Íme az ember!
A minap találtam egy érdekes fotót az archívumomban. A hajdanvolt Ikva Rádió, egykori vezetőjeként sok ilyet őrizgetek, és bevallom őszintén, sokáig tépelődtem azon, hogy a fenti fényképet megjelentessem-e? Azután úgy döntöttem, hogy szakmai múltam egyenesen kötelez arra, hogy mindent megoszthassak azokkal, akik kíváncsiak egy közvélemény formáló véleményére. A fényképen két felfelé ívelő pályája kezdetén álló ember néz szembe egymással. A riporter egy számára fontos, de nem akkora ívű, a politikus azonban egy gigantikus ívű, nemzetünk sorsában is kiemelkedő karrier elején nyilatkozik. Egyikük arcán sem látszik a megfeszített akarás. Rázó Laci még nem tudja, hogy az előtte álló pártelnök rövidesen a hatalom legfelsőbb csúcsait döngeti. Orbán Viktor pedig abszolút emberi, szerény arckifejezéssel mond valamit a kicsi helyi rádió, kicsi közönségének. De azért akkoriban talán már sejt valamit… további részletek
Nyomor a köbön
A szegénységnek is megvan a maga történelmi útja. Úgy mondják nincsen ma már éhező gyermek Magyarországon. Csupán az nem tud elegendő ételhez jutni, aki önhibájából képtelen félrerakni pénzt a családja megfelelő táplálására. Igen ám, de a fogyasztói társadalom szegénységképe egészen más, mint a múlt század eleji nyomor volt. Akadnak az iskolákban olyan gyerekek, akik okostelefonnal járnak és a legújabb feliratos pólót viselik, de még sincs mit vacsorára enniük. Sok-sok család asztalán garmadával állnak a kifizetetlen számlák. Miből fizessék ki, ha a közmunka 52 ezer forintja rezsire, étkeztetésre, iskoláztatásra nem elég. „Nyomor a köbön”-ezt a kifejezést már csak kevesen ismerik, gyerekkoromban hallottam utoljára, amikor még találkoztam a „klasszikus szegénység” számos példájával. Vajon melyiket könnyebb elviselni, amelyik tisztességes belátással járt egykoron, vagy a mai frusztrált, elfogadhatatlan, igazságtalan különbségekből következő cifra nyomorúságot? további részletek
Lőni, vagy nem lőni ?
Kamaszkoromban amikor egy kölcsönvett légpuskával lelőttem egy galambot, haláltusáját látva megsirattam szegény madarat és azóta sem voltam képes állatra lőni sem csúzlival, sem más fegyverrel. Aztán annak rendje és módja szerint katona lettem. Volt saját géppisztolyom, egy szovjet Kalasnyikov. Őrségben, ha a bázist megközelíti valaki, és nem áll meg a szabályos felszólításokra, ölnöm kellett volna. Nem tudom hogyan számoltam volna el a lelkiismeretemmel. 1989-ben Vancouverbe sodort sorsom jobb csillagzata, ott volt egy magyar emigráns, aki fegyvereket gyűjtött. Soha nem láttam annyi puskát, sorozatlövőt, ismétlőfegyvert magánkézben egybe gyűjtve. Nem a gépkarabély pusztító ereje váltotta ki csodálatomat, hanem a szabadság, amivel ezt az országot, Kanadát megajándékozták. Most meg Amerikában gépkarabéllyal több mint félszáz embert megöltek, negyed-ezret megsebesítettek a túlzott szabadság jegyében. további részletek
Állatok nélküli világ?
Mindent és mindenkor érdemes mérlegre tenni. Például az egyik serpenyőbe a civilizáció és a haladás, az ipari forradalom csodáit, a másikba az utóbbi félévezred során kihalt több száz szárazföldi, és több száz vízben élő kihalt állatot. Ez az ember okozta környezetszennyezés számlájára írható elsősorban. Az a sok százezer kutya és macska melyeket szinte világszerte gyermekként dédelgetünk vajon kiegyenlíti-e a gigantikus számlát? Miért nem dédelgetjük – természetesen csak átvitt értelemben – az óriáspandát, a csimpánzt, a farkast, a hegyi gorillát, az indiai elefántot vagy a jegesmedvét és még több tucatnyi veszélyeztetett állatfajt? A dolgok legmélyén filozofikus természetű összetevők bújnak meg. Az emberi hiúság, nagyravágyás, pénzimádat és képmutatás többnyire. Meg ott van a gyilkos természet is. további részletek
Lásd meg a szeretetet könnyeikben
Japánban 75 ezer száz év feletti ember él. Gyanítom, hogy nem csupán az egészséges táplálkozás és a kiváló orvosi ellátás miatt ilyen magas a számuk. A szigetországban hagyománya van az öregek tiszteletének. És ez valós tisztelet, nem a mamikázó, bácsikázó, lesajnáló közösségi fogadtatás, ami sajnos egyre inkább jellemző ránk is. Arról nem is beszélve, ha az idős embert kihasználják, megalázzák és bántják, esetleg nyomorékká verik, mint arról számos bűnügyi híradásban megjelenik napjainkban. Megfigyeltem a hajlott hátú, őszhajú, esetlen járású emberek szemében mindig könny csillog, mintha örökösen sírnának. Magukat sajnálják, az elmúló életet, vagy éppen bennünket, akik még jó iramban húzzuk az igát? Vagy egyszerűen csak gyenge már a szemük? Nem tudom. De azt tudom hatvan felett már többet néz befelé az ember, jobban kezdi érteni önmagát a világban, és a világot önmagában.Tiszteljük ezért is az időseket világnapjukon! további részletek