Hinta a mezőn
Talán sokan észre sem veszik, pedig nagyon különös látványt nyújt ez a hinta az elhagyott ,művelésből kimaradt föld közepén. Itt valamikor a soproni Dózsa TSZ szőlőskertjei virultak. Maradt néhány elvadult tőke. Valaki azonban, bizonyára egy jóember, egy kisebb terület műveléséhez látott. Nem kerítette körbe, nem ásott bele kutat, hétvégi házikót sem épített, csak egy hintát tett a közepébe. A hinta pedig hívogató. Hívogató a gyerekeknek, akiknek a játék örömét adja, felhőtlen boldog perceket. A jóember valószínűleg saját gyermekeinek állította oda, amíg ő dolgozik, betöri az ugart, a lurkók had játsszanak. Különös történet és valljuk be nem kicsit groteszk is. Nem sok hintát állítanak fel a parlagon hagyott, műveletlen földek kellős közepén. De valami itt történik, az ismeretlen „gazda” haszonnövényeket kezd ültetni, tököt például. Birtokába veszi a „kertjét” a semmi közepén. És hintát állít. Aki pedig ezt teszi az szeretheti a játszó gyerekeket, mert örömet ad nekik. Nekem megható ez a kép. Valamit elindít bennem, mindenképpen jó érzést. Sokáig nézem és akaratlanul is elmosolyodom. Valami nagyon őszinte történt itt. Ez pedig fájón hiányzik mai világunkból. Most már csak a gyerekeket szeretném látni. Alig várom,hogy egy alkalommal őket is megpillanthassam, ahogyan lobogó hajjal, nagyokat nevetve, hajtják a hintát, kerítések és korlátok nélkül szabadon.
A végtelen csend
Mivel nem kérdezhetek meg senkit sem, a felhőkben játszó színeket figyelem. Nem jóslatot várok ebből, mint az ókori bölcsek, csak megnyugvást szívemben. Most nem akarok vakgyűlölettől eltorzult arcokat látni, szurokszavakat hallani. Vérgőzös uszítást, akarnokok ostorcsapásainak csattogását még annyira sem. Olcsó bölcsességekre sem vagyok kíváncsi. A világ torkig érő nyugtalanságától a csendbe fordulok. Elvonulok a gyűlöletet és a mérgeket terjesztők hadától. Csak téged kereslek Csend! Végtelen Csend, aki soha nem válaszolsz ,de érzem mégis mindig és mindenben ott vagy. Eljössz minden este, amikor az alkonyat véget vet egy nap küzdelmeinek, kicsit mindenkinek békejobbot nyújtasz a közelgő hajnal megéléséhez. Ez a teremtett világ lüktetése. Kinek új reményt ad, másnak a véget jelenti, de forog és múlik megállíthatatlanul. Nézz hát a felhőkbe, hátha Neked is mondanak valamit. Biztatást, vagy szomorúságot, megtornáztatják lelkiismereted, vagy éppen mosolyt csalnak megfáradt arcodra. Ezt érdemes volt, azt meg nem…Ember! Évezredek óta küzdesz és eddig jutottál? Háborúk, pénz, hatalom, uralkodás. Tengernyi szenvedés és fájdalom.Kishitű vagy? Nem becsülöd eléggé létedet? Magadban sem hiszel már? Ideje megértened itt sokkal többről van szó. De a felhők továbbra sem felelnek, ám ha alkonyatkor rájuk nyitod szemedet mégis megszólalnak a szíved mélyén: Amíg nem késő meg kell térned. Ami ma a világban történik, az embertelen.
Jókai pohara
Talán a lényeg látásától fosztotta meg magát leginkább a mai idők embere. Az információk viharában, ránk zúdulnak a hírek, a történések, a változások percenkénti esőzuhatagai és jégtörmelékei. Meg sem kérdezzük mi a fontos számunkra, gyors fogyasztói vagyunk mindennek. Aztán hát mi marad a gondolatainkban és mit raktározunk el tanulságként, megfontolandó összefüggésként az már kétséges. A tanulásnál is ez a baj. Az irodalom és a világirodalom megismerésénél is ez az aggasztó kihívás. Talán ezért javasolják az oktatás legkiválóbb szakemberei, hogy például vegyük le a kötelező olvasmányok listájáról Jókait ,vagy a Bánk Bánt. Nehéz kimondani, de a diákok utálják ezeket a nehezen olvasható műveket, márpedig mi értelme tanítani azt, ami úgysem okoz értelmi és érzelmi azonosulást, nem ad élményt, netán katarzist, de még csak szórakozást sem egy mai diáknak. Zseninek kell lennie annak a magyar tanárnak, aki érdekessé tudja varázsolni a Csongor és Tündét, a Hamletet, vagy a Homéroszt. De a sort folytathatnám. Persze tudjuk, hogyha egyáltalán olvasnak a fiatalok, akkor A Szent Johanna gimit olvassák, a Trónok harcát, ami nagyon népszerű. Mások az Éhezők viadalát forgatják, akad aki A katedrálist, Adrien Mole titkos naplóját és persze Harry Pottert. De Jókait??? Nos hát hová tegyük Jókait? A komáromi író fejedelmet, akinek a hatása nem csupán irodalmi, de nagyon történelmi is. Nagyon magyar és nagyon örökérvényű. Kétségtelen a megoldás lehetőségét az irodalom legképzettebb és letapasztaltabb tanárainak kell megtalálniuk. Bőven kísérletezgetnek is, például jellemtérképet készíttetnek, színpadi szereplőket alakíttatnak, jeleneteket adnak elő. Csupán részleteket dolgoznak fel kiscsoportokban. Azonban úgy tűnik mindez csekély eredményekkel jár. Csak egy nagyon kis létszámú, irodalomra szuperérzékeny réteget érhetnek el. De mi lehet a baj? Az információ áradat hadüzenete nem lehet elég magyarázat az olvasás válságára. A minap egy másik nagy írónk Márai Sándor könyvét olvastam, a Föld, föld!..-et. Ő írta le, hogy a második világháború borzalmai után, amikor a nyugati kultúra megroppant valami nagy törést szenvedett az irodalom is. „Könyv egyre több áradt a könyvgyárakból, az írók egyre többet és többet , akkordba írtak, új műfajok valósultak meg: a posztumusz levélipar, életrajz-sztahanovizmus virágzott. De a Könyvben egyre kevesebben hittek…És hit nélkül nincsen irodalom”. Mint ahogy hit nélkül nincsen értelme semminek. És ehhez még hozzá fűzhetném, hogy a könyveknek választ kellene adniuk az élet nagy kérdéseire. De a válaszokat ma már hiába is várjuk? Egy bizonyos, ha nagyon nehezen is olvasható, ha soronként és a lényeget kiszűrve kell megküzdenünk napjainkban egy -egy Jókai könyvvel, azért Jókai még nagymértékű Válaszadónak bizonyult az ő korában. És vajon még napjainkban is az lenne? Szerintem nagy bizonyossággal, igen. (A fényképen Jókai pohara.)
Honti Pál
Gólem a Duna mentén
Koppánymonostorra visz az utam, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor nyaranta bringás kamaszokként mentünk meglátogatni az öreg Dunát és a homokdombi szőlőket. Forró nyarak voltak ezek, olyan kiszámíthatóak, annyira emberségesek és szépek. Most minden más lett. Van pompás bicikliút, de a közelben egy hatalmas, már-már a sci-fi világát megidéző akkumulátorgyár sziluettje bontakozik ki a tájból. Dehát nem is gyár ez valójában a szó klasszikus értelmében, jobban hasonlít egy ultramodern ipari erődrendszerre. Aki nem tudja a történetét megdöbben, hogyan és miként került ez ide? Távolabbról is óriási méretű, igazi betonkolosszus, amely magas falaival hosszan beleépül a szelíd dunai látképbe Tudjuk miért épült és mit gyártanak benne, de ipari titkaival valójában csak kevesen vannak tisztában. Most remeg a levegő az út felett, tikkasztó a hőség és keresem az öreg kutat, ahol annak idején mindig megálltunk szomjunkat oltani. Keresem az út mellett fekvő temetőben a fejfát, amelyen golyó lyukasztotta rohamsisak őrizte egy régen elesett magyar katona emlékét. A kis kápolna még megvan a szent kőszobrával és az egykori bencés kolostort is megidézi egy oroszlánfej szobor , ez ami egyedül megmaradt a csaknem 800 éves múltból.Amikor gyerekek voltunk álmodni mertünk Monostorról. Egy régi szép álomban zöld ligeteket, végtelenbe nyúló szőlősorokat, tájba illeszkedő villákat, takaros borospincéket és hangulatos vendéglőket láttunk. Amott a Dunát, amely utánozhatatlan szépséggel kanyarog itt, pompás szigeteket alkotva. De ez most már csak valóban álom maradt. A valóság elemi erejű orrbacsapás. Akkumulátorgyár az évszázados Komárom partjainál, hipermodern gyártástechnológia, hatalmas teljesítmény, fokozott mérgező anyagok, nehézfémek veszélyének árnyékában. A monstrumban távol-keleti emberek dolgoznak. Szorgalmas, kötelességtudó, összetartó, közösségi fajta. Tisztelem őket, akiknek messzi kultúrájáról régen csak könyvekben olvashattam és múzeumokban láthattam alkotásaikat. Volt édesanyámnak egy megörökölt festménye, kínaiak úsztatták rizsszállítmányaikat a Sárga folyón, dzsunkákkal lavíroztak a nagy folyó habjai között, hosszú farudakkal irányították hajóikat, bambuszlevelekből font kalapjaikban. Én akkor még ilyen és hasonló Koreát és Kínát ismertem csak. De aztán hirtelen és szinte hívatlanul ránk tört a két ország mai kultúrája, féktelenül terjedő ipari forradalma. De nincsen mentségünk, mi nyitottuk meg a kapukat, a mi hatalmon lévő politikusaink várták tárt karokkal őket, és most itt vannak. Mióta akkumulátor gyártó „nagyhatalom” lettünk beszélnek a talaj megmérgezéséről, a levegő szennyezésről, a mértéktelen vízfogyasztásról, és bizony itt Komáromban a gyakori rosszullétekről is. Tiltakoznak az emberek,mint legutóbb Győrben is egy hídfoglalással. Az fáj nekik a legjobban hogy ezúttal is a fejük felett döntöttek. Nekem az ijesztő hírek nem sokat mondanak. A gyár látványa annál inkább. Mérete cseppet sem ide illő. Tudom a Duna vize csábította ide, mert a gyártáshoz hihetetlen mennyiségű víz kell és most jön a katódgyár is Ácsra, annak is tengernyi víz kell majd. Ahogy lassan, tekerem a bringámat arra gondolok, hogy mi kisemberek mennyire ki vagyunk téve a „nagyok” kényének-kedvének, játékszernek látom magunkat, orvul és fenemód ravaszul, aljas módon meggyarmatosított , behabzsolt, hitvány eszközként sodródó bábnak . Megállok néhány percre és nézem, bámulom a profit éhes gigászt, a féktelen Góliátot, az akkumulátorgyártó szörnyet. Talán a képzelet játszik velem, de most valami savas íz érződik a nyelvem ízlelő bimbóin. Csak nem az ipari erődrendszerből sodorja ide a szél ? – Á, biztosan tévedés – nyugtatom magam, csak a forró nyári levegő lehet az oka. Aztán tovább hajtok és arra gondolok, hogy valamikor mekkora szellemóriások fordultak meg itt, a homokdombokra épült csinos villákban, a kertek Dunára néző csodáiban. Vendége volt ennek a vidéknek Bajza József, Vörösmarty Mihály, Vas Gereben, a két Beöthy fivér és Jókai Mór is. Mennyire ígéretes volt ez a szép múlt !Szomorúság érinti meg szívemet, azon morfondírozom, az a szellem, amit képviseltek, az vajon él -e még ezen a tájon?