Basa

Az egyik kedvenc gyerekkori olvasmányom. Véletlenül találtam rá. Nagyon örültem neki. Örömömet csak fokozta,hogy ez a kiadás pontosan egyidős velem. 1956-ban látott napvilágot. Ám az, hogy mindössze 3 ,azaz három forintba került az egyenesen lenyűgözött Ez ám az ár-érték arány, mert ez a kis könyv igazi szépirodalom, színvonalas és lebilincselő is egyben. Írója Szász Imre, aki nagyon tehetséges volt és a természetet mesteri eszközökkel, kitűnő , részleteket is hangsúlyozó megfigyelésével közel hozta kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Az általa megalkotott gyermekirodalom vetekszik a legnagyobb magyar írókéval. Ugyanakkor más stílust képvisel, mint például Fekete István. Szász Imre kalandregényei jobban hajaznak Mark Twain, Jack London műveire. Ez pedig nem véletlen ,hiszen írójuk hosszú ideig az Egyesült Államokban élt és be is járta annak legszebb tájait, számos kalandban volt ott része. A Basa egyébként egy kutyacsalád története. Egy csodálatos , bátor és rendkívüli erejű kuvaszé, akinek gazdáját osztrák katonák ölik meg az 1848/49-es szabadságharc idején és így magára maradva, a vad természetben és rossz emberektől üldöztetve kell megállnia a helyét. Tanulságos és szép történet, igazán hozzájárulhatott és ma is hozzájárul a gyerekek és ifjú emberek jellemfejlődéséhez. Ezért a könyv korabeli mondandójából és értékéből semmit sem veszített az elmúlt évtizedek alatt. Annak idején sokat forgattam, többször is elolvastam ez pedig jól látszik a borítóján is. Igazán megérdemelne egy egészen új kiadást.

Eötvös Károlyról

Kolics gazda kápolnája

Ezt a kis kápolnát mindig megcsodáltam, ha a 84-es főúton Lövő határába értem az autómmal. Hosszú évekig terveztem ,hogy egyszer megnézem közelebbről is. Ma végre feljutottam oda. Gyönyörű látkép tárult onnan elém. Ám a kápolna még nagyobb örömöt okozott. Utána néztem történetének és kiderült, hogy 1928 -ban egy lövői gazda, bizonyos Kolics Lajos emeltette szőlősének végébe. 1000 pengőjébe került. És hogy mi késztette erre azt is megtudtam. Az építtetőnek 1898. szeptember 9-én látomása támadt, a falu Szent Háromság szobra égő csipkebokorként jelent meg előtte, benne a Kármelhegyi Boldogasszonnyal, vagyis Szűz Máriával. Ez tehát a legenda, amit egy márványtábla is hirdet a kápolna homlokfalán. Igaz, nem igaz, a szépséges kis épület lassan száz éve köszönti fentről, a Kigyós hegyről, a lent elrobogó járműveket és utasaikat. Ha csak egy pillanatra is, senki tekintetét nem kerülheti el, ami azt bizonyítja hogy jó helyre emeltette a kápolnát Kolics gazda. Időközben a falu búcsújáró helye is lett az apró templom. Úgy tűnik a lövőiek nagyon megbecsülik, hiszen makulátlanul felújították, a környezetét is gondosan ápolják.

Szeptember végén…

Igaza lehet Kosztolányi Dezsőnek, miszerint Petőfi klasszikusában, a Szeptember végén címűben a magyar irodalom legszebb sorát lelhetjük meg: “Elhull a virág, eliramlik az élet”…Nos ilyenkor, valóban szeptember végén, hajlamos az ember a mélyebb gondolatok áramlatában időzni. És hát nem kell ettől félni, nem kell a szomorkodástól az elmerengéstől visszariadni. Ettől is ember az ember. Hát még mennyire az ősz kapujához érve. Így hát kimentem a virágok közé a kertbe , hogy elbeszélgessek velük. Persze nem így szó szerint, hanem ámulva-bámulva őket. Tiszta szépségükben megfürdeni egy kicsit, érezni utolsó illataikat, búcsút intő szirmaiknak örülni. Ám annyira meglepett, hogy semmilyen őszi hangulatra nem találtam. Sőt ez a képen látható encián bokor valósággal nyári lázban égett, telve virágokkal, égszínkék csodákkal és émelyítő illattal. Hát hol az ősz kérdem? Merre késik vajon ?A hulló levelek, a deres fűszálak? Na persze azok majd nemsokára úgyis jönnek, a hétszeresére növelt gázszámlával együtt, így bosszankodtam, így merengtem magamban. Aztán jobban körülnézve mégis találtam elhulló virágokat, az ukrajnai háborúra gondolva pedig eliramló életekre is fájdíthattam a szívem. Még tovább ráboronghattam volna az emberi élet röpke pillangó szárnyverésére is, a világegyetem évmilliárdjainak tükrében. Na de ez az encián bokor azonnal felébresztett és elkergette mélabús gondolataimat. Köszönöm ezt most neki tiszta szívből. És azon töröm a fejem miért is volt olyan lelki fájdalmakkal telve Petőfi, éppen a nászútján, és miért írta ezt a gyönyörű-szomorú verset. Miért írta a naplójába ugyanezen a napon, újdonsült felesége is: “A bércek, mint szerelemnélküli jegyesek, néznek erre sötéten, komoran: fejeiken a fehér hókoszorú mellyel őket eljegyzé már a közelgő tél magának.” Mit láttak ők akkor ketten, amit fiatal testük ölelkezése, a vágyak tüzében égő szívük forrósága sem tudott feledtetni? Ez bizony az ő titkuk marad mindörökre.

Gyilkolni van-e kedved?

Hát öreg cimbora! Gyilkolni van-e kedved? Ahhoz nincsen. A fiatal katonák mestersége az. De az asszonnyal Kátyjával szívesen sétálnék az Arbaton, fognám a kezét és közben nézegetnénk a fényes kirakatokat, mert azok még vannak. Van még akinek van…Én meg Vanyecskát a fiú unokánkat a falu végi folyón horgászni tanítanám inkább. Vannak abban vízben még szép pisztrángok is, a hegyekből ered a patak, aztán Abramcevonál kiszélesedik, széles folyammá válik, hétvégeken csónakázni is szoktunk a családdal. Időnként még anyámat is elvisszük, pedig ő elmúlt már nyolcvan is. Képzeld milyen sokat nőtt ez a Vanenyecska és Lara a lányunokám. Neki hosszú aranyszőke haja, kék masnis copfja van. Boldogság nézni őket. De barátom, te tudod mit is keresünk mi itt egyáltalán? Egyszer az öregapám Alekszandr Alekszandrovics azt mesélte – ő volgai német származású volt, így hát tudott valamennyit németül is – hogy a nagy honvédő háborúban az egyik kilőtt, fritzeket szállító vagon oldalán ez állt: Wir alten Affen sind die neue Waffen, ami annyit tesz, mi öreg majmok vagyunk az új fegyverek. Mintha most ez az érzés ragadt volna el. Nekünk ez nem jó barátom. Semmiképpen sem jó. Aki megéli a hatvan évét, az már sokra becsüli az életet, legalábbis többre ,mint egy suhanc. Egy jó kis napsütés, harmónikaszó és a barátok, no meg persze a sakkozás a parkban, egy kis vodka, cigi kíséretében, de szép is az vasárnaponként. Te Öregem! Szerinted minden idősebb férfi úgy gondolkodik már, mint mi? Mindenki mindegy melyik országban lakik, kinek a népe? Az egész világon? Szóval szerinted mi már nem vagyunk hősnek valók? Csak emberek, öregemberek, akik még élni szeretnének egy kicsit…