Hol van Vancouver szívcsakrája?

Vancouver szívcsakrája vajon hol élteti ezt a formabontó várost, amely olyan szép, hogy sokan jobban szeretik, mint San Franciscot, öblöstül, Golden Gate -estül. Megyek az öreg Lions Gate hídon, gondolván talán itt megtalálom ezt a vehemensen dobogó, élettel teli szívet, a város erőforrását, amely inkább európai az előző amerikás viadukttól eltérően. Észak -Vancouverbe tartok és a mélybe tekintek, ahol óceánjárók, de apró vitorlások is megküzdenek a nagy tenger áramlataival. Királykék az óceán a verőnapfényben, mint gyermekkorunk (nekünk hatvanas évek eleji iskolásoknak) töltőtoll tintája, amit ha kifolyt itatóspapírral tunkoltunk fel. Gyönyörű ez a város, ezt mutatja az alattam végtelenségbe húzódó panoráma. Tudta ezt az őrült milliárdos Howard Hughes is, aki életének utolsó éveit a legmagasabb felhőkarcoló első két emeletének bérletében élte le. Senkivel nem érintkezett, még mormon szolgáit sem engedte magához, teljesen besötétített lakhelyére csakis kesztyűben és védőruházatban adhatták át neki személyes dolgait, no meg az ételeket, amelyeket szintén laboratóriumi vizsgálat után vett csak magához. Fiatal korában igazi nőfaló volt, de filmsztároknál lejjebb soha nem adta. Így jellemezték ezt a korszakát: „Fantasztikus orra volt rendezőkre és színészekre, olyan sztárokat indított el, mint Jane Russell, Jean Harlow, Jane Mansfield és Ava Gardner. Irigyei azt terjesztették róla, hogy az álomszép filmcsillagok kedvéért nyomult be Hollywoodba, de ez tévedés. Nem volt rá szüksége. Millióinak és hatalmának kevés nő tudott ellenállni, ráadásul jóképű volt, és amíg udvarolt, sármos gavallérként viselkedett”. Aztán gyorsasági rekordokat döntött meg, repülőgyárat alapított, politikusokat vesztegetett meg. Négy repülőbalesetet élt túl, ám egy napon kiszállt a saját maga által felkavart világból és Vancouvert választotta menedékeként . Csaknem egy évtizedig élt itt.

Milyen szerencsések a mi soproni fiaink, hogy nekik nem kellett ahhoz a kanadai nagyvárost megismerni, hogy a forradalom után rögvest ott köthessenek ki. Vitte őket Roller Kálmán dékán, aki lelevelezett, küzdött fogát csikorgatva, mindent jó előre elintézett; bár megosztó egyéniség volt, mégis a letelepedés ügyeit szakszerűen és nagy precizitással végezte, mondhatni egymaga is történelmet írt, kétségtelen sokat köszönhetnek neki a soproni erdőmérnök hallgatók.

Csapó Imre ötvenhatos soproni főiskolás egy találkozásunkkor sokat mesélt a különc milliárdosról, aki egészen 1976-ban bekövetkezett haláláig együtt szívta vele is az óceáni levegőt. Megmutatta a toronyházat, ahol az akkori világ legazdagabb embere élt.

-Tudod Howard Hughes története csak egy a sok közül, amit itt a Csendes óceán partján megismerhettünk. Megdöbbentő volt a kulturális sokk, a felfoghatatlan különbség, ami az ötvenes évek Magyarországa és az itteni világ között feszült. Csapó aki annak idején mérnökhallgatóként kamaranótákat énekelt Kováts Miklóssal az Alsó Lővér utca 8. számú kis ház emeletén és amatőr színészként nyújtott élményeket a Sopron közeli falvakban , nos ő elsőre megdermedt Vancouver fényeítől, a természet lenyűgöző szépségétől, mégis bevallotta ,hogy hiányoztak neki Moliére színjátékai, melyeket főiskolás színjátszó csoportjukkal adtak elő az ötevenes évek derekán. Hiányzott neki a kopott Csepel teherautó, amivel a vidéket járták és még a szigorú házinéni is, aki Stiaszny György felesége volt és a kamarájukba becsempészett lányokat képes volt kipenderíteni még az éjféli órákban is…Mi volt ez a hiány, ami évtizedek múltán is vágyakozást ébresztett a kivándorolt fiúkban? Sopron varázsa volt ez. Az itteni emberek különös jelleme, mint Bognár nénié, aki a Dimitrov téri diákszálló gondnoka volt, meg Tamás bácsié, a volt katonatiszté, aki étteremvezetőként kiporciózta a menza ”remekeit”. De le is szidta a fiúkat, ha a Fenyőgyöngybe, vagy a Deák vendéglőbe vitték a vacsorajegyük árát. Ó, fiúk, hát nem volt itt szép az élet számotokra még a nélkülözésben is egyedi világban, ahol úgy zenéltetek a vendéglőkben, ha éppenséggel nem volt zenekar, hogy selyempapírt fésűre téve hegedűt csináltatok Váradi Béla firma úr és Suhajda balek úr jóvoltából. Miért ért többet mindez nektek mint a meghasonlott, bomlott elmével világtól bezárkózó szuper milliárdosnak, aki meg akarta venni még Vancouvert is, de rá kellett jönnie a szellem hatalma nem eladó. Hiszen otthon nem kellettek nektek hollywoodi filmsztárok, ott voltak a csinos soproni lányok, nem kellettek repülőversenyek, a filmvilág álomgyárai, a megvásárolható zenekarok, a csillogó -villogó estélyek, feltaláltátok ti itt magatokat kamaráitokban, amelyek zsúfolásig díszlettek az általatok megálmodott világ tárgyaitól, lelketek kivetült szépségeiben. Hová lettek ezek, elrepültek a gonosz és ármányos idő szárnyán és megmaradt a puszta emlék, ami bizony velőig hatolóan tud fájni. Csak belenéztem Csapó Imre szemébe, és az abban bujkáló apró fényben megláttam, mennyire fájt is ez még a világ egyik legszebb városában is, gyógyíthatatlanul, mardosóan és felkavarón Soprontól vagy kilencezer kilométerre.

(A felvételen a Lions Gate híd Vancouverben)