Dzseki bácsi

Dzseki bácsi, egy letűnt világ „szupersztárja”

Ahogy az idő haladt Dalmai Péter egyre gyakrabban várta az unokáját, hogy folytassák memoárjának megírását. Dávid most nagyapjának soproni történeteit vette magnóra. Amiről az öregúr beszámolt az teljesen idegennek tűnt a vancouveri hétköznapok forgatagában. Mégis elemi erővel hatottak rá, hiszen nincsen új a nap alatt, ezek a történetek a múltból ágaztak a jelenbe és komoly tanulságokkal szolgáltak számára is.

-Tudod Dávid, Sopron az élmények tárháza volt. De kellett egy karmester, aki a „zenekar” összjátékát képes volt irányítani. Ilyen volt Dzseki bácsi, az örök diák, aki 1922 -ben iratkozott be a főiskolára és 1951-ben végzett ott. Igazi mókamesterként szórakoztatta a diáksereget, de népszerűsége túlmutatott a hallgatók sokaságán. Követőinek se szeri, se száma, mert kellett a show, kellett a produkció még akár az ötvenes évek legsötétebb korszakaiban is. A nagy szórakoztató ma már hiányzik a mi életünkből. Akkor soproni főiskolásként csodálattal hallgattuk a meséit, nevettünk a tréfáin, megjegyeztük anekdotáit és arany mondásait. Nem is tudom, miként teremhetett egy ilyen ember, akinek a neve, ha nem hozza haza az édesanyja Amerikából, talán ott lehetne a Hollywoodi hírességek sétányán. (Szüleivel a múlt század első éveiben – jobb megélhetést remélve – kivándoroltak az Amerikai Egyesült Államokba, ahonnan 1914-ben hazajöttek erdélyi rokonaik meglátogatására, de az időközben kitört világháború miatt már nem tudtak visszautazni.) Már a megjelenése is jóhiszemű derültséget váltott ki, alacsony termetéhez mérten nagy kobakja, fekete szemei, bozontos szemöldöke, huncut mosolya, amely mindig ott bujkált ravasz góbé fizimiskáján egy komikus kihívással felért. Ismerte az összes soproni hangulatos borkimérést, a vendéglőket és sörözőket. Egy egész csapat kísérte a Sas térre, Baumholtz nénihez borozgatni, aztán tovább a híres Wutschek kocsmájába. A Pannónia a sörözőjében pedig újabb körök következtek, majd a Royalba is betértek. A Rókalyukban Parragi főszerkesztő várta őket, a város legjobb tollú zsurnalisztája, meg annak segédszerkesztői a Bihari urak.

-Voltam több előadásán is, az őslénytant és geológiát oktatta, amikor diplomájának megszerzése után tanári állást kapott az egyetemen. Persze ott is inkább anekdotázott. Sajnos nem tartott velünk Kanadába, pedig megédesítette volna a legnehezebb napjainkat is. Ne higgyük, hogy pusztán a bohóckodással kimerült a tárháza, mert ő valójában egy igazi szellemi ember volt. Éles eszű, művészlélek, aki értett az emberi szívek megdobogtatásához. A rendes neve amúgy Böszörményi Nagy Károly volt. Olvastam egy jellemző történetet róla a Kanadai Öregdiákok Lapjában, a Kapocsban, eszerint már nős ember korában havonta egyszer, felesége engedélyével kimaradhatott. Egy ilyen kimaradás után halkan lopózott be a szobába, miközben a falióra megkondult, jelezvén, hogy éjjel 1 óra van. Neje felébredve rögtön ráripakodott: „Azt ígérted, hogy 10 órára hazajössz, az óra pedig egyet ütött!” De Dzseki bácsi részéről sem maradt el a replika: „Igen szívem, mert a nullát nem üti.”

-Különös ember volt. Nem mindennapi sorsútjával, megismételhetetlen kalandjaival. Megelőzte korát, de örökkévalóvá is tette egy igaz soproni nevettető, a megtestesült vidámság és jókedv archetípusát.

(A fényképen egy nevezetes firma – Dzseki bácsi. Forrás: Magyar Mezőgazdaság.)