A tavasz első napja

Repülnek az évek. És a bölcs ember mérlegre teszi az elmúlt évtizedeket. Gyerekkoromtól fogva nálunk nem volt háború. De az Apokalipszis négy lovasa mindig valahol ott kísértett a világ sok-sok részén. Hol közelebb, hol távolabb. Nagymamám sokáig őrizte férjének bajonettjét, amit szuronyra illesztettek és közelharcban ölték meg vele az ellenfelüket az első világháborúban. Mindig reméltem, hogy a „miénkkel” soha nem öltek embert. Pengéjén soha nem csordult embervér. Bár ki tudja? Amikor játszottam vele, mert komisz kölyökként gyakran elcsentem nagymama fáskamrájából-ő azzal hasogatta az akácrönköket- az utcákon plakátok hirdették: „El a kezekkel Vietnámtól”. Hat évesen nem tudtam kinek kellene elvennie a kezét ettől az országtól. Ki- ki ellen harcol ebben a háborúban, csak a Híradóban láttam a bombázó repülőgépeket, a lángoló falvakat és a félelemtől zokogó, menekülő embereket. Később megtudtam miről szólt ez a távolkeleti szégyen. Sok filmet láttam akkor, szovjet filmeket, ahol a vörös csillagos hadsereg katonáit hősként állították be, és mindig győztek, a németeket meg Belzebub gonosz harcosaiként, és mindig veszítettek. Csak később tudtam meg, hogy a balalajkázó orosz katonák végig erőszakolták fél Európa lányait és asszonyait, komiszárok hajtották őket bele a német géppuskatűzbe, dehát sokan voltak, és az emberélet nem sokat számított. Ahogy felnőtté váltam minden háború árnyaltabban jelent meg előttem. Háborúk a Közel-Keleten, háború Afganisztánban, háború Pakisztánban és Indiában, háború Kongóban- ez volt Afrika világháborúja – háború Etiópiában, és szinte vég nélkül sorolhatnám. Mindenhol tömeges vérontások, rémísztő pusztítások, sok százmillió emberélet. Miért? És kinek az érdekében? De Európa négy évvel ezelőttig büszke lehetett arra, hogy elkerülték a harcok. Ám ez a könnyű méltóság is összeomlott egyik napról a másikra.

Ma már nem gondolok arra, hogy eljön majd a nap, amikor véget érnek a csaták, amikor tényleg béke köszönt be a világ minden részén. A sűrűsödő újabb konfliktusok, az egyre veszélyesebb fegyverek kiábrándítottak, reménytelenné tettek. Csak sodródom a történésekkel, mint az áradásba került apró levél, letört faág, vagy hordalékfa, de velem jöttek nagyobb fagerendák, gépjárművek, összeomló házak, hidak és hajók is. Az sem vigasztal, hogy nem vagyok egyedül. – Ennek soha nem lesz vége? – kérdeztem elborzadva önmagamtól. Soha nem jut el az emberiség a józan béke korszakába? Mi az az ősi gyilkos ösztön, káini gyűlölet, ami örökösen vért kíván, a győzelem nevében, ami végül senki számára, semelyik ország és hatalom számára eddig még soha nem vált valóságos győzelemmé. Mert a győztes, soha nem talál nyugalomra, nem élvezheti szinte egy percig sem a diadalát, mert a dolog fonákjának köszönhetően, mindig a piedesztálra helyezett támadni valót, felkoncolni valót, eltaposni valót jelenti a korábbi vesztesek számára. Mostanra pedig eljutottunk odáig, hogy a gyűlölet lángja mindennél erősebbé vált és szinte elolthatatlan már, mint egy hatalmas fáklya, amely köpködi magából a gyújtó szikrákat és tüzeket, újabb tűzfészkeket okozva.

Soha nem látott zavarodottságba, káoszba és félelmetes egyensúlytalanságba fordult bele a világ. Ez bizony már nem a Trónok harca, hanem a drónoké, mert ez a fegyvernem bizonyítja legjobban, a sok többi mellett, hogy az emberi tudás olyan magas szintre jutott Árész és Mars szolgálatában, hogy a megsemmisítés, az ellenséges erők felszámolása, harcrendjének megbontása már nem elegendő kifejezés a pusztítás mértékére, az ölés művészetének értelmezésére. Ma úgy látom a tévében, a híradókban, az fb videóiban a legújabb közel-keleti háborút, mint valami őrült és félelmetes társasjátékot, amit démoni erők szítanak megállíthatatlanul. Szegény emberiség milyen csapdába estél bele? Ki tudsz-e menekülni belőle valaha is, vagy az Apokalipszis lovasai most már tényleg végig vágtáznak ezen az univerzumhoz mérten apró bolygócskán?

Amikor ezek a sötét gondolatok kínoznak éppen a kertemben ülök a kedvenc székemen, hét ágra süt a Nap, rügyek fakadnak a fákon, bújnak elő a földből a krókuszok és a tulipánok, apró hófehér fejecskéiket nyújtogatják a hóvirágok. Minden élettel telik meg legyőzve a hosszú hideg telet. Boldogság az üzenetük. Hiszen eljött a tavasz első napja.