Egy különleges hűség

Vannak már-már szent helyek Sopronban, ahová minden városlakónak az életében legalább egyszer el kéne zarándokolnia. Természetesen most nem a Hűségzászlóra, a Tűztoronyra, a Szent Mihály templomra, az egyetem botanikus kertjére és a többi karizmatikus helyre és épületre gondolok, hanem az erdők mélyén megbúvó forrásokra és monumentumokra, amelyekért néhány kilométert meg kell tenni, rövid zarándokútra kelni.

A minap a Hidegvíz-völgyben jártam, ott a legnyugatibb ponton, ahol éles tőrheggyé szűkül az országhatár és mesebeli erdők, patakvölgyek, megfoghatatlan fauna köszönti az embert, mintha egy másik világban járna, ami még őrzi az elveszett paradicsom hangulatát. Ott a Hidegvíz-forrás közelében ültem le egy kopott kispadra és elmerengtem a tőlem néhány lépésre magasló hatalmas Bükkfa árnyékában. A mély érintetlen csend burkolta be gondolataimat, amelyek az éppen most készülő Kanada könyvem inspirált. Azokra gondoltam, akik soproni főiskolásként csaknem hét évtizede egy új világba helyezték sorsukat és azokra is, akik itt maradtak, amikor az 56-os forradalom vihara tombolt ezen a tájon. Az utóbbiakhoz tartozott Roth Gyula professzor, aki 83 évesen élte meg diákjainak forradalmát és harcát. Keresve sem találni olyan tudóst, aki ő volt és aki éppen itt ezen a helyen, ahol most ülök, itt találhatta fel az örök erdő, a szálaló erdő európai hírű eljárásait. (Nem említve számtalan erdőművelési és vadászati-halászati kutatási eredményeit, amit Kossuth díjra méltattak.)

Amikor emlékművét nézem hirtelen nyugat felől szélfuvallat borzolja meg a soproni erdők itt található legmagasabb lucfenyőinek csúcsát, mindez csak néhány pillanat, azután visszaáll a szokatlan mozdulatlanság. Talán az idők üzennek most. Hol vannak a régi selmeci tanárok, a nagyok, akiknek hírét szobrok őrizik az egyetem kertjében ? Ezeket a famatuzsálemeket még mind láthatták, a forrásvízból ihattak, az Asztalfőnél megcsodálhatták a Fürtös bodza sejtelmesen lila virágait, és Roth Gyula, ha elsétált ennél még nyugatabbra, kilométereken át a régi Magyarország földjén koptathatta cipője talpát, mert ő még megtehette, mert ő a selmecbányai főiskola diákjaként, majd a soproni főiskola tanszékvezetőjeként az elmúlt másfél évszázad, eltűnt idők embere volt. Egy szabad Európa, egy hamisítatlan szépségű földrész erdőművelését tanulta és tanította. Több nyelven beszélt, ennek a kontinensnek titkait kutatta és később tanította számtalan diákjának. Köztük voltak azok is, akik azután elmentek Kanadába. Ott persze minden más volt. Az Újvilágban Magyarország méretű erdők, vad folyók és félelmetes sziklafalak várták őket, ott Roth professzor diákjai zavarba jöttek a bőség láttán, meg azért is, mert ott nem volt tudományos, európai szintű erdőműveléstan. Mint az egyik kinn maradt főiskolás, Háhn Fülöp elmondta: nem soproni léptékek vártak ott rájuk, arra ott semmi szükség nem volt, az erdők fáit a legolcsóbban, a legyorsabban kellett kitermelni, kellett a nyersanyag hatalmas észak-amerikai faiparnak, az építőiparnak, a bútoriparnak, a papírgyártásnak. Így aztán csak később volt alkalmuk a soproni erdőmérnököknek az otthon tanultak kamatoztatására. Az erdőfelújításra, a genetikai kutatásokra, a csemetekertekre, az erdővédelemre, mind erre, csak évekkel később térhettek át. És ma már bizonyos, ebben a brit kolumbiai reneszánszban ott volt Selmec egykori szelleme, a régi Magyarország szelleme is, és annak a szigorú, nagytudású professzornak életműve, aki Sopronban született 1873-ban és ott is halt meg 1961-ben. Az ő hűsége különleges hűség volt. Amikor 250 főiskolai professzor és hallgató a vancouveri Brit Kolumbia Egyetemig meg sem állt, hogy Kanadában szerezzen erdőmérnöki diplomát, hogy ott folytathassa tovább tanári hivatását, akkor ő szemrebbenés nélkül itthon maradt a szülővárosában. Igaz aggastyán korban volt már, de életének utolsó három esztendejét így is a Soproni Alma Maternek szentelte. Tanította tovább diákjait, mintha mi sem történt volna. És valóban szinte semmi sem történt, legalábbis a Hidegvíz-völgyben alig változott valami. A hatalmas famatuzsálemek továbbra is őrzői a tájnak, a múltról suttognak, a patakvíz pedig kanyargó völgyében mintha emlékek forrásává válna. Észrevétlenül lehet itt az időt tölteni, felidézve a szellem erejét, a természetben felismerve a tudás, a szépség, és a tisztelet gyökereit…

(A fényképen a hatalmas Bükkfa, amelynek közelében egy padon ültem.)