2026
03
03
Hazudtunk
Hazudtunk, hazudtunk, hazudtunk!
Közeleg az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulója. Ennek emlékére írtam meg az elmúlt év végén megjelent Akik történelmet írtak című könyvemet. Az itt látható levelet a minap kaptam meg egy kedves barátomtól, Kokas Gézától, volt pannonhalmi bencés diák osztálytársamtól, aki unokaöccse annak a Jákóy Endrének, aki a Soproni Divizió tagja volt és soproni erdőmérnök hallgatóként 1956. november 4-én hagyta el a várost azokkal együtt, akik új életet kezdtek a kanadai Vancouverben. Tanulmányaikat ott fejezték be a British Kolumbia Egyetemén, ott kapták meg erdőmérnöki diplomájukat. A levél valóságos történelmi relikvia, 1956. október 23-án adta fel Sopronból Jákóy Endre, Balatonalmádiban élő szüleinek. Legfontosabb sora itt olvasható: „Tegnap volt 7 órás ifjúsági parlamenti ülésünk. Óriási lelkesedés és akarat. Majd elmondok mindent ha hazamegyek.”
Jákóy Bandus, ahogy családon belül becézték, sajnos már nem tudta elmondani a történteket, mert a kibontakozó forradalom eseményei elsodorták őt és társait. Csodálatos küzdelmüket Magyarország szabadságáért és függetlenségéért már számtalan könyv megírta. Itt most csak röviden foglalom össze mit is akart elmondani arról az ifjúsági parlamenti ülésről a harmadéves főiskolai hallgató:
„A Soproni MEFESZ vezetősége egy nagygyűlést hívott össze a Sotexkultúrházban (ma GYIK rendezvényház). Ezen a gyűlésen kívántákszélesebb körben megvitatni a soproni egyetemi hallgatók
követeléseit. A gyűlés este 6 órakor kezdődött, és azon mintegy1000 fő vett részt. Jelen voltak az egyetemi oktatók, a középiskolai tanárok, a városi tanács képviselői, a rendőrség vezetői,
az MDP városi bizottságának tagjai és természetesen ahallgatóság teljes létszámban. A hat tagú diákparlament a színpadon foglalt helyet. A diákparlament elnöke Bujdosó Alpár
erdőmérnök-hallgató volt. Először a már délelőtt előterjesztett 13pontos követelményt vitatták meg. Újabb javaslatokkal az eredetiösszeállítás 17 pontra bővült. A követelések közt a nemzeti
jellegűek kerültek mind inkább előtérbe. A hallgatóság körébőltöbb felszólaló is felvetette a kérdést, hogy miért hiányzott aHimnusz a legutóbbi március 15-ei ünnepség műsorából. Valaki,
ugyancsak a hallgatók soraiból, válaszolt: „Mert a csúcstitkár aztkihúzta” Most már a tömeg hangosan követelte, hogy a párttitkár-ha itt van – nyilatkozzék, miért húzta ki a Himnuszt a nemzeti
ünnep programjából. A nagyterem jobb oldalán lévő erkélyekegyikén felállt S. J. adjunktus, csúcstitkár. Próbálta csendesíteniaz egyre erősödő felháborodást. Azt kezdte ecsetelni, hogy az itt
jelenlévő fiatalok többsége a párt politikájának köszönheti azt,hogy tanulhat. Nem hagyták, hogy befejezze a mondanivalóját. A hallgatóság mind hangosabban, szinte kórusban kiabálta, hogy
nem erre kíváncsi, hanem arra, hogy miért húzták ki a Himnuszt a nemzeti ünnep műsorából. A választ nem lehetett hallani. A felforrósodott hangulat fenyegető volt. A zaj elcsendesülése után
a Marxizmus-leninizmus Tanszék vezetője, Kertész István kért szót (szintén az erkélyről). Hozzászólásában beismerte, hogy a párt félrevezette a magyar népet. Állítása nyomatékosabbá
tételére jó néhányszor elismételte: hazudtunk, hazudtunk, hazud tunk… Ez a fordulat kissé váratlanul érte gyűlés résztvevőit. A megnyilatkozás őszinteségét a mellettem ülők közül többen
kétkedéssel fogadták. Sopronban a felkelés ezzel a nagygyűléssel, október 22-én, hétfőn este kezdődött el. A párt és a rendőrség vezetői a gyűlés befejezése előtt csendben távoztak a helyszínről”.
(Dr. Vancsura Rudolf visszaemlékezéseiből)
2026
09
02
Közös álmunk
Valójában a rettenet világa költözött be a szívünkbe.Félünk a csendtől, az önmagunkba vonuló gondolkodástól, helyette a szavak erejével törtetünk előre. Önző boldogság keresésről, háborús félelmekről és az örökös egymást letaposni készülő győzni akarásról szólnak hétköznapjaink. A kérdés, ami bennünket mardos, most is ki fog majd győzni áprilisban? Bárki is legyen az a felhalmozódott morális válsággal, és zsákutcába juttatott gazdasági körülményekkel vajon elbír -e bármelyikük is? Közben elesünk az élet akarás ősi törvényeitől. Mert azt vajon megengedheti-e magának egy kis nép, hogy népessége napról napra vészesen csökkenjen, hogy ne szülessenek még a nemzet reprodukációjához elegendő gyerekek sem. Megengedheti -e magának, hogy minden hatodik órában életeket dobjon el értelmetlenül, mert ” a vonatgázolás iszonyata” szomorú divatba jött. Tömbökre szakítva, a gyűlölködés és a harag felkorbácsolásával márpedig nem lehet életeket menteni és a nemzeti felemelkedést mégcsak remélni sem.
Mi lehetne hát az a közös, amiben most minden magyar hinni merne? Ki tudná az egységet megteremteni, immár pusztán a fennmaradásunkért ?Nem csupán hamisságokkal, csalásokkal, ígéretekkel és hazugságokkal, hanem tisztára mosott útiránnyal, mint azt nemzetünk nagy kiegyezője Deák Ferenc is tette a19. század második felében. Igen a tisztára mosott út lehet az a szimbólum, ami minden józan gondolkodású embernek tetszhet. Az égi háború után, amikor a sötét felhőkből villámokat szórt a zivatar és elsöprő erejű szélvihar támadt, azután vízáradat zúdult le mindenre, mindent elmosva ,ami a lelkeket nyomasztotta, és felsütött a Nap. Bearanyozva a mezőket és a hegyeket, fényjátékot csalogatva a tavak és a folyók tükrére a fák levelein pedig gyémántként megcsillantak az apró vízcseppek, akkor az út is felszáradt, a megtisztult föld tavaszi illatot árasztott. És az úton szép volt elindulni a jövőbe. A tüdő megtelt a szabadság leheletével és mindenki felsóhajtott: De jó élni, de szép ez a világ! Ekkor egyesülhetett újra a közös akarat. Ehhez azonban álmodni is merni kell.Mert az álmok előzik meg a tetteket. Álmodni bárki is akarhat, életfelfogás, világnézet és vallási hovatartozás nélkül. Csak talán egyszer a nemzeti történelmünkben, együtt kéne álomra hajtani a fejünket. Ha pedig mindenki ezt tenné, semmire nem gondolva, semmit előre ki nem fundálva, a politikát, a napi gondokat, a tülekedést, az immár őrjítő szólamokat és útmutatásokat, a hatalmi győzködéseket és ördögi furfangosságokat félretéve csak egyszerűen álmodna, akkor ebből a közös álomból valami mégis megszülethetne.
Mert napjainkban a magyar nemzet megfosztva él létének legfontosabb elemétől, az összefogás, az egység szellemétől. Talán évszázadok, évtizedek óta így van ez, de még soha ennyire nem, mint most. Az egyetlen, ami mégis közös lehet a gyógyító és útmutató álom és az álmodás. Hogy reggel felébredve és végtagjait kinyújtoztatva mindenki elmondhassa: De szépet álmodtam! De jó magyarnak lenni !
2026
09
02
A megfoghatatlan idő
Milyen csendes az erdő. Még a rügyek sem moccannak. Hol van még a tavasz! Látszólag pihen minden. Fagyos álom zárja le a természet szempilláit. Az út magánya köd burkolta hegyekbe vezet. Az ember várná, hogy valami mégis megjelenik az ösvényen. Mert az ember régóta tudja, valami mindig szembe kell, hogy jöjjön. De az erdő állatai most elhúzódnak a vándor csizmái alatt csikorgó jégmorzsák zajától. Aki beavatott olvasni is tud a havas erdei út nyomaiból. Szarvasok és őzek patái mutatják, hogy tegnap és a közelmúltban jártak itt többen is. A földet vaddisznók túrták fel az út két oldalán, gyökereket kerestek és durva szőrzetüknek meg sem kottyant az elszáradt vadrózsa bokor tüskéje. A völgyben a patak csordogálása töri meg a csendet, itt-ott előbújik a jégpáncél alól. Miért van az, hogy itt a nyugtalanító gondolatokat száműzi az ember ? Nincsen fenyegetés, nincsen riogatás, nincsen félelem, zajkeltés és politikai erőszak. Úgy van minden, ahogy az megteremtetett. Úgy van minden, ahogy az háromezer éve is volt ,amikor kelták barangoltak itt, hogy a patakból vizet merítsenek házaik tárolóedényeibe. És úgy van itt minden, mint alig kétezer esztendeje, amikor a római veterán legkisebb lánya mosni jött a ruháját a patakhoz, de egyik gyűrűje a munka közben lecsúszott az ujjáról, hiába kapott utána, soha többé nem találta, elgurult a völgy aljába és most ott őrzi a mélység, betemetve vastagon barna erdei földdel és nyirkos avarral. Hiába történtek meg ezek , itt senki nem beszél a régi és a mai dolgokról, mert az idő itt megfoghatatlan, összefolyik évezredek valamikorija a mai télutó jelenével. A vándor pedig csak megy tovább, mellét feszíti a friss erdei levegő. Nem gondol semmire, csak ballag tovább és magába szívja a büszkén helytálló fenyők harmatát. Alakja lassan eltűnik a kiismerhetetlen távolban. Majd eggyé válik a természettel, amely nem hívja ütközetre a hívságok hozzá méltatlan forgatagát. Az erdőbe az soha nem jut el.
2026
09
02
Oroszlán gyógyszertár
Engem örömmel tölt el, hogy Sopron múltbéli és közelmúltbéli fényképeinek bemutatásával váltanak ki sokan elismerést, okoznak tetszést a közösségi oldalon. Bizony bőven van mit mutogatni városunkról. Kicsit azonban elgondolkodtat ez a mai különös nosztalgia. A múltba nézés nem új dolog hazánkban, akkor volt ennek erős korszaka, amikor éppen a jelen rossz érzéseket, csalódottságokat, sőt elkeseredettségeket váltott ki, mint például a 1848/49-es szabadságharc leverése utáni időszak. Elmerengeni a letűnt korszakok szép dolgairól, mert ilyenek is voltak. Mégis az jut eszembe a soproni vonatkozásáról, hogy az itteni helytörténet olyannyira gazdag és sokrétű, köszönhetően sok-sok neves kutatójának, hogy megérdemelné, ha napjaink múltidézői jobban a falak, a girbe-görbe utcák és emlékhelyek mögé néznének. Egy kis olvasgatás, múltkutatás ehhez elegendő is lenne, hiszen Csatkai Endre, Házi Jenő és számos tudós társaik munkáinak böngészésével még többet és mélyebb szinten adhatnánk betekintést „Szeretett Sopronunk” történelmébe. Ez méltó feladat is lehetne napjaink írástúdóinak és városszerető polgárainak, lokálpatriótáinak. A kritika itt persze nem érheti azokat,akik éppen ezzel a nemes küldetéssel megfelelő színvonalon most is foglalatoskodnak
A napokban kezembe vettem Házi Jenő Soproni Polgárcsaládok cimű tekintélyes munkáját, ahol névszerint említi meg azokat a familíákat és egykori városlakókat, akiknek a fennmaradt szellemi és anyagi kincsek köszönhetőek. Akár egy-egy név, egy -egy polgár élettörténete is rávílágít, minek is köszönheti a mai város szépségét és kultúráját. Itt van mindjárt egy érdekes bejegyzés bizonyos Österreicher Jeremiás patikusról. Ő 1656-ban, február 21-én tette le polgáresküjét. Ez a kíváló gyógyszerész az Elba melletti Sterlából származott és Badenban, Nördlingenben, Augsburgban, Bécsben és Pozsonyban vértezte fel magát szakmájának legjobb elhivatottságára. Végül Sopronban a híres Arany Oroszlán gyógyszertár patikusa lett. Itt árulta és készitette el a különféle medicinákat, gyógyította velük a város lakóit. Nyílvánvalóan komoly megbecsülésnek örvendett. Azonban a még a 17.század közepén is támadó pestis ellen nem tudott mit tenni. Az akkori orvostudomány még képtelen volt felvenni a harcot ezzel a borzasztó járvánnyal. Sajnos tanultsága, felkészültsége és elhivatottsága ellenére 1656 októberében ő magával is a pestis végzett. Így nem sokáig élvezhette az általa az év elején elnyert Sopron városi polgári címet. De akárhogyan is alakult sorsa, a sok közül ő is példa lehet arra,hogy minként épült fel a mai város arculata, hogyan szerezte meg hosszú évek és évtizedek munkájával, helytállásával, mindazt amire bizony nagyon is büszkék lehetünk. Ám nem szabad elfelejtenünk, hogy kiknek is köszönhetjük ezt. A falak, a hidak, az átjárók, a régi utcák, a középkori ablakkeretek szorgalmas és nemesszívű, gyakran nagy tudású polgárok emlékeit őrzik.
(Wolfgang Cenkl felvétele)
2026
09
02
A régi síp
Limlomjaim közt kutatva, kezembe került egy régi tárgy. Egy apró síp.Lehet vagy kétszázéves,vagy annál is több. Első látásra úgy tűnik az idő vasfoga már használhatatlanná tette. Talán éppen a föld alól került elő.De nem vált az enyészet martalékává! Belefújva éles, messzehangzó füttyjel keletkezik. Talán erdőn, dombon, hegyen-völgyön is túlhangzó. Fantasztikus teljesítmény egy ilyen kis jószágtól. Még fantasztikusabb, hogy ez az apró hangszer nem fűzfaágból, nádból, agyagból, vagy csontból készült , hanem mint a régi templomi sípok, ónból.
De vajon kinek volt a játékszere, vagy éppen munkaeszköze? Egy kisfúnak talán ,aki felismerve a hangok varázserejét, sokáig fújdogálta, élvezte az ajkával keltett levegőörvények muzsikáját, vagy egy katonáé, vadászé, még inkább egy csőszmesteré? Igen leginkább az utóbbié, hiszen itt Sopronban évszázadokkal korábban a szőlődombok őrei, a csőszök sípokkal jelezték, ha valaki idegen tévedt a földekre, hogy megdézsmálja a termést. A hüterek, mert így hívták őket, a szőlőbirtokok éber őrei voltak. Tavasztól őszig munkában álltak. Vezetőjük az Oberhüter osztotta be, hogy ki melyik dülőre, dülőkre vigyázzon. Ők pedig a Grünhüterek voltak. Csőszkunyhóban laktak, melyekből néhány még ma is látható a soproni borvidéken.Ezekben a kőből épített alkalmatosságokban , pad, asztal, nyitott tűzhely állt a rendelkezésükre. Élelmezésükről a szőlősgazdák gondoskodtak. Sípjaikkal háromféle jellel közölték egymással, hogy éppen merre jár a tolvaj, a tolvajok, veszélyes elemekkel van-e dolguk, vagy éppen csak egy megtévedt csenegetővel. Egy azonban bizonyos, napkelte előtt és napnyugta után bárki is a szőlősorok közé merészkedett, azt nem tűrhették meg, és ez még a tulajdonos személyére is vonatkozott. Bottal, puskával, sőt magával a sípokkal ijeszthették el az illetéktelen betolakodókat. Ezért aztán nagy becsben tartották a régiek ezeket a csősz urakat, akikben bátran megbízhattak, szüret idején busás borravalót kaptak, szolgálatuk lejártakor pedig áldomást ihattak.
(Forrásom volt: Maar Gizella.A soproni szőlőművelés és szókincse cimű könyv. Bp.1943.)