Egy érdekes levél Sopronból Vancouverbe

Egy napon Dalmai Péter levelet hozott az unokájának. Szinte szó nélkül átnyújtotta neki. – Most ez beszéljen helyettem-mondta Dávidnak. -De annyi bizonyos ez is bele kerül majd a memoár könyvembe. Hogy miért azt meglátod majd, ha elolvasod.

Kedves Barátom! Örökös Firmám, Péter!

Hosszú ideig nem írtam neked és ennek fő oka, hogy megsuhintott a kaszás a pengéjével. Nem részletezem, de ez egy kisebb fajta infarktus volt. Szerencsére még időben beszállítottak az győri kórházba és a szívkoszorúérben keletkezett vérrögöt feloldották, aztán úgynevezett „sztentet” helyeztek az érbe. Néhány nap múltán már egészen jól voltam, csak az általános gyengeség zavart nagyon, ami ilyenkor természetes állapot az orvosok szerint. Egyhónapos szanatóriumi rehabilitáció után már újra visszatért az életkedvem, sokat sétálok azóta is, visszafogtam a tempóból, hiszen rá kellett jönnöm közel vagyok a kilencvenhez, ahogy mondani szokták minden egyes nap ajándék az élettől. A családtól távol, a szanatóriumi lábadozásom alatt jutott időm a gondolataim elmélyítésére, morfondíroztam az életről, a mi diákéveinkről is. Kezembe került egy könyv, amit feleségem, Edit hozott be a kórházba, hogy ne unatkozzam. Abban szinte minden 56-os évfolyamtársunk név szerint is meg van említve. Grátzer Miklós legutóbbi nyilatkozata is benne van, ahol kifejti mennyire kegyetlen dolog az élettől, hogy mi ötvenhatosok immár alig vagyunk néhányan. Itthon is megfogyatkoztunk, és ti ott Kanadában sem vagytok már sokan. „Ki lesz az utolsó, aki majd lekapcsolja a villanyt?”- teszi fel a filozofikus kérdést, ami persze rengeteg gondolatot felébreszt az emberben. Hát igen lesz majd egy utolsó, de mi már most is az utolsóak vagyunk. Az utolsóak, akik még eljárhattak a nagy professzorok előadásaira, vizsgázhattak is még náluk. Ismertük Roth Gyulát, Winkler Oszkárt, Sébor Jánost, Fehér Dánielt, Fekete Zoltánt, Stasney Albertet, Lámfalussy-it, és még sorolhatnám. Ti pedig akiket elsősorban Roller Kálmán, Adamovich László, Sziklai Oszkár vezetett Vancouverbe és tanulhattatok ott tőlük magyarul, ti is már csak az emlékeitekben őrizitek őket.

Hanem ti valóban nagy dolgot vitettek végbe, hírnevet szereztetek a magyar erdészeknek és az erdészeti tudományoknak a nagyvilágban. A tudomány nemzetközi nyelvén ezért fennmarad a nevetek, és tetteitek is beszélnek majd rólatok évek, évtizedek múltán is. De mégis szomorúan gondolok arra, hogy mondjuk 50 vagy még inkább 100 év múlva mi marad a ti magyar hagyományaitokból, szellemi kincseitekből ott a nagy óceán nyugati partján? Emlékművek, emlékhelyek, tudományos jegyzetek és könyvek, újságcikkek, fényképek és filmek, a vancouveri egyetem történettára megőriz ugyan benneteket, de valljuk be őszintén maga a csodálatos anyanyelvünk idővel feloldódik majd, és talán ha nem is tűnik el végleg, a jövő nemzedékei egyre kevesebben beszélik majd azt. Igen tudom, hogy foggal-körömmel küzdöttetek éppen a magyarságotok megőrzéséért, Selmec hagyományainak életben tartásáért. De marad-e majd ebből valami? Selmec persze olyan, hogy semmi sem olthatja ki értékeit. Selmec nem csupán a magyar és az európai erdészeti, bányászati, kohászati tudományok bölcsője, hanem egyben nemzetközi mértékű szerepet is játszik az emberiség tudásvilágában. Németek, osztrákok, szlovákok és sziléziaiak, meg még számos nemzet fiai tanultak és tanítottak ott. Valahol azt olvastam a selmeci bányagépeknek angol és francia tudósok is csodájára jártak. Az elhivatottak azután – a kényszerű menekülés során – átörökítették ezt a tudást Sopronba , az ötvenhatos Soproni Divízió pedig elvitte a világ másik felébe, Kanadába is. Mi pedig, akik itt maradtunk a soproni Alma Materben őrizzük azt.

Ennek a hatalmas szellemi kincsnek nem közvetítője az anyanyelv, mert a legtöbb nagy tudós több nyelven is beszélt, ti pedig Kanadában angollá tettétek. Ezért megkövetem most magam, amiért a vancouveri jövőről borús képet vázoltam fel. Az elmúlás mégis fáj. Fáj, hogy a hősök beteljesítve küldetésüket szétporladnak az idők forgatagában. Vajon lesznek -e még olyan nemzedékek ,amelyek emlékeznek rájuk? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nagyszerű emberek vagytok!

Drága Barátom!

Személyes dolgokról szerettem volna neked írni, de látod elkalandoztam a gondolataimban. Nem akartalak fárasztani ezekkel a dolgokkal, de tudom – hiszen jól ismerlek – te is sokat rágódsz ezeken a kérdéseken. Valóságos „esszét” írtam neked, talán túlságosan is fellengzős, patetikus stílusban, de mit csináljak így érzek, így vélekedem ma is. Ígérem legközelebbi levelemben a családról, a mindennapi életünkről, örömeinkről és családi eseményeinkről számolok majd be neked.

Csak legyen legközelebb! Jó egészséget neked és a családodnak.

Ölel barátod Gábor, alias Csavar. Üdv az erdésznek! Jó szerencsét a bányásznak!

(A fényképen jómagam az 1956-os emlékműnél Vancouverben.)