Miért éppen Sopron?
Miért éppen Sopron? Ennek a kérdésnek a megértéséhez kicsit vissza kell tekintenem az előzményekhez. 1978-ig vezetnek vissza a szálak, amikor is a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola utolsó éves hallgatója voltam. Előttem már néhány életpróbáló állással és akkor éppen képesítés nélküli tanárként dolgoztam.Minden érdekelt, ami az emberi magatartással, a lélek folyamataival, úgy általában is a pszichológia kérdéseivel foglalkozott, ezért végeztem azután el a főiskolát pszichopedagógus végzettséggel. Csakhogy az írás maga még jobban foglalkoztatott. Már apró kölyökként verseket írtam, persze ezt sokan mások is megtették, de a későbbiekben is gondolataimat, fájdalmaimat, vagy éppen örömeimet papírra vetettem, csakúgy az asztalfiók számára. Az asztalfiók mindig nagy barátom és megértő társam volt. Aztán eljött a sorsdöntő pillanat, a Magyar Ifjúság című folyóirat 1978-ban egy újságíró tehetségkutató pályázatot hirdetett. Ez szöget ütött a fejembe, miért is ne próbálnám meg? No de mit írjak? Olyasmit, amit szívesen fogadnak a KISZ folyóiratának szerkesztői? Támogatottat? Esetleg tűrtet? Tiltottat mindhiába, pedig kedvem ahhoz lett volna. Na hiszen jól tudtam, mit is lehetne!De én írjam meg ezt,aki pannonhalmi bencés diákként végeztem el a középiskolát, édesapám pedig a tatai piaristákhoz járt, mellesleg Horthy Miklós hadseregének tüzérfőhadnagya volt a második világháború alatt, majd 1948 után a rendszer megtűrt”reakciós eleme”, akinek műszaki üzletét egyik napról a másikra államosította a Rákosi rendszer, később maszek tv -és rádiószerelőként igyekezett eltartani öttagú családját, de soha nem békült ki a Kádár rendszerrel sem. Jómagam mindenesetre ollóval kivágtam a pályázat szövegét. Eltettem és sokat tűnődtem felette. Azokban a napokban, nyugtalanságot, mély késztetést éreztem. Kételyeim ellenére sem tudtam ellenállni, mert az írás vonzott, mint a mágnes, éreztem, hogy igazából ez az önkifejezés, a papírra vetett szavak varázsa számomra a kijelölt út, csak ezzel tudok önmagam lenni, és nem tehetem lejegyzett gondolataimat örökké a fiók mélyére. És most eljött ez a lehetőség számomra. Úgy döntöttem élnem kell vele. Aztán megírtam. Egy glosszát, vagy inkább tárca félét, de leginkább rövid életképet. Egy öregemberről szólt, akivel egyszer Tatabányán a padon ültem és az életéről mesélt, arról, hogy a fiát ártatlanul lőtték agyon az 56-os forradalomban. A történet nagyon szívembe markolt. Rájöttem mindenben tiszta volt ez a fiatal, és éppen meg akarta menteni egy súlyosan sebesült életét, amikor hátulról golyó érte a Parlament előtti téren. Amikor a “pályaművemet” feladtam a postán, éreztem, hogy hiteles, amit papírra vetettem, legfeljebb kidobják majd, mert közel volt még 56 ellenforradalommá avanzsált szelleme, de semmiképpen nem fogják langyos semmitmondásként kezelni. Aztán néhány hét múlva jött egy értesítés a Bajza utcából, amin magam is megdöbbentem, 470 pályázó közül a legjobbnak ítélték meg az írásomat. Tudtam az egész életem fordulatot vesz, mert ekkor nyílt meg előttem az újságírói hivatás rettentően szép, de rögös talajra épített kapuja. Beléptem rajta. 1982-ben már a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Bálint György Újságíró Főiskoláján találtam magamat. Sok-sok tehetséges és friss szellemű fiatal között, akikből később egy generációnyi jutott a hazai lapok és folyóiratok, hírügynökségek, rádiók és tévék munkatársai, vezetői közé. Ott ismerhettem meg évfolyamtársaim között Bajnok Dorottyát, Csákvári Jánost, Falus Tamást, Freész Károlyt, Jánosy Károlyt, Köves Lászlót, Menyhért Mészáros Lászlót, Morvai Katalint, Petrus Györgyöt, Soproni Horváth Lajost, Untener Erikát, hogy csak néhány nevet említsek.Kétségtelen nagy történetek fűződnek ehhez az életszakaszomhoz is, később erre még kitérek, de most egyelőre csak annyit, hogy Freész Károly volt az, aki felhívta a figyelmemet, a Kisalföld soproni szerkesztőségére, ahová az éppen távozó Megay László helyére új embert kerestek. Freész Karcsival egyébként közelebbi barátságba is kerültem. Ő akkoriban már sokat írogatott a lapnak. Tanácsára jelentkeztem a győri szerkesztőségben, ahová kezdő munkatársként felvettek, majd vagy fél évet dolgoztam ott, a sikeres próba után aztán egyenes út vezetett Sopronba.