Vera emléke

A következő találkozást Dávid erőszakolta ki a nagyapjától. Annál is inkább fontos volt ez, mert az öreg az utóbbi napokban magába mélyedt, beszélni sem kívánt senkivel. Csak ült és maga elé nézett, amikor unokája meglátogatta pusztán egy halvány mosoly bujkált az arcán. Dávid megdöbbent. Nem épülhet le, azt már nem engedem! Most azonnal elviszem a Stanley parkba, amely a Papa kedvence volt mindig is. Nehéz volt az öreget felnyalábolnia, mert teljesen elengedte magát, az ölében vitte ki az autójáig. Minden tiltakozása ellenére betuszkolta a kocsijába és tíz perc alatt odaértek. A park egyik bejáratánál- ahol erre a célra automatákat helyeztek el – vettek egy kis elemózsiát a mosómedvéknek és a szemtelen csíkos mókusoknak. Ez volt az első mozzanat, ami az öreget kimozdította melankóliájából. Szürke szemében fény csillant. Leültek egy padra és belekezdtek az etetésbe. Mogyorót, kukoricát és tápgranulátumot szórtak a kis csapatnak, melynek tagjai egyre közelebb húzódtak az újabb és újabb falatok reményében. Néhány percen belül egy kis állatsereglet kunyerálta tőlük a finom falatokat.

– Sokszor kérdeztem már tőled nagypapa, hogy egyáltalán miért kellett eljönnöd Kanadába? Erre soha nem adtál világos választ. Mindig arra hivatkoztál, hogy a legtöbben a forradalom leverése utáni megtorlástól féltek.

– Amikor a „kópházi csata” utáni percekben, még az oroszok beözönlése előtt, az ötödévesek egybegyűltek egy öreg présházban, Grátzer Miklós kijelentette, hogy ő bizony átmegy Ausztriába. 15 percet adott a többieknek, hogy válasszanak, vele tartanak -e, vagy maradnak itt. A végén tizen szavaztak a távozás mellett, öten maradtak. Kulacsot (Grátzer Miklós balekneve) pedig megválasztották vezetőjüknek, aki az is maradt még évek, sőt évtizedek hosszan át. Baraskó Jancsi, Gáspár Jóska, Háhn Fülöp, Jandó Tibi, Magasi Laci, Oroszlán Jóska, Péter Jóska, Tarnocai Karcsi, Varga Pál elindultak a határ irányába. Követték Kulacsot új reményekkel telten, fegyverrel a kezükben. Grátzeréknek mindössze negyedóra kellett sorsuk gyökeres megváltoztatására. Nekem fél napig tartó vívódásba- felelte Dávid nagypapája. Aztán felélénkülve, lázas buzgalommal szórta tovább a finomságokat a kis jószágoknak. Dávid terápiája úgy látszik bevált.

– Mondtad már, korábban hogy sokan persze kalandvágyból, a jobb élet reményében is elmentek…

– Hűha, ha ezeket az okokat mondtad volna, Roller Kálmán professzornak, aki a vancouveri letelepedésünk igazi motorja volt, vagy az örök szabadságharcos Benkő Gézának, meg még másoknak is, akkor ők darabokra szedtek volna téged. Ők mindig azt hajtogatták, hogy a lábukkal szavaztak, amikor ott hagyták az óhazát. Gyűlölték a kommunista rendszert. Pedig a professzorok jelentős része az MKP tagja volt. Na persze próbáltak volna kimaradni a kötelező párt lózungok alól. De azért volt erre is példa, Adamovich László, alias Cinke, ő még templomba is járt, bár ezt tiltotta a párt a tanároknak. Ő mégis vallásos életet élt a legvadabb Rákosi rendszerben is. Kapott is figyelmeztetést nem egyszer. Sokszor a kirúgás szélén állt. Mi diákok nagyon szerettük, őt, persze nem a hitélete miatt, hanem az embersége okán. Nála viccesebb mérnöktanárt még életemben nem láttam.

– Ami azt illeti jómagam, mint mondtam, fél napon át töprengtem arról, hogy mit tegyek, végül úgy döntöttem, hogy én is megyek. Ennek pusztán egyetlen oka volt, egy különös lány, egy nagy szerelem, őt Verának hívták.

– Na hiszen nagypapa ezt még soha nem mondtad el. Bevallom azért hoztalak ide, hogy kirángassalak a depressziódból. Olyan befelé forduló voltál, hogy már azt hittem baj van. Tudod mit, most veszek neked, egy finom halas szendvicset a Canada Place-en. Megiszunk rá egy jópofa sört. Oké!? De mielőtt odamennénk, szeretném, ha erről a titokzatos Veráról ejtenél még néhány szót.

– Na csak lassan a testtel! Előbb a szendvics meg a sör, aztán talán mondok róla neked valamit. De egyezzünk meg, olyan felkavaró számomra ma is ez a történet, hogy minden fejezet előtt egy halas szendvics meg egy korsó sör jár nekem.

– – Megegyeztünk? – nyújtotta vigyorogva Dalmai úr az kezét az unokájának.

– Rendben nagypapa. Itt van nálam a magnó. Kezdheted.

– Majd a tengerparton. Úgyhogy induljunk. Dávid Fordjával gyorsan leértek a város legszebb panorámáját nyújtó óceán partra. Hűvös szellő fújdogált, a távolban az észak-vancouveri hatalmas hegyek kéklettek, a Grouse, a Cypress és Seymour havas csúcsai is látszottak. Álomszép panoráma tárult eléjük.

– De az öreg úr, mégis megmakacsolta magát. Élvezettel befalta az ízletes Halibut filét, a zamatos jéghideg sörrel kísérve, de aztán újból elhallgatott.

– Nagypapa! Dalmai úr, megígérted !!!

– Titkos dolgok ezek. Nem valóak az emlékirataimba – ráncolta össze a homlokát az öregember.

– A memoár csak akkor teljes, ha nincs benne elhallgatott élettörténet – válaszolta Dávid.

– Rajta, ne hagyd magad unszolni!

(Fénykép: Canada place.Utazás katalógus)