2025
30
09
Nagypapa démonjai
Az egyik őszi napon, amely közel volt az 56-os forradalom 70.évfordulójához Dalmai nagypapa kétségbeesetten hívta unokáját. Dávid éppen egy előadást hallgatott az orvosi egyetemen, Bruce Payn professzortól, aki meglehetősen szigorú tanár volt. Ezért azt kockáztatta, hogy a prof alaposan megorrol rá, záróvizsgára sem engedi, amiért hirtelen eltűnt a padokból, de nem volt mit tennie, Dávid tudta komoly baj lehet, ha az öregúr segítségül hívja. Átverekedte magát a vancouveri belváros forgatagán és negyedórán belül már a jól ismert apartmanban volt. Ezúttal nagyapja maga nyitott ajtót, holtsápadtan, hófehér borzas, összekuszálódott hajjal és zavarodott tekintettel, ami semmi jót nem ígért.
-Miért késtél fiam? Miért várattál meg? Már azt hittem nem is jössz!- korholta le.
-Dehogy késtem nagypapa, hiszen a lehető leggyorsabban hajtottam hozzád. Mondd el, mi a baj? Biztosan tudok segíteni.
-Azon nem! Az én bajomon senki. Kizárt dolog. Az a valami ami bánt még itt van velem. Fojtogat, a halálom akarja, gyötör már napok óta…
-Mi az a valami? Ki bánt téged, drága nagypapa, Dalmai úr?!
-Ha tudnám magam is elbánnék a dologgal, de azt sem tudom ki ő?
-De hiszen nincs itt senki, nyugodj meg öregúr. Biztosan csak álmodtál valamit.
-Ne mondjad, hogy nincs itt, én látom, ott áll most mögötted és vigyorog. Azt sziszegte egész éjjel, hogy mocskos besúgó voltam és miattam rúgták ki a fiúkat a főiskoláról. Istenem ez nem igaz, én soha senkinek nem ártottam, nem ártottam az erdész fiúknak. Hamis információkat adtam le mindig, kitalált hülyeségeket, amit az ÁVÓ bevett. Csak azért írtam alá a papírt, mert a családot elküldték volna az internáló táborba. Szegény apámat, meg a mamát, a testvéreimet is. Földönfutókká tettek volna bennünket. Istenem, én nem akartam. Az öreg most előre hanyatlott, Dávid karjaiba, ő pedig magához ölelte, mint egy kisgyermeket, érezte, hogy didereg , egész testében rázkódik, a könnyek végig csordultak arcbőrén.
-Tudom papa, tudom, hogy soha nem tettél volna ilyet-ringatta Dávid az elnyűtt testet. – Emlékszel arra, amit mindig nekünk énekeltél, ha nem tudtunk elaludni, te voltál a biztonság nekünk. A két tesómnak meg nekem, te igaz ember vagy, igazi jó apa vagy, amikor Richard ott hagyott bennünket, te segítettél anyámnak talpra állni. Becsületes férfi vagy, csak valami rossz álom ez, ami most meggyötört, hidd el nekem. Aztán énekelni kezdett ahogyan nagyapja tette egykoron, fonnyadt vállát, átölve, mint egy kicsi gyermekét: „Erdő szélén házikó, abban lakik nagyanyó. Lám egy nyuszi ott robog, az ablakán bekopog. Kérlek, segíts énrajtam, a vadász a nyomomban. Gyere nyuszi, sose félj, megleszünk itt kettecskén!”
Eltitkolta a könnyét, de látta, hogy nagyapja megnyugszik és már nem reszket annyira. Hozzábújik, mint ő és a testvérei, amikor védelemre volt szükségük a családi viharok idején, amikor válófélben voltak a szüleik. A nagypapa beszélni kezdett, folyamatosan megállás nélkül, talán ez volt a gyógyír számára: Ugye tudod, hogy holnapután lesz a forradalom 70.évfordulója. Nekünk erdészeknek, akik kimenekültünk 56-ban ez nagyon sokat jelent. Még néhányan, akik élünk, pontosan tudjuk mi történt akkor. De nekem nagyon fáj, hogy a lényeg elveszett az idők folyamán. Hiszen annyi könyvet, megemlékezést írtunk magunkról és írtak rólunk, de az exodus igazi jelentése elveszett. Budapestnek könnyű volt meghatároznia a forradalmának jelképeit, mert az Nagy Imre és a pesti srácok voltak, de nekünk az egyetemistáink és Roller Kálmán. Mégis szétszabdalták, atomjaira szedték ezt a történetet, pontosan azok, akik szinte már „agyon írták”. Mindent tudunk az akkori eseményekről, sok mindent talán percre pontosan, hol, mikor, mi történt. Mi volt a forradalom előtti évek helyzete, hogyan éltek a főiskolások Sopronban, aztán a vancouveri beilleszkedés éveiről is hosszú, hosszú történetek születtek meg. Saját lapunkban a Kapocsban, a Tárogatóban, szegény Tamási Miklós írodalmi igényű visszaemlékezéseiben. Hogy gyűlölték az írót, Szilvási Lajost, aki a divizió számos tagja szerint meghamísította az első éveinket a könyvében, mert Kádár rendszerének akart kedvezni. Pedig hány kiadást megélt az a könyv, a Bujkál a hold, valósággal falták otthon, tudom Sopronban is, pedig korántsem adta vissza a kezdeti viszontagságokat, amiket a bőrünkön éreztünk meg, nap, mint nap. Ha olvasták volna Bölecz Béla barátom könyvét, Hahn Fülöp jegyzeteit, akkor ott igazi horrorral találkoztak volna. A szenvedésekről az esőerdő poklában, a fekete legyekről, a vérszomjas szúnyogokról, a durva körülményekről, a faragatlan kanadai favágokról, az áradó vadvizekről, amelyek nem egyszer áldozatot szedtek közülünk, és a lezuhant hidroplánokról, a munkahelyi balesetekről. a félelmetes erdőtüzekről, de hát dolgoznunk kellett és meg kellett élnünk valamiből. Mégis sokunk már az első fizetésekből autót vehetett magának, lakást bérelhetett és egy-két évtized alatt komoly egzisztenciát teremtett magának és a családjának mindenki. Büszkék lehettünk arra amire vittük, hogy diplomát szerezhettünk a száműzetésben, doktori címeket és kiváló erdőmérnöki karriereket. Ami pedig a dékánunk Roller Kálmán szerepét illeti, a legmegdöbbentőbb az volt, hogy még Vancouverben is megosztódtak a vélemények az ő szerepéról, itthon aztán végképp őt vádolták mindenért, amiért kétszáz diplomástól megszabadította az országot. Nem fogadta el azt a nép, nem fogadták el mindmáig a soproniak sem. Ez abból is látszott, hogy a diszdoktori címet azért Kanadában megszavazták számára, de itthon hosszú küzdelmek után is csak egyetemi díszpolgár lehetett. Pedig a kivándorlás motorja ő volt, ő tartott egyben bennünket, az UBC egyetemén szerzett diplomáinkat is neki köszönhetjük. Hát igazság ez?
Dávid ez idáig hagyta, hogy nagyapja kibeszélje magát, azt sem mondta meg neki, hogy időközben elővette a kismagnót, ami mindig keze ügyében volt. Alighanem ez volt az a nap, amikor a legkomolyabb kérdéseket hívta elő magából az öregember. Tudtán kívül sokat adott ezen a napon készülő memoárjához, de Dávid nem értette miért vádolta önmagát, miért érezte magát bűnösnek, amiért hét évtizeddel ezelőtt beszervezték ügynöknek, de biztos volt abban, hogy az ő jelentéseivel soha semmire sem mentek az ÁVÓ pribékjei. Talán azért vádolja magát? -vetette fel Dávid- mert ennek a híres történetnek, az erdészek 56-os exodusának, még mindig nincsenek elvarrva a szálai, még mindig fehér foltok, kétségek merülnek fel vele kapcsolatban? De vajon ez a nép, a magyar nép egyaltalán elfogadta e véglegesnek annak a kétszázezernek a döntését , valamint a sorsát, akik kimenekültek az országból a forradalom leverésének napjaiban…? Szóval – döbbent most rá – 56 megítélése minden igazságtétel, minden elfogadás és ünneplés, minden történeti feltárás ellenére is nyitva maradt még, mint a feltépett soha nem gyógyuló seb, amely napjainkban is tovább vérzik, tovább szüli magából a démonokat, féregként rágja a nemzet testét, a megtisztulás teljessége nélkül? Megtisztulás! Végül is mi lenne az? Mi lehetne az? Nagyapja démonjai mégis igazat mondanak?
(A fényképen Roller Kálmán dékán,akinek köszönhető a vancouveri UBC egyetemének soproni fakultása. A fénykép forrása Roller Kálmán: „Mi is voltunk egyszer az akadémián cimű könyv”.)
hozzászólások lezárva.