Vera látogatása Vancouverben

Itt-ott novemberi köd ült a hegyek ölére, de a Nap időnként bearanyozta a hósapkás tetőket. A Pék hegyig (Mount Baker) is el lehetett látni a vancouveri toronyházak magasabb emeleteiről. Dalmai Péter nyugtalan álmából ébredt, meggörnyedve felült és lassan feltápászkodott öreg csontjai fogságából, az ágyából elbotorkált a nappali ablakáig. Meglátta a hegyet, ami évtizedek óta időjárás jelzője is volt. – Ma még hó is lehet – állapította meg – mint 1965 telén. Akkor nagy hó volt itt. És igen akkor hívta meg először Kardos Verát Vancouverbe. Segédmérnökként dolgozott egy útépítő cégnél, havi 480 dollárt keresett. Hónapokig spórolt, hogy a lányt vendégül láthassa, kifizethesse útiköltségét és még az itteni lakhatására és élelemre, néha egy-egy kirándulásra, étteremre is jusson. Kardos Vera a következő év májusban érkezett meg a városba, meghívólevéllel jött és öt dollár lapult a zsebében, amit a Kádár rendszer nagy kegyesen megajánlott az akkoriban nyugatra utazóknak. Péter már előre összeállított programokkal várta. Elsőként Vancouver nevezetességeinek megismerése volt a porondon, aztán egy vacsora est a Budapest étteremben. Majd körutazás Brit Kolumbiában, a legszebb természeti csodák megtekintésével. Mindebből a legjobban a Siwash Rock megtekintése tetszett a lánynak. Elmentek hát oda is. Még megvolt a kis Douglas fenyő a szikla mélyedésében, ami aztán a hatvanötös száraz nyár áldoztává vált. Talán rossz ómen volt ez a továbbiakra nézve, de akkor amikor feljutottak a fához, amihez csak nagyon nehezen lehetett felkapaszkodni, minden szép volt és biztató szavakat suttogott fülükbe a májust felfrissítő szél, amely észak-nyugatról érkezett és végig simította a Stanley park fáinak tetejét. Ketten voltak most. Azt hitték a világ tetején. De Péter csak úgy tudta megcsókolni Verának a boldogság könnyeiben úszó arcát, hogy egyik kézzel a fa törzsébe kapaszkodott.

-Még a végén lezuhanunk, ha nem vigyázok jobban -villant át a mérnök úr fejében az ijesztő gondolat.

-Fogjál erősen, szoríts magadhoz, ne engedj el – mondta a lány, aki szinte Péter gondolataiban olvasott. Péter pedig magához ölelte, szinte fájdalmas szorítással, minden karizmát megfeszítve olvasztotta magába, a karcsú női testet.

-A szemedben visszatükröződik az óceán. Gyönyörű és felfoghatatlanul kifejező az arcod.. Holnap vihar lesz, de már lehet, hogy este is megérkezik a rossz idő. Élvezzük ki ezeket a perceket, amíg lehet – suttogta most a lány fülébe. Több sem kellett, megcsókolták egymást, testüket elöntötte a vágy. A sziklába olvadtak percekig, mint az örök szerelem jelképei, amely egy legenda szerint az Istenség által ott elhelyezett emlékműve annak, hogy aki tisztán tartotta a saját életét, annak a tisztasága és lelkének finomsága lehet az eljövendő generációk öröksége.

– Honnan tudod, hogy vihar lesz.? -bontakozott ki a fiú öleléséből Vera.

– Nekem a Pék hegy mondja el ezt. Az a meteorológusom évek óta. Most kékes-vörösben festődött meg a hósapkája, ez haragot, süvítő szeleket és akár villámlást is hozhat.

– Köszönöm, hogy elhoztál ide! -nézett most a lány Péter szemébe.

– Boldoggá tettél!

– Nagyon szeretlek -suttogta a fiú. Te vagy az ünnepem, mert itt nagyon kemény világ van. Sok-sok ismétlődő szürke nap. Olyan harc folyik az utolsó dollárért, az érvényesülésért, amit otthon ti nem ismertek. Amióta lediplomáztam a vancouveri egyetemen állandóan bizonyítani kell önmagamnak és a környezetemnek, hogy érdemes volt, hogy megérte otthagyni az eredeti hazámat. Mindig egy igazi társra vágytam, akivel megszépülhetnek az itteni mókuskerék napok és hetek, a verklire húzott nappalok és a félelmekkel, a küzdelem sebeinek nyaldosásával teli éjszakák. Bár már sokkal jobb, mint a kezdetben volt, mert lassan beilleszkedtünk, összefogtunk a diáktársakkal, úgy élünk itt, hogy amit otthon kaptunk és a főiskolán, a családban, az tartott életben bennünket, aztán meg a selmeci szellem adott nekünk olyan sokat, abból táplálkozunk.

– De, amit eddig láttam, az is azt mutatja, hogy a világ egyik legszebb helyén éltek-szólt közbe Vera. – Itt minden legendának tűnik. A háborgó tenger, a hatalmas fák, a vízesések és ez a szikla is most itt, ami megint csak legendákat őriz úgy tudom. Ősi népek történeteiről mesél. Ilyen környezetben élni kész csoda. Bár az otthoniak is láthatnák és tudnák, hogy amit tettetek, az valamikor történelemmé válhat.

– Ennél szebben senki sem fogalmazhatta volna meg, ezt az egészet, az itteni életünk lényegét, de most már elég volt itt lennünk, menjünk vissza városba , egy finom magyaros vacsora vár bennünket a Budapest étteremben.

– A vén Dalmai gondolataiba fáradva most leült a foteljébe. Úgy döntött elhívja az unokáját Dávidot, hogy Veráról beszéljen neki. Hiszen annyira kérlelte, hogy erről a titokról lerántsa a leplet. Ezzel mintegy megadta magát a visszaemlékezés érdekében.

– Így lesz teljes a memoár, nem tagadhatom le azt, ami Verával és velem megtörtént. A szerelmet, a kibontakozást és a szakításunk drámáját is.1966 májusát követően a nyári hónapokban már megismertem leendő feleségem Mártát, akitől Endre fiam született. Brenda, Dávid és János, apja. Igen de az már egy külön történet.

– Még egyszer a Pék hegyre tekintett és beleborzongott a látványba, sötét felhők kúsztak a csúcsának fölébe, életének ez a tanúja, most a jövendőjéről küldött üzenetet.

– Dalmai Péter remegve nyúlt a mobiljáért, felhívta Dávidot.

– Fiam, ma be kell fejeznünk a memoárt! -mondta neki elhaló, de mégis határozott hangon.

(A fényképen a Siwash Rock Vancouverben.)