Hová lettél Civitas Fidelissima?

A csodák velünk élnek

A csodák velünk élnek. Ott lakoznak minden ember szívének mélyén. A szerencsés előhívja és megvalósítja álmait. Akár apró dolog, amit kivetít tudatának mélyéből, akár valami nagyszerű csodálatos alkotás, de mindenképpen emberi és nagyszerű. Nehéz volt észre venni, hogy az egyik soproni kis utcában, a családi ház belső udvarában a magasba nyúlik egy öreg tűzfal. Legalább tizennégy méter magas, ha nem több, de ami a meglepő és szembetűnő, hogy a csupasz falat madárodúk borítják. A legkülönfélébb alakú és méretű „madárlakosztályok”. Messziről olyan ,mint egy kézzel szőtt keleti szőnyeg, közelről maga az élet, a madarak szállodája. Hát kinek jut az eszébe ilyesmi, ha nem olyan embernek, aki nagyon szereti a madarakat, aki óvja őket és lakhatást ad nekik. Le a kalappal magáért az ötletért is. A sok odú azonban azt bizonyítja, hogy lakóik is akadnak bőven. Élnek és szaporodnak, vidám élettel töltik be a régi falat. És mindennap örömet, látványt nyújtanak megalkotójuknak, aki elmondhatja magáról igazi természetszerető ember a javából.

Hinta a mezőn

Talán sokan észre sem veszik, pedig nagyon különös látványt nyújt ez a hinta az elhagyott ,művelésből kimaradt föld közepén. Itt valamikor a soproni Dózsa TSZ szőlőskertjei virultak. Maradt néhány elvadult tőke. Valaki azonban, bizonyára egy jóember, egy kisebb terület műveléséhez látott. Nem kerítette körbe, nem ásott bele kutat, hétvégi házikót sem épített, csak egy hintát tett a közepébe. A hinta pedig hívogató. Hívogató a gyerekeknek, akiknek a játék örömét adja, felhőtlen boldog perceket. A jóember valószínűleg saját gyermekeinek állította oda, amíg ő dolgozik, betöri az ugart, a lurkók had játsszanak. Különös történet és valljuk be nem kicsit groteszk is. Nem sok hintát állítanak fel a parlagon hagyott, műveletlen földek kellős közepén. De valami itt történik, az ismeretlen „gazda” haszonnövényeket kezd ültetni, tököt például. Birtokába veszi a „kertjét” a semmi közepén. És hintát állít. Aki pedig ezt teszi az szeretheti a játszó gyerekeket, mert örömet ad nekik. Nekem megható ez a kép. Valamit elindít bennem, mindenképpen jó érzést. Sokáig nézem és akaratlanul is elmosolyodom. Valami nagyon őszinte történt itt. Ez pedig fájón hiányzik mai világunkból. Most már csak a gyerekeket szeretném látni. Alig várom,hogy egy alkalommal őket is megpillanthassam, ahogyan lobogó hajjal, nagyokat nevetve, hajtják a hintát, kerítések és korlátok nélkül szabadon.

A végtelen csend

Mivel nem kérdezhetek meg senkit sem, a felhőkben játszó színeket figyelem. Nem jóslatot várok ebből, mint az ókori bölcsek, csak megnyugvást szívemben. Most nem akarok vakgyűlölettől eltorzult arcokat látni, szurokszavakat hallani. Vérgőzös uszítást, akarnokok ostorcsapásainak csattogását még annyira sem. Olcsó bölcsességekre sem vagyok kíváncsi. A világ torkig érő nyugtalanságától a csendbe fordulok. Elvonulok a gyűlöletet és a mérgeket terjesztők hadától. Csak téged kereslek Csend! Végtelen Csend, aki soha nem válaszolsz ,de érzem mégis mindig és mindenben ott vagy. Eljössz minden este, amikor az alkonyat véget vet egy nap küzdelmeinek, kicsit mindenkinek békejobbot nyújtasz a közelgő hajnal megéléséhez. Ez a teremtett világ lüktetése. Kinek új reményt ad, másnak a véget jelenti, de forog és múlik megállíthatatlanul. Nézz hát a felhőkbe, hátha Neked is mondanak valamit. Biztatást, vagy szomorúságot, megtornáztatják lelkiismereted, vagy éppen mosolyt csalnak megfáradt arcodra. Ezt érdemes volt, azt meg nem…Ember! Évezredek óta küzdesz és eddig jutottál? Háborúk, pénz, hatalom, uralkodás. Tengernyi szenvedés és fájdalom.Kishitű vagy? Nem becsülöd eléggé létedet? Magadban sem hiszel már? Ideje megértened itt sokkal többről van szó. De a felhők továbbra sem felelnek, ám ha alkonyatkor rájuk nyitod szemedet mégis megszólalnak a szíved mélyén: Amíg nem késő meg kell térned. Ami ma a világban történik, az embertelen.

Jókai pohara

Talán a lényeg látásától fosztotta meg magát leginkább a mai idők embere. Az információk viharában, ránk zúdulnak a hírek, a történések, a változások percenkénti esőzuhatagai és jégtörmelékei. Meg sem kérdezzük mi a fontos számunkra, gyors fogyasztói vagyunk mindennek. Aztán hát mi marad a gondolatainkban és mit raktározunk el tanulságként, megfontolandó összefüggésként az már kétséges. A tanulásnál is ez a baj. Az irodalom és a világirodalom megismerésénél is ez az aggasztó kihívás. Talán ezért javasolják az oktatás legkiválóbb szakemberei, hogy például vegyük le a kötelező olvasmányok listájáról Jókait ,vagy a Bánk Bánt. Nehéz kimondani, de a diákok utálják ezeket a nehezen olvasható műveket, márpedig mi értelme tanítani azt, ami úgysem okoz értelmi és érzelmi azonosulást, nem ad élményt, netán katarzist, de még csak szórakozást sem egy mai diáknak. Zseninek kell lennie annak a magyar tanárnak, aki érdekessé tudja varázsolni a Csongor és Tündét, a Hamletet, vagy a Homéroszt. De a sort folytathatnám. Persze tudjuk, hogyha egyáltalán olvasnak a fiatalok, akkor A Szent Johanna gimit olvassák, a Trónok harcát, ami nagyon népszerű. Mások az Éhezők viadalát forgatják, akad aki A katedrálist, Adrien Mole titkos naplóját és persze Harry Pottert. De Jókait??? Nos hát hová tegyük Jókait? A komáromi író fejedelmet, akinek a hatása nem csupán irodalmi, de nagyon történelmi is. Nagyon magyar és nagyon örökérvényű. Kétségtelen a megoldás lehetőségét az irodalom legképzettebb és letapasztaltabb tanárainak kell megtalálniuk. Bőven kísérletezgetnek is, például jellemtérképet készíttetnek, színpadi szereplőket alakíttatnak, jeleneteket adnak elő. Csupán részleteket dolgoznak fel kiscsoportokban. Azonban úgy tűnik mindez csekély eredményekkel jár. Csak egy nagyon kis létszámú, irodalomra szuperérzékeny réteget érhetnek el. De mi lehet a baj? Az információ áradat hadüzenete nem lehet elég magyarázat az olvasás válságára. A minap egy másik nagy írónk Márai Sándor könyvét olvastam, a Föld, föld!..-et. Ő írta le, hogy a második világháború borzalmai után, amikor a nyugati kultúra megroppant valami nagy törést szenvedett az irodalom is. „Könyv egyre több áradt a könyvgyárakból, az írók egyre többet és többet , akkordba írtak, új műfajok valósultak meg: a posztumusz levélipar, életrajz-sztahanovizmus virágzott. De a Könyvben egyre kevesebben hittek…És hit nélkül nincsen irodalom”. Mint ahogy hit nélkül nincsen értelme semminek. És ehhez még hozzá fűzhetném, hogy a könyveknek választ kellene adniuk az élet nagy kérdéseire. De a válaszokat ma már hiába is várjuk? Egy bizonyos, ha nagyon nehezen is olvasható, ha soronként és a lényeget kiszűrve kell megküzdenünk napjainkban egy -egy Jókai könyvvel, azért Jókai még nagymértékű Válaszadónak bizonyult az ő korában. És vajon még napjainkban is az lenne? Szerintem nagy bizonyossággal, igen. (A fényképen Jókai pohara.)