Hogyan készül egy memoár?

Nagyapám a Westenden lakott egy kicsi öröklakásban. Máig sem értem miért költözött el a gazdag és szép nyugati városrészből Vancouver legzajosabb, legnyüzsgőbb városrészébe, amelynek jelentős részét lakóövezetek teszik ki, a Davie Village-i melegbárokkal, a Robson Street-i divat üzletig. Az már igaz itt felfokozott az élet, és a jó öreg amíg fájos lábai megengedték naphosszat a tengerparton bóklászott. Szerette a tengeri ételeket és engem jó párszor meghívott egy óceáni halsteak-re vagy rákkoktélra, amit aztán mindig ő evett meg, mert nekem az ilyesmi nem vágott az ízlésembe. Ha leültünk egy jó söröket is felkínáló grilléterembe ő a kortyolgatásai alatt a nőket mutogatta nekem, akik elvonultak előttünk a sétaúton. -Látod micsoda formás kis feneke van! – De nagyapa ? Csak nem az indián szobrokra gondoltál? – heccelődtem vele. De ilyenkor megsértődött vagy persze csak úgy tett. – Hanem hallod romlott a magyarod korholt le. -Igen?! -csodálkoztam. -Szerintem rosszul hallod! A családból én beszélem a legjobban az anyanyelvemet. Miki és Vera már felejti a szavakat, összekeveri az angollal.

– Na de térjünk a tárgyra – felelte az öreg – nagy dologban hívtalak ide. Nem kertellek. Mi az, hogy nem kertészkedsz? – kérdeztem nevetve. – Ker-telek -javította ki lassan. Figyelj most ne viccelődjünk, mert megakarom veled írtani a visszaemlékezéseimet. Jaj, papa, már hányszor elmondtad ezt és soha nem jutottunk előbbre. Megvan 12 oldal, a magyarországi éveidről. Diákéveidről, aztán slussz nincs tovább. De most tényleg folytatjuk – nézett rám szúrós szemmel. -Tudod bízom benned, segítesz nekem. Én…, hát persze mint másodéves orvostanhallgatónak van is rá bőven időm. -Na de kezdjük, itt van a mini felvevőm van rajta hely bőven.

-Számítottam rá, hogy elhozod. -Tudod rosszat álmodtam az éjjel -szakított meg hirtelen, amíg a magnóval bíbelődtem. – Na mi rosszat ? – Hát csak a halálomról. Hogy egy kriptában fekszem, sötét és hideg minden, nyálkás nedvesség vonja be a bőrömet , fel akarok ülni, de közben fulladozom, és akkor végre felébredtem, éreztem ,hogy fenn vagyok, de mintha démonok szorongatták volna a torkomat, kivert a víz és a szívem majd kiugrott a helyéből. Halálfélelmem volt, az ablakhoz akartam menni, de nem tudtam lábra állni, annyira fájtak az öreg bütykeim.

-Na nyugodj meg szépen, a viseltes ízületeidre kapsz tőlem majd egy új kenőcsöt, igazi varászszer. Azonnal megszünteti a fájdalmat. -Te kuruzsló nevetett rám, és megfenyegetett a mutató ujjával. Nekem a gyógyír, ha megírjuk a memoáromat. Állok elébe ! Mondd !- szólítottam fel. Szája elé tartottam a hangfelvevőmet. És végre belekezdett, én miközben beszélt az öbölben száguldozó vitorlásokat bámultam, ma jó idő volt számukra, néha irigyeltem ezeket a szépséges hajókat, semmi sem illet jobban a látképbe a szebbnél szebb színes vitorláknál, szabadságszagot hozott velük a szél, a partot ütemesen ostromló hullámok pedig nyugalmat árasztottak.

Ott folytatom mondta a nagypapa, hogy milyen volt ott Sopronban az utolsó néhány hónap a forradalom előtt. Behunyta szemét és ahogy friss tengeri levegő megbolygatta őszhajszálait tudtam, hogy maga előtt látja a hét évtizeddel ezelőtti önmagát és mindent, ami körülvette. De csak beszélt és beszélt most nem akarta abbahagyni, legyűrte a fáradságát, és amit mondott nekem a világ legérdekesebb dolgai közé tartozott, nagyon oda tudott varázsolni az akkori életbe, ehhez kimondottan értett, hiszen kicsi gyerekként is ő volt a mesemondó nagyapó számunkra, szinte könyörögtünk neki, hogy mondja a kedves és szép történeteket, amelyeket nagyrész ő a maga talált ki. Egy nagy író veszett el őbenne, vagy inkább csak egy csodálatos nagypapa volt, aki kincseket adományozott három unokájának, amikor szájtátva hallgattuk még a nyugat vancouveri családi házban, ahol mama lángost sütött és olykor hangosan duruzsolt a tűz a kandallóban az öreg pedig kutyája fejét simogatva elvarázsolt bennünket, álomba ringatott, lelkünket tornázta fel, szívünket töltötte meg melegséggel és soha másutt nem tapasztalt izgalommal, amit a meséinek hősei közvetítettek nekünk fergeteges kalandjaikból.

-Szóval ott tartottam, hogy a vonatról leszállva , nagy bőröndjeinktől görnyedezve érkeztünk az állomásra. Csakhogy úgy tűnt senki sem fogad bennünket ott. Aztán, ahogy tájékozódni próbáltunk, hogy vajon mi, merre van, egy-két suhanc jelent meg, lazán fennhordva az orrát és flegmán felajánlva hogy segítenek eljutni a régi Szent Imre kollégiumhoz, ahol szállást ígértek nekünk. Hárman voltunk, mind a három felől nagyvárosokból érkeztünk, így hát Sopron girbe-gurba utcái kicsit lehangoltak bennünket, a folyót is hiába kerestük, csak egy kedves ki patak csordogált át a városon, ez volt az Ikva. Már vagy másfél órája barangoltunk Sopron utcáin ide-oda, amikor a helyzet már nagyon gyanússá vált számunkra. Mi történik itt, átvernek bennünket ezek a komák -gondoltuk. Aztán rákérdeztünk! Mire ők hangosan felnevettek. Na ezt bevettétek balekok – mondták gúnyolódva. Először hallottuk ezt a szót. Még nem értettük mit jelent. Ott a kollégium – mutatták végre és már tényleg az volt, az akkori Dimitrov téren. – Még találkozunk búcsúztak el tőlünk kurtán a kalauzaink, akikről akkor már sejtettük, hogy valószínűleg ők is diákok, méghozzá az idősebb korosztályból. Később kiderült firmák voltak, akik jól megtréfáltak bennünket. Ez volt az első leckénk. Holtfáradtan értünk be szálláshelyünkre, ahol végre emberséges fogadtatásban volt részünk, Bognár néni várt ott ránk, aki segítőkészségével végig kitartott mellettünk az elkövetkező hónapokban is.

Itt Péter nagyapám megállt egy nagyot szusszantott és jóízűen kortyolt a söréből. – Nincs vége, ma még folytatjuk. – Még van félórám nagypapa, de aztán el kell mennem egy előadásom lesz az egyetemen. Anatómiai! – kacsintottam rá. Még boncolunk is. – No fene , mit boncoltok embert? Azt hát, miért mit gondoltál kutyát vagy majmot? Ember orvos leszek nem állatgyógyító! – Engem már nem tudsz meggyógyítani-legyintett lemondóan. Ugyan már tartsál ki, ha 90 fölé érsz akkor még arról is szó lehet. A fenéket! Nekem már lőttek, nem sok van hátra! Na, de folytassuk azt legalább megélhetem, hogy készen lesz a memoárom.

– Szóval Sopronban voltunk, kollégiumi szálláshelyünkön, kis szobákban helyeztek el bennünket, azt akkor úgy hívták, hogy kamara és minden hálóhoz kamarás is tartozott, egy nálad idősebb fiú, de nem volt ám mindegy, hogy ki legyen a patronálód a főiskolai évek alatt, olyan valaki kellett, aki szigorú, de megértő is veled és akivel kicsit mélyebb baráti kapcsolatot is ki tudsz alakítani. Nekem szerencsém volt, akit találtam az egy rendes alföldi fiú volt, szegény már a svájci Neftenbachban nyugszik a temetőben. Annak idején, ő is elmenekült velünk együtt, de nem jött Kanadáig, Luzernben voltak rokonai, akik segítettek neki a zürichi egyetemen továbbtanulni.

(Az English Bay naplementekor.Fénykép forrása: Világutazó)