Hosszú életű karmesterek

Henrik bácsi zenei relikviák és az általa hőn szeretett Schlaraffia lovagrend emléktárgyai között fogadott 1985 őszén Kiss János utcai lakásában. Csupa szellemi erő és életvidámság sugárzott arcáról. Éreztem minden idegemmel, hogy a kinti pártállamos, szürke világból egy csodaországba léptem, pusztán csak ennek a 92 éves embernek köszönhetően. Más viselkedés, más stílus, más modor és a kinti élettől annyira eltérő polgári érzékenység bűvkörébe vont engem, már egy eltűnt világ utolsó tanújaként. Nem dicsekvően, sőt még csak büszkélkedve sem mesélt hosszú életének nem mindennapi állomásairól. A zene, amit édesanyja ültetett át szívébe, egész életét végigkísérte. Ő volt a híres Soproni Dalfüzér utolsó karnagya. Már gyerekkorában Goldmark keze alatt muzsikált, amikor az aggmester a híres Sakuntala-nyitányt dirigálta. Látta és hallotta Bartókot soproni hangversenyein, dolgozott hazai és külföldi zenei nagyságokkal. Frissen, fiatalosan oktatta a gondjaira bízott zeneiskolás növendékeket. Még hetvenéves korában is naponta több órát gyakorolt kedvenc hegedűjén és a nagybőgőjén, aminek húrjait évtizedekkel korábban, Bécsben, Lustig Rudolf filharmonikus keze alatt pendítette meg először és elvégezte a császárváros zeneakadémiájának teljes gordon-anyagát. Mindene volt a muzsika, amit karnagyként, zenészként, egyesületi tagként és tanárként is óriási tehetséggel és szívvel-lélekkel szolgált. Ápolta a Magyar Férfidalkör, Concordia, Dalfüzér hagyományait. És még arra is volt ereje, hogy a polgárvilág eltörlése után új életre keltse a tetszhalott zenei  életet Sopronban. Még idős korában is zenetörténeti írásai jelentek meg  a Soproni Szemlében, zenekari próbákon vett részt és találkozott a korszak legismertebb muzsikusaival.

A gazdag élettörténetében csupán egy villanásnyi idő jutott nekem, hogy belepillanthassak  Klasfky Henrik emberi nagyságának összetevőibe. Bankár hivatásán és a zenén kívül a Schlaraffia volt a harmadik éltető eleme.  Az az egyesület, amelyet prágai színészek alapítottak 1878-ban, és a múlt század utolsó éveiben már 11 ezer tagja volt világszerte. Ezt a bohókás, a lovagi romantikát, a művészeteket, a humort és barátságot pártoló szervezetet valósággal Henrik bácsinak találták ki. A renden belül a „Ritter Schubertl” nevet vette fel, mert példaképe és ihletője Franz Schubert volt. Lakásában a Schlaraffia Sempróniának, a soproni páholynak őrizte féltő gonddal a jelvényeit, vidám díszeit, ruházatát és kitűzőit.  Egy napon, amikor az általam a Kisalföldbe megírt cikk után, a sajtó belföldön és külföldön egyaránt felfigyelt a csodabogárnak számító Klafsky Henrikre, a médiumok kedvéért újra beöltözött lovagnak, köpenyben, csákóban és karddal a kezében a Taródi várba mentünk, hogy ott forgassanak a televíziók róla riportanyagokat. A híradásoknak óriási sikere lett és én nem titkolom nagyon büszke voltam, amikor 1986. december 15-én az akkor Bernben székelő„Allschlaraffenrat”, az összschlarafftanács Henrik bácsit 70 éves tagságáért a világon elsőként és eddigi egyetlenként kitüntette a legnagyobb érdemrendjével, mert ilyen hosszú tagságot rajta kívül még senki sem igazolhatott. A Sopron Szállóban gyűltek egybe a földkerekség rengeteg országából a Schlaraffia rend küldöttei, magas rangú képviselői, színes szertartási öltözékeikben és hosszan-hosszan tapsolták ezt a csodálatos kis öregembert, aki még hajlott kora ellenére is értett a lovagrend saját külön nyelvén, és így  mondta el köszöntő beszédét óriási üdvrivalgás közepette. Határtalanul boldog volt és láttam rajta, hogy életpályájának csúcsán érezi magát, igazán megérdemelten. Később néhány percre félre vont engem és csak annyit mondott: „Ezt neked köszönhetem! ” Szavaival nagyon meghatott, többet ért számomra, mint egy komoly kitüntetés.