Erdészkalap helyett szetoszkópot választott

Csapó Imre: aki erdész kalap helyett sztetoszkópot választott

Az esőerdőben árnyak járnak. A ködfoltok mintha emberi alakokat öltenének és üzennének múltról és jövőről. A fehér ember nem ismerte ezeket a titkokat, amikor ide érkezett. Vágni kezdte a fákat, fűrészüzemeket épített, papírgyárakat telepített. Nem látta soha a vörös cédrusok, a duglászok és hemlokok , a szitka lucok, a fehértörzsű fenyők gyökereit, pedig az indiánok már évezredek óta tudták, hogy itt szent fák élnek, ezek a hatalmas lények a földben érintkeznek is egymással, gyökereikkel továbbítják az élet üzeneteit, gombafajok százezrei segítik ebben őket. Ha kérget veszel egy fáról, ha hatalmas ágait, vagy netán fenséges törzsét használod, mondj előtte egy imát és kérdezd meg: „Hatalmas Anyánk jó szívvel veszed -e , ha kérgedből , kosarat, fekvőhelyet és ruházatot készítek, ha törzsedből csónakot és lakhelyet alkotok a családomnak és megfaragom törzsem totemoszlopát?” Ismerték a titkokat, azok pedig ott vannak a föld mélyében, a gyökerek közt, csak olvasni kell tudni belőlük. Amikor a soproni erdőmérnök jelöltek betekinthettek ebbe a sejtek és szövetek milliárdjaitól nyüzsgő életbe megerősítést kaptak az erdész jövőjüket illetően. Tudták Selmec és Sopron hagyományaival a tarsolyukban meg kell valósítaniuk álmaikat. És ahogy az idő haladt előre, az egykori soproni erdőmérnök hallgatók egyre jobban beilleszkedtek a kanadai társadalom közösségeibe.

Külön tanulmányt érdemelne, ahogy az őket egybekötő Kapocs című újságjuk ezt a különös öntudatra ébredést visszatükrözte. Teret és szellemi helyet foglaltak a Brit Columbia Egyetem adta lehetőségek hátterében. Igaz a 200 menekült főiskolásból nem mindenki, számszerint 140-en vehették át diplomájukat a Bachelor of Science in Foresrty-t. Sokan tehát más irányokba haladtak tovább, volt akiből középiskolai tanár, régiségkereskedő, vendéglő tulajdonos és sok egyéb foglakozás képviselője lett. Látszólag szétszóródtak a nagyvilág minden tájára. A legkülönösebb életutak egyikét Csapó Imre járta meg. Ő ötödéves hallgatóként érkezett meg Vancouverbe, majd erdőmérnöki tanulmányait folytatta egy ideig, de aztán több szemeszter elvégzése után úgy döntött, hogy sorsát más irányba fordítja, és orvos lesz. Ahogy Benkő Géza írta róla egyik levelében, az erdész kalapot sztetoszkópra cserélte fel. A Brit Columbia Egyetemen persze orvosi kar is működött, így nem kellett messzire mennie, hogy megszerezze a gyógyítás tudományának alapjait. Ő volt az, aki a legkésőbb, 1967- ben, vehette át a diplomáját, ami arra jogosította fel, hogy a nyugati parti nagyváros betegeit gyógyíthassa.

Első találkozásunkkor elmondta, a Medical Services Plan orvosaként, nem bánta meg a választását. Évek óta minden népnek gyógyítója lehet, hiszen kínaiak, japánok, indiánok is bőven akadnak páciensei között. Nem akar általánosítani, de vannak mindenkire rá jellemző nyűgök és bajok, van olyan népcsoport , akiket inkább a májrák veszélye fenyeget, mások gyomorfekéllyel küzdenek, a civilizációs betegségek inkább a fehér embereket sújtják, mert az alkohol fogyasztás, a dohányzás, a kábítószerek terjedése ártanak nekik. Mindamellett Brit Columbiában a nők átlagéletkora eléri a 85 évet, a férfiaké a 78-at. Otthoni eredményekkel összehasonlítva ez önmagában is szép képet mutat a kanadai egészségügyi és szociális háló hatékonyságáról. Természetesen itt is működik a betegbiztosítás, van ide szabott „tb kártya is”. Talán a legfőbb különbség az, hogy itt nincsenek körzeti vagy családorvosok, hanem mindenki éppen oda megy gyógyulásért, ahová akar, de a legfontosabb tényező a megelőzés, amire nagy gondot fordít a kanadai kormány. Ezt láttam én is a vancouveri tengerpartokon futó és kerékpározó nemzedékek sokaságán, a nyugdíjasként tollaslabdázó öregeken, akik ellepték a nagyváros gyönyörű parkjait. Olyan terek voltak ezek, ahol a szél szabadon járt, a látóhatár szennyeződésektől mentesen, élesen kirajzolta a hegyek ormainak és a völgyek tavainak, a lazacoktól hemzsegő folyóknak szépségét. Apropó parkok, újabban a kanadai orvosok beutalókat írhatnak a brit kolumbiai parkok korlátlan használatára, az erdők tüdő frissítő lehelete, a fák energiát szállító tudománya önmagában is gyógyító erővel rendelkezik, ráadásul Vancouverben gyűjtik egybe a világ legszebb virágait, a Stanley park hatalmas rózsakertje szín- és illat terápiának is beillik.

Hanem mi a baj ezzel az idillinek tűnő világgal? Ezt már első éveikben megtapasztalták a soproni menekültek, akik kezdetektől megtapasztalták a széthullás és a felaprozódás veszélyét.” Azt gondoltuk csak az én eszmém, az én ötletem, az én pártom, az én baráti köröm tudja megmenteni a magyar egységet.” Igen ezzel harcoltak már az elejétől fogva. Mert volt, aki már korán elzárkózott mindenféle közös programoktól, az erdész báloktól, a szakestélyektől, a közös kirándulásoktól, a selmeci nóták együtt éneklésétől a hagyományok életben tartásától. Aztán a Kapocsban sem akartak sokan vallani az életükről, önmagvalósításukról, leginkább személyes dolgaikról. Húsz év emigráció után már felmerült egy emlékkönyv megírásának gondolata, de oda nem csak száraz tényeket vártak volna a szerkesztők, hanem élményteli beszámolókat az elmúlt évekről. Hosszú évtizedeknek kellett eltelnie, hogy elkészüljön végre egy könyv, de vajon arról írt -e, amiről tényleg kellett volna? Végül sokakban viszolygást keltettek az időnként Magyarországra, Sopronba hazatérők, akik felélesztették a régi kapcsolatokat, vendégprofesszori állásokat is elfogadtak, közös tudományos munkára vállalkoztak a régi Alma Materrel.

Eltelt 25 év, amikor több, mint százan kéthetes magyarországi útra szánták el magukat. Újra látták az országot, felidézték a régi barátságokat, a szép emlékeket, mert bizony azok is voltak, és élvezték a szabadabb, már élhetőbb Magyarország nyújtotta élményeket, amellett, hogy a még mindig a szovjet rendszert építő legvidámabb barakkban tudhatták magukat. A legnagyobb felháborodást a békülni nem kívánok, az otthoni rendszerrel szemben feltételeket támasztók ( amíg nem lesz Magyarország újra szabad és a vancouveri erdészek diplomáját, tudományos eredményeiket otthon el nem ismeri a soproni egyetem) akkor élték meg, amikor Csapó Imre ünnepi beszédet mondott Sopronban , egykori Alma Materük dísztermében és ezt merte mondani: „Kedves Barátaim! Huszonöt év nagy idő! Miénk volt a legidősebb évfolyam, amelyet Sopronban ért a történelem vihara. S hogy fiatal fejjel annyian elmentünk, annak nagyon sok és összetett oka van, és kinek -kinek más. Egy azonban bizonyos, ilyen gyenge magyarság tudattal, ilyen silány közösségi-nemzeti tudattal, ilyen sekély hazaszeretettel, mint amilyen a miénk volt, még nem nőtt fel magyar nemzedék. S hogy ez, mint fontos tényező, hozzájárul a tömeges kivándorlásunkhoz, az már nem feltételezés, hanem olyan történelmi tény, amely a mai nemzedékek számára komoly figyelmeztetés lehet”. Ez a beszéd azon nyomban kiverte a biztosítékot a Kanadában letelepedettek között. Hiszen Vancouverben is és a világ minden tájékán is, mindenki napról, napra, hétről hétre, hónapról hónapra folytonosan bizonygatta hazaszeretetét és hűségét a hazájához. Igazuk is lehetett, csakhogy ez a közös, patetikus érzés soha nem volt képes megvalósítani az igazi magyar egységet. Amikor 1973-ban Mindszenty József hercegprímás nyugati körútra indult, Vancouverben találkozott a soproniakkal is, célja az volt, hogy minél jobban összekovácsolja őket, miként az egész világ másfélmilliós magyar emigrációját is. Ez sajnos még neki sem sikerült. De mit ad Isten, az akkor már nagy beteg, megfáradt öregember orvosi ellátásra szorult és gyógyítója éppen Csapó Imre lett. Az a Csapó Imre , aki soproni felszólalásával vihart kavar a száműzetésben élő magyarok között és aki talán mindenkinél árnyaltabban próbálta felfogni a minden sarkában félelmetes és mégis csodálatosan egybekötött világot.

Bizonyosan nem volt igaza ezekkel a túlságosan erős szavakkal, ő talán nem is így akarta elmondani az érzéseit, amikor az erdeti hazáját negyedévszázad után újra láthatta. De segítségére érkezett nagy költőnk József Attila. Márpedig mindenki tudja, a költők az igazságok legnagyobb hirdetői: „Igazán csak itt mosolyoghatsz. Itt sírhatsz. Magaddal is csak itt bírhatsz, Óh lélek! Ez a hazám!”

(A fényképen, amit nem szívesen mutogatnak Brit Columbiában sem. Hegyoldal tarvágás után. A fehér ember megérkezése után azonnal fűrészt fogott…)