Szilveszteri emlékek

Akárhogy is a soproni szilveszterek külön fejezetet érdemelnek. Annál is inkább ,mert megint a város gazdag múltja ízesíti az emlékezéseket. Hogy miként volt száz egynéhány évvel ezelőtt abban a polgári világban, arról például a Sopron című újság farsangi naptárja vall a leghitelesebben, katonatiszti táncmulatságokról, férfidalköri estélyekről tudósít. Nem hallgatja el, hogy még a munkásoknak is volt saját bálja, de a kaszinói szilveszter estélyről természetesen sokkal bővebben ír. Manapság is az események, rendezvények forgatagában találják meg szórakozásaikat az emberek.Így volt ez 1984-ben is , Sopron óévbúcsúztatóján, amiről első alkalommal már jómagam is írhattam. Azokban a furcsa időkben azonban nem a nosztalgiázás és a szilveszter hangulata volt az elsőrendű. Általában fő helyen az ellátottság ügye szerepelt. Pontos számokkal is megerősítve röpködtek a hangzatos beszámolók arról, hogy mennyi kocsonya, füstölt hús, virsli, általában is húskészítmény kerül az asztalokra, és hogyan készült fel a sörgyár a megnövekvő forgalomra, merthogy bizonyára ezen a vidéken azért borból volt elegendő. Még a friss kenyér ügyét is napirenden tartották. Jött a pezsgő is a boltokba, a „Szovjetszkoje Igrisztoje”, amit az egyik asztaltársaság kissé kapatos tagja, egyszerűen csak ruszki pezsgőnek titulált az akkori, éppen ügyeletes KISZ-titkár jelenlétében, ő pedig heves indulattal azonnal kioktatott mindenkit, az bizony maradjon csak a nevén nevezve: szovjet pezsgőnek. Hát ilyen világ volt ez. Nagyon érdekes, de nem mindig kellemes és gyakran fájdalmasan értelmetlen és szomorú. „Lesz elegendő”.”Bőségesen kerül az asztalokra”. „Az ünnepi ellátásról gondoskodik”. „Határidőre elkészült”. Általában ezek voltak a sokat ismételgetett, bűvös szavak. És ha nem is volt illendő és főleg tanácsos nosztalgiázni, emlékezni a régi szép időkre, azért sokan gondoltak a néhai polgári világ atmoszférájára, az úri társaság asztalára, a jótékonykodó hölgyek becses tetteire. Azokra a szilveszterekre, amikor még a Schneeberger húsgyár jóvoltából nagyon finom hentesárukat kínáltak az üzletek. A füstölt frankfurti virsli és a messze földön híres soproni húskenyér íze és zamata évek múltán is felidéződött a soproni emberek ízlelő bimbóin. Igaz a szocializmusnak nevezett valaminek az évei alatt is gyártottak sopronit, sonkás felvágottat, és még sok mindent, amit a tehetséges és vállalkozó szellemű Schneeberger Adolf honosított meg a városban , de azért azok mégis mások voltak, mint az eredetiek, és azóta sem tudta senki visszaadni korabeli gasztronómiai varázsukat. – Tudja mi a baj velük? – kérdezett egyszer vissza a nemes hagyományokra alapozó, népszerű soproni húsfüstölő mester, Maráz János, az egyik interjúmban. – A frankfurti virslinek roppannia kellett a szájban, mert hústartalmának magas foka és a hozzáadott mesterségbeli tudás, a precíz gyártási eljárás a legfinomabbá tette a kategóriájában.

Néha persze a újságíró belemenekülhetett, a kötelező propaganda csapdájából az igazán szép és mély jelentésű cikkek világába . Így tettem én is. Írtam a koldusról, aki utolsó szilveszteri éjszakáját egy kapualjban töltötte, egyetlen birtokát a bátyjától ünnepekre kapott narancsokat siratta, mert azt a közeli kocsmában felejtette, egy jólelkű kisfiú pedig elment érte és visszaadta neki, emígy szép búcsúvá varázsolta a koldus utolsó napját, aki reggelre csonttá fagyott. És írtam a Szerencse családról. Bizony milyen a sors fájdalmas fintora, hogy ők heten éppen az újévre maradtak édesanya nélkül, szomorúan megcáfolva családi nevüket. Ők voltak Matyi, Ede, János, Attila, Károly, Klára, és Tibike. Nem tudom mi lett velük, életük hajóját hová vezérelték a hullámok, de ma is szívem melegével gondolok rájuk. Ők így félárván maradva szilvesztereztek 1986 utolsó napján.

A nyolcvanas évek közepén a Kisalföldben megjelent cikkeinkben gyakran volt szó azokról, akik szilveszter éjjelén is értünk dolgoztak: a mentők, a tűzoltók, a rendőrség akkoriban több szerepet kapott legalábbis az újságok hasábjain, mint napjainkban. A határőrség meg attól rettegett, hogy befagy a Fertő vize, mi pedig hírül adjuk ezt, és akkor mi lesz, ha elindulnak az NDK-ás menekülők a jégpáncélon át, ahogy azt számtalanszor meg is tették. Persze már akkor is óvva intettek az újságok mindenkit a petárdázástól, meg a csillagszóró dobálástól, pedig hát még csak töredéke volt annak a mennyisége és zajhatása a maitól. A Jerevánon az emeletekről valósággal a mennyből hullott a csillagszóró és már az előszilvesztereken jókedvében mindenki az utószilveszterekre gondolt. Hát így volt, de lehetett volna máshogy is. Úgy, mint a bányászhagyományokat ápoló Brennbergbányán, ahol egy alkalommal megszólaltathattam, a híres brennbergbányai bányászcsalád egyik tagját, Rosenstingl Frigyest, aki még hajlott kora ellenére is élénk szellemmel megáldott férfiú volt. Mivel a családban a lőmesterség szinte apáról fiúra öröklődött, ő idézte föl a brennbergi szilveszterek történetét: „Éjfél előtt az István -hegy tetején várakozott a lőmester, több tízdekás dinamit patronnal. Néhány perccel tizenkettő előtt azután meggyújtotta a méteres gyújtózsinórt, közben elkiáltotta magát: Brennt! Hangja messze visszhangzott a szépséges völgyben. És pontosan éjfélkor egymás után ötször – hatszor robbantak az egybekötött dinamit rudacskák. Lenn a völgyben ekkor abbahagyták a táncot, eszem – iszomot, minden háznál eloltották a villanyt, és elénekelték a Himnuszt. Így köszöntötték az új esztendőt. ” Ha belegondolok ebbe a szép hagyományba, szinte fájdalmat érzek, amikor eszembe jutnak a mai esztelen, egész napos petárda robbantgatások, céltalan és siváran monoton durrogások, amelyek versenyében élik ki sokan az „örömüket”. Még a középkori ember is kultikus jelentőséget tulajdonított a különféle lövedékek és tűzcsóvák felbocsátásának, mert azt a gonosz szellemek elűzésére használták fel, a szerencsés és bő termést hozó új esztendő reményében. A soproni tűzijátékok történetének felkutatásához, természetesen Csatkai Endre helytörténeti munkáit ütöttem fel. Ott találtam meg az egyik legfényesebb és leglátványosabb szilveszteri tűzijáték leírását is: „A tűzijátékot maga a királyné indította azzal, hogy meggyújtotta a gyújtózsinórt. A magasba emelkedő hatalmas tűzcsomóból kirajzolódó első kép égszínkék mezőben Magyarország címerét ábrázolta kétoldalt kiterjesztett szárnyú angyalokkal, felül pedig három betűvel: V, M, T, azaz Vivát Mária Terézia. Miközben a címer elég sokáig látható maradt, két oldalt nagy mennyiségű kígyó- és csillagfigurát lőttek fel és nagy magasságból aranyeső hullott.”

Kétségtelen Sopron számtalan szép szilvesztert már megélt, de ha összesítjük valamennyit, akkor nekem kettő nyerte meg a tetszésemet igazán. Az egyik természetesen 1921 szilvesztere, amikorra már több,mint két hete tudtuk, hogy Sopron a magyar haza része maradt. A másik pedig 1866. december 31.-e. Amikor városunkban aznap este gyulladtak ki az első gázlámpák. Ekkor minden soproni egész éjszaka az utcákon bolyongott és ámulta, csodálta a 158 utcai gázlámpa fényét, amelyek Flandorffer Ignác kezdeményezésére gyulladhattak ki és boríthatták valóságos nagyvárosi világításba az ódon soproni utcákat.

(A fényképen az Erzsébet utcai gázlámpa. Fortepan, Vargha Zsuzsa felvétele.)