát ebben a piszkos földügyben. Úgy bizony ám. Aztán ajánlom, maguk is tartsák magukat az igazsághoz! Ennyit mondott majd újból, búcsúzásul is hegyeset köpött, volt ebben már némi gyakorlata. A fekete autó pedig elporzott a hőségtől vibráló főutcán, a falu házainak ablakaiból félő tekintetek kísérték útjára. Dalmaiék megroggyanva a gondtól asztalhoz ültek. -Ha már itt van! Egyen valamit! Ki akartam vinni a földre. De ez a rongyember megelőzött. Csak Péternek ne legyen semmi baja! Segíts meg bennünket Istenem!-sírdogálta az asszony.
(És Péternek nem lett baja. Ő kijutott a szabad világba. Mint sok más társa , meg az a kétszázezer menekülő… Aki pedig itthon maradt azt a létezés kényszere formálta azzá, amivé végül is vált. De Péter erdőmérnöki karriert futott be Kanadában. Csak későn, élete végén vette észre, hogy magával vitte a vírust. A magyar vírust, amit addig még nem ismert a világ. A megosztottság, a viszálykodás sajátos hungarikumát. Ezért írta le egyik utolsó hazaküldött levelében: „Itt Kanadában sem nyugodott a magyar vér, belső harcok folytak, de azt jól titkolták. Otthon pedig úgy gyógyult be 56 sebe, hogy vastag bőr nőtt a még mindig lüktető gennyedés tetejébe, és évtizedek múltán lassan mindenki elfelejti azokat, akik vérüket adták a hazáért.)
(A fényképen a soproni főiskolások 56-os karszalagja. Levéltári gyűjteményből.Soproni Egyetem)

hozzászólások lezárva.

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide