2025
26
07
Egy érdekes levél Sopronból Vancouverbe
Egy napon Dalmai Péter levelet hozott az unokájának. Szinte szó nélkül átnyújtotta neki. – Most ez beszéljen helyettem-mondta Dávidnak. -De annyi bizonyos ez is bele kerül majd a memoár könyvembe. Hogy miért azt meglátod majd, ha elolvasod.
Kedves Barátom! Örökös Firmám, Péter!
Hosszú ideig nem írtam neked és ennek fő oka, hogy megsuhintott a kaszás a pengéjével. Nem részletezem, de ez egy kisebb fajta infarktus volt. Szerencsére még időben beszállítottak az győri kórházba és a szívkoszorúérben keletkezett vérrögöt feloldották, aztán úgynevezett „sztentet” helyeztek az érbe. Néhány nap múltán már egészen jól voltam, csak az általános gyengeség zavart nagyon, ami ilyenkor természetes állapot az orvosok szerint. Egyhónapos szanatóriumi rehabilitáció után már újra visszatért az életkedvem, sokat sétálok azóta is, visszafogtam a tempóból, hiszen rá kellett jönnöm közel vagyok a kilencvenhez, ahogy mondani szokták minden egyes nap ajándék az élettől. A családtól távol, a szanatóriumi lábadozásom alatt jutott időm a gondolataim elmélyítésére, morfondíroztam az életről, a mi diákéveinkről is. Kezembe került egy könyv, amit feleségem, Edit hozott be a kórházba, hogy ne unatkozzam. Abban szinte minden 56-os évfolyamtársunk név szerint is meg van említve. Grátzer Miklós legutóbbi nyilatkozata is benne van, ahol kifejti mennyire kegyetlen dolog az élettől, hogy mi ötvenhatosok immár alig vagyunk néhányan. Itthon is megfogyatkoztunk, és ti ott Kanadában sem vagytok már sokan. „Ki lesz az utolsó, aki majd lekapcsolja a villanyt?”- teszi fel a filozofikus kérdést, ami persze rengeteg gondolatot felébreszt az emberben. Hát igen lesz majd egy utolsó, de mi már most is az utolsóak vagyunk. Az utolsóak, akik még eljárhattak a nagy professzorok előadásaira, vizsgázhattak is még náluk. Ismertük Roth Gyulát, Winkler Oszkárt, Sébor Jánost, Fehér Dánielt, Fekete Zoltánt, Stasney Albertet, Lámfalussy-it, és még sorolhatnám. Ti pedig akiket elsősorban Roller Kálmán, Adamovich László, Sziklai Oszkár vezetett Vancouverbe és tanulhattatok ott tőlük magyarul, ti is már csak az emlékeitekben őrizitek őket.
Hanem ti valóban nagy dolgot vitettek végbe, hírnevet szereztetek a magyar erdészeknek és az erdészeti tudományoknak a nagyvilágban. A tudomány nemzetközi nyelvén ezért fennmarad a nevetek, és tetteitek is beszélnek majd rólatok évek, évtizedek múltán is. De mégis szomorúan gondolok arra, hogy mondjuk 50 vagy még inkább 100 év múlva mi marad a ti magyar hagyományaitokból, szellemi kincseitekből ott a nagy óceán nyugati partján? Emlékművek, emlékhelyek, tudományos jegyzetek és könyvek, újságcikkek, fényképek és filmek, a vancouveri egyetem történettára megőriz ugyan benneteket, de valljuk be őszintén maga a csodálatos anyanyelvünk idővel feloldódik majd, és talán ha nem is tűnik el végleg, a jövő nemzedékei egyre kevesebben beszélik majd azt. Igen tudom, hogy foggal-körömmel küzdöttetek éppen a magyarságotok megőrzéséért, Selmec hagyományainak életben tartásáért. De marad-e majd ebből valami? Selmec persze olyan, hogy semmi sem olthatja ki értékeit. Selmec nem csupán a magyar és az európai erdészeti, bányászati, kohászati tudományok bölcsője, hanem egyben nemzetközi mértékű szerepet is játszik az emberiség tudásvilágában. Németek, osztrákok, szlovákok és sziléziaiak, meg még számos nemzet fiai tanultak és tanítottak ott. Valahol azt olvastam a selmeci bányagépeknek angol és francia tudósok is csodájára jártak. Az elhivatottak azután – a kényszerű menekülés során – átörökítették ezt a tudást Sopronba , az ötvenhatos Soproni Divízió pedig elvitte a világ másik felébe, Kanadába is. Mi pedig, akik itt maradtunk a soproni Alma Materben őrizzük azt.
Ennek a hatalmas szellemi kincsnek nem közvetítője az anyanyelv, mert a legtöbb nagy tudós több nyelven is beszélt, ti pedig Kanadában angollá tettétek. Ezért megkövetem most magam, amiért a vancouveri jövőről borús képet vázoltam fel. Az elmúlás mégis fáj. Fáj, hogy a hősök beteljesítve küldetésüket szétporladnak az idők forgatagában. Vajon lesznek -e még olyan nemzedékek ,amelyek emlékeznek rájuk? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nagyszerű emberek vagytok!
Drága Barátom!
Személyes dolgokról szerettem volna neked írni, de látod elkalandoztam a gondolataimban. Nem akartalak fárasztani ezekkel a dolgokkal, de tudom – hiszen jól ismerlek – te is sokat rágódsz ezeken a kérdéseken. Valóságos „esszét” írtam neked, talán túlságosan is fellengzős, patetikus stílusban, de mit csináljak így érzek, így vélekedem ma is. Ígérem legközelebbi levelemben a családról, a mindennapi életünkről, örömeinkről és családi eseményeinkről számolok majd be neked.
Csak legyen legközelebb! Jó egészséget neked és a családodnak.
Ölel barátod Gábor, alias Csavar. Üdv az erdésznek! Jó szerencsét a bányásznak!
(A fényképen jómagam az 1956-os emlékműnél Vancouverben.)
2025
26
07
Vera emléke
A következő találkozást Dávid erőszakolta ki a nagyapjától. Annál is inkább fontos volt ez, mert az öreg az utóbbi napokban magába mélyedt, beszélni sem kívánt senkivel. Csak ült és maga elé nézett, amikor unokája meglátogatta pusztán egy halvány mosoly bujkált az arcán. Dávid megdöbbent. Nem épülhet le, azt már nem engedem! Most azonnal elviszem a Stanley parkba, amely a Papa kedvence volt mindig is. Nehéz volt az öreget felnyalábolnia, mert teljesen elengedte magát, az ölében vitte ki az autójáig. Minden tiltakozása ellenére betuszkolta a kocsijába és tíz perc alatt odaértek. A park egyik bejáratánál- ahol erre a célra automatákat helyeztek el – vettek egy kis elemózsiát a mosómedvéknek és a szemtelen csíkos mókusoknak. Ez volt az első mozzanat, ami az öreget kimozdította melankóliájából. Szürke szemében fény csillant. Leültek egy padra és belekezdtek az etetésbe. Mogyorót, kukoricát és tápgranulátumot szórtak a kis csapatnak, melynek tagjai egyre közelebb húzódtak az újabb és újabb falatok reményében. Néhány percen belül egy kis állatsereglet kunyerálta tőlük a finom falatokat.
– Sokszor kérdeztem már tőled nagypapa, hogy egyáltalán miért kellett eljönnöd Kanadába? Erre soha nem adtál világos választ. Mindig arra hivatkoztál, hogy a legtöbben a forradalom leverése utáni megtorlástól féltek.
– Amikor a „kópházi csata” utáni percekben, még az oroszok beözönlése előtt, az ötödévesek egybegyűltek egy öreg présházban, Grátzer Miklós kijelentette, hogy ő bizony átmegy Ausztriába. 15 percet adott a többieknek, hogy válasszanak, vele tartanak -e, vagy maradnak itt. A végén tizen szavaztak a távozás mellett, öten maradtak. Kulacsot (Grátzer Miklós balekneve) pedig megválasztották vezetőjüknek, aki az is maradt még évek, sőt évtizedek hosszan át. Baraskó Jancsi, Gáspár Jóska, Háhn Fülöp, Jandó Tibi, Magasi Laci, Oroszlán Jóska, Péter Jóska, Tarnocai Karcsi, Varga Pál elindultak a határ irányába. Követték Kulacsot új reményekkel telten, fegyverrel a kezükben. Grátzeréknek mindössze negyedóra kellett sorsuk gyökeres megváltoztatására. Nekem fél napig tartó vívódásba- felelte Dávid nagypapája. Aztán felélénkülve, lázas buzgalommal szórta tovább a finomságokat a kis jószágoknak. Dávid terápiája úgy látszik bevált.
– Mondtad már, korábban hogy sokan persze kalandvágyból, a jobb élet reményében is elmentek…
– Hűha, ha ezeket az okokat mondtad volna, Roller Kálmán professzornak, aki a vancouveri letelepedésünk igazi motorja volt, vagy az örök szabadságharcos Benkő Gézának, meg még másoknak is, akkor ők darabokra szedtek volna téged. Ők mindig azt hajtogatták, hogy a lábukkal szavaztak, amikor ott hagyták az óhazát. Gyűlölték a kommunista rendszert. Pedig a professzorok jelentős része az MKP tagja volt. Na persze próbáltak volna kimaradni a kötelező párt lózungok alól. De azért volt erre is példa, Adamovich László, alias Cinke, ő még templomba is járt, bár ezt tiltotta a párt a tanároknak. Ő mégis vallásos életet élt a legvadabb Rákosi rendszerben is. Kapott is figyelmeztetést nem egyszer. Sokszor a kirúgás szélén állt. Mi diákok nagyon szerettük, őt, persze nem a hitélete miatt, hanem az embersége okán. Nála viccesebb mérnöktanárt még életemben nem láttam.
– Ami azt illeti jómagam, mint mondtam, fél napon át töprengtem arról, hogy mit tegyek, végül úgy döntöttem, hogy én is megyek. Ennek pusztán egyetlen oka volt, egy különös lány, egy nagy szerelem, őt Verának hívták.
– Na hiszen nagypapa ezt még soha nem mondtad el. Bevallom azért hoztalak ide, hogy kirángassalak a depressziódból. Olyan befelé forduló voltál, hogy már azt hittem baj van. Tudod mit, most veszek neked, egy finom halas szendvicset a Canada Place-en. Megiszunk rá egy jópofa sört. Oké!? De mielőtt odamennénk, szeretném, ha erről a titokzatos Veráról ejtenél még néhány szót.
– Na csak lassan a testtel! Előbb a szendvics meg a sör, aztán talán mondok róla neked valamit. De egyezzünk meg, olyan felkavaró számomra ma is ez a történet, hogy minden fejezet előtt egy halas szendvics meg egy korsó sör jár nekem.
– – Megegyeztünk? – nyújtotta vigyorogva Dalmai úr az kezét az unokájának.
– Rendben nagypapa. Itt van nálam a magnó. Kezdheted.
– Majd a tengerparton. Úgyhogy induljunk. Dávid Fordjával gyorsan leértek a város legszebb panorámáját nyújtó óceán partra. Hűvös szellő fújdogált, a távolban az észak-vancouveri hatalmas hegyek kéklettek, a Grouse, a Cypress és Seymour havas csúcsai is látszottak. Álomszép panoráma tárult eléjük.
– De az öreg úr, mégis megmakacsolta magát. Élvezettel befalta az ízletes Halibut filét, a zamatos jéghideg sörrel kísérve, de aztán újból elhallgatott.
– Nagypapa! Dalmai úr, megígérted !!!
– Titkos dolgok ezek. Nem valóak az emlékirataimba – ráncolta össze a homlokát az öregember.
– A memoár csak akkor teljes, ha nincs benne elhallgatott élettörténet – válaszolta Dávid.
– Rajta, ne hagyd magad unszolni!
(Fénykép: Canada place.Utazás katalógus)
2025
26
07
Hogyan készül egy memoár?
Nagyapám a Westenden lakott egy kicsi öröklakásban. Máig sem értem miért költözött el a gazdag és szép nyugati városrészből Vancouver legzajosabb, legnyüzsgőbb városrészébe, amelynek jelentős részét lakóövezetek teszik ki, a Davie Village-i melegbárokkal, a Robson Street-i divat üzletig. Az már igaz itt felfokozott az élet, és a jó öreg amíg fájos lábai megengedték naphosszat a tengerparton bóklászott. Szerette a tengeri ételeket és engem jó párszor meghívott egy óceáni halsteak-re vagy rákkoktélra, amit aztán mindig ő evett meg, mert nekem az ilyesmi nem vágott az ízlésembe. Ha leültünk egy jó söröket is felkínáló grilléterembe ő a kortyolgatásai alatt a nőket mutogatta nekem, akik elvonultak előttünk a sétaúton. -Látod micsoda formás kis feneke van! – De nagyapa ? Csak nem az indián szobrokra gondoltál? – heccelődtem vele. De ilyenkor megsértődött vagy persze csak úgy tett. – Hanem hallod romlott a magyarod korholt le. -Igen?! -csodálkoztam. -Szerintem rosszul hallod! A családból én beszélem a legjobban az anyanyelvemet. Miki és Vera már felejti a szavakat, összekeveri az angollal.
– Na de térjünk a tárgyra – felelte az öreg – nagy dologban hívtalak ide. Nem kertellek. Mi az, hogy nem kertészkedsz? – kérdeztem nevetve. – Ker-telek -javította ki lassan. Figyelj most ne viccelődjünk, mert megakarom veled írtani a visszaemlékezéseimet. Jaj, papa, már hányszor elmondtad ezt és soha nem jutottunk előbbre. Megvan 12 oldal, a magyarországi éveidről. Diákéveidről, aztán slussz nincs tovább. De most tényleg folytatjuk – nézett rám szúrós szemmel. -Tudod bízom benned, segítesz nekem. Én…, hát persze mint másodéves orvostanhallgatónak van is rá bőven időm. -Na de kezdjük, itt van a mini felvevőm van rajta hely bőven.
-Számítottam rá, hogy elhozod. -Tudod rosszat álmodtam az éjjel -szakított meg hirtelen, amíg a magnóval bíbelődtem. – Na mi rosszat ? – Hát csak a halálomról. Hogy egy kriptában fekszem, sötét és hideg minden, nyálkás nedvesség vonja be a bőrömet , fel akarok ülni, de közben fulladozom, és akkor végre felébredtem, éreztem ,hogy fenn vagyok, de mintha démonok szorongatták volna a torkomat, kivert a víz és a szívem majd kiugrott a helyéből. Halálfélelmem volt, az ablakhoz akartam menni, de nem tudtam lábra állni, annyira fájtak az öreg bütykeim.
-Na nyugodj meg szépen, a viseltes ízületeidre kapsz tőlem majd egy új kenőcsöt, igazi varászszer. Azonnal megszünteti a fájdalmat. -Te kuruzsló nevetett rám, és megfenyegetett a mutató ujjával. Nekem a gyógyír, ha megírjuk a memoáromat. Állok elébe ! Mondd !- szólítottam fel. Szája elé tartottam a hangfelvevőmet. És végre belekezdett, én miközben beszélt az öbölben száguldozó vitorlásokat bámultam, ma jó idő volt számukra, néha irigyeltem ezeket a szépséges hajókat, semmi sem illet jobban a látképbe a szebbnél szebb színes vitorláknál, szabadságszagot hozott velük a szél, a partot ütemesen ostromló hullámok pedig nyugalmat árasztottak.
Ott folytatom mondta a nagypapa, hogy milyen volt ott Sopronban az utolsó néhány hónap a forradalom előtt. Behunyta szemét és ahogy friss tengeri levegő megbolygatta őszhajszálait tudtam, hogy maga előtt látja a hét évtizeddel ezelőtti önmagát és mindent, ami körülvette. De csak beszélt és beszélt most nem akarta abbahagyni, legyűrte a fáradságát, és amit mondott nekem a világ legérdekesebb dolgai közé tartozott, nagyon oda tudott varázsolni az akkori életbe, ehhez kimondottan értett, hiszen kicsi gyerekként is ő volt a mesemondó nagyapó számunkra, szinte könyörögtünk neki, hogy mondja a kedves és szép történeteket, amelyeket nagyrész ő a maga talált ki. Egy nagy író veszett el őbenne, vagy inkább csak egy csodálatos nagypapa volt, aki kincseket adományozott három unokájának, amikor szájtátva hallgattuk még a nyugat vancouveri családi házban, ahol mama lángost sütött és olykor hangosan duruzsolt a tűz a kandallóban az öreg pedig kutyája fejét simogatva elvarázsolt bennünket, álomba ringatott, lelkünket tornázta fel, szívünket töltötte meg melegséggel és soha másutt nem tapasztalt izgalommal, amit a meséinek hősei közvetítettek nekünk fergeteges kalandjaikból.
-Szóval ott tartottam, hogy a vonatról leszállva , nagy bőröndjeinktől görnyedezve érkeztünk az állomásra. Csakhogy úgy tűnt senki sem fogad bennünket ott. Aztán, ahogy tájékozódni próbáltunk, hogy vajon mi, merre van, egy-két suhanc jelent meg, lazán fennhordva az orrát és flegmán felajánlva hogy segítenek eljutni a régi Szent Imre kollégiumhoz, ahol szállást ígértek nekünk. Hárman voltunk, mind a három felől nagyvárosokból érkeztünk, így hát Sopron girbe-gurba utcái kicsit lehangoltak bennünket, a folyót is hiába kerestük, csak egy kedves ki patak csordogált át a városon, ez volt az Ikva. Már vagy másfél órája barangoltunk Sopron utcáin ide-oda, amikor a helyzet már nagyon gyanússá vált számunkra. Mi történik itt, átvernek bennünket ezek a komák -gondoltuk. Aztán rákérdeztünk! Mire ők hangosan felnevettek. Na ezt bevettétek balekok – mondták gúnyolódva. Először hallottuk ezt a szót. Még nem értettük mit jelent. Ott a kollégium – mutatták végre és már tényleg az volt, az akkori Dimitrov téren. – Még találkozunk búcsúztak el tőlünk kurtán a kalauzaink, akikről akkor már sejtettük, hogy valószínűleg ők is diákok, méghozzá az idősebb korosztályból. Később kiderült firmák voltak, akik jól megtréfáltak bennünket. Ez volt az első leckénk. Holtfáradtan értünk be szálláshelyünkre, ahol végre emberséges fogadtatásban volt részünk, Bognár néni várt ott ránk, aki segítőkészségével végig kitartott mellettünk az elkövetkező hónapokban is.
Itt Péter nagyapám megállt egy nagyot szusszantott és jóízűen kortyolt a söréből. – Nincs vége, ma még folytatjuk. – Még van félórám nagypapa, de aztán el kell mennem egy előadásom lesz az egyetemen. Anatómiai! – kacsintottam rá. Még boncolunk is. – No fene , mit boncoltok embert? Azt hát, miért mit gondoltál kutyát vagy majmot? Ember orvos leszek nem állatgyógyító! – Engem már nem tudsz meggyógyítani-legyintett lemondóan. Ugyan már tartsál ki, ha 90 fölé érsz akkor még arról is szó lehet. A fenéket! Nekem már lőttek, nem sok van hátra! Na, de folytassuk azt legalább megélhetem, hogy készen lesz a memoárom.
– Szóval Sopronban voltunk, kollégiumi szálláshelyünkön, kis szobákban helyeztek el bennünket, azt akkor úgy hívták, hogy kamara és minden hálóhoz kamarás is tartozott, egy nálad idősebb fiú, de nem volt ám mindegy, hogy ki legyen a patronálód a főiskolai évek alatt, olyan valaki kellett, aki szigorú, de megértő is veled és akivel kicsit mélyebb baráti kapcsolatot is ki tudsz alakítani. Nekem szerencsém volt, akit találtam az egy rendes alföldi fiú volt, szegény már a svájci Neftenbachban nyugszik a temetőben. Annak idején, ő is elmenekült velünk együtt, de nem jött Kanadáig, Luzernben voltak rokonai, akik segítettek neki a zürichi egyetemen továbbtanulni.
(Az English Bay naplementekor.Fénykép forrása: Világutazó)
2025
01
06
Egy különleges hűség
Vannak már-már szent helyek Sopronban, ahová minden városlakónak az életében legalább egyszer el kéne zarándokolnia. Természetesen most nem a Hűségzászlóra, a Tűztoronyra, a Szent Mihály templomra, az egyetem botanikus kertjére és a többi karizmatikus helyre és épületre gondolok, hanem az erdők mélyén megbúvó forrásokra és monumentumokra, amelyekért néhány kilométert meg kell tenni, rövid zarándokútra kelni.
A minap a Hidegvíz-völgyben jártam, ott a legnyugatibb ponton, ahol éles tőrheggyé szűkül az országhatár és mesebeli erdők, patakvölgyek, megfoghatatlan fauna köszönti az embert, mintha egy másik világban járna, ami még őrzi az elveszett paradicsom hangulatát. Ott a Hidegvíz-forrás közelében ültem le egy kopott kispadra és elmerengtem a tőlem néhány lépésre magasló hatalmas Bükkfa árnyékában. A mély érintetlen csend burkolta be gondolataimat, amelyek az éppen most készülő Kanada könyvem inspirált. Azokra gondoltam, akik soproni főiskolásként csaknem hét évtizede egy új világba helyezték sorsukat és azokra is, akik itt maradtak, amikor az 56-os forradalom vihara tombolt ezen a tájon. Az utóbbiakhoz tartozott Roth Gyula professzor, aki 83 évesen élte meg diákjainak forradalmát és harcát. Keresve sem találni olyan tudóst, aki ő volt és aki éppen itt ezen a helyen, ahol most ülök, itt találhatta fel az örök erdő, a szálaló erdő európai hírű eljárásait. (Nem említve számtalan erdőművelési és vadászati-halászati kutatási eredményeit, amit Kossuth díjra méltattak.)
Amikor emlékművét nézem hirtelen nyugat felől szélfuvallat borzolja meg a soproni erdők itt található legmagasabb lucfenyőinek csúcsát, mindez csak néhány pillanat, azután visszaáll a szokatlan mozdulatlanság. Talán az idők üzennek most. Hol vannak a régi selmeci tanárok, a nagyok, akiknek hírét szobrok őrizik az egyetem kertjében ? Ezeket a famatuzsálemeket még mind láthatták, a forrásvízból ihattak, az Asztalfőnél megcsodálhatták a Fürtös bodza sejtelmesen lila virágait, és Roth Gyula, ha elsétált ennél még nyugatabbra, kilométereken át a régi Magyarország földjén koptathatta cipője talpát, mert ő még megtehette, mert ő a selmecbányai főiskola diákjaként, majd a soproni főiskola tanszékvezetőjeként az elmúlt másfél évszázad, eltűnt idők embere volt. Egy szabad Európa, egy hamisítatlan szépségű földrész erdőművelését tanulta és tanította. Több nyelven beszélt, ennek a kontinensnek titkait kutatta és később tanította számtalan diákjának. Köztük voltak azok is, akik azután elmentek Kanadába. Ott persze minden más volt. Az Újvilágban Magyarország méretű erdők, vad folyók és félelmetes sziklafalak várták őket, ott Roth professzor diákjai zavarba jöttek a bőség láttán, meg azért is, mert ott nem volt tudományos, európai szintű erdőműveléstan. Mint az egyik kinn maradt főiskolás, Háhn Fülöp elmondta: nem soproni léptékek vártak ott rájuk, arra ott semmi szükség nem volt, az erdők fáit a legolcsóbban, a legyorsabban kellett kitermelni, kellett a nyersanyag hatalmas észak-amerikai faiparnak, az építőiparnak, a bútoriparnak, a papírgyártásnak. Így aztán csak később volt alkalmuk a soproni erdőmérnököknek az otthon tanultak kamatoztatására. Az erdőfelújításra, a genetikai kutatásokra, a csemetekertekre, az erdővédelemre, mind erre, csak évekkel később térhettek át. És ma már bizonyos, ebben a brit kolumbiai reneszánszban ott volt Selmec egykori szelleme, a régi Magyarország szelleme is, és annak a szigorú, nagytudású professzornak életműve, aki Sopronban született 1873-ban és ott is halt meg 1961-ben. Az ő hűsége különleges hűség volt. Amikor 250 főiskolai professzor és hallgató a vancouveri Brit Kolumbia Egyetemig meg sem állt, hogy Kanadában szerezzen erdőmérnöki diplomát, hogy ott folytathassa tovább tanári hivatását, akkor ő szemrebbenés nélkül itthon maradt a szülővárosában. Igaz aggastyán korban volt már, de életének utolsó három esztendejét így is a Soproni Alma Maternek szentelte. Tanította tovább diákjait, mintha mi sem történt volna. És valóban szinte semmi sem történt, legalábbis a Hidegvíz-völgyben alig változott valami. A hatalmas famatuzsálemek továbbra is őrzői a tájnak, a múltról suttognak, a patakvíz pedig kanyargó völgyében mintha emlékek forrásává válna. Észrevétlenül lehet itt az időt tölteni, felidézve a szellem erejét, a természetben felismerve a tudás, a szépség, és a tisztelet gyökereit…
(A fényképen a hatalmas Bükkfa, amelynek közelében egy padon ültem.)
2025
26
04
Erdészkalap helyett szetoszkópot választott
Csapó Imre: aki erdész kalap helyett sztetoszkópot választott
Az esőerdőben árnyak járnak. A ködfoltok mintha emberi alakokat öltenének és üzennének múltról és jövőről. A fehér ember nem ismerte ezeket a titkokat, amikor ide érkezett. Vágni kezdte a fákat, fűrészüzemeket épített, papírgyárakat telepített. Nem látta soha a vörös cédrusok, a duglászok és hemlokok , a szitka lucok, a fehértörzsű fenyők gyökereit, pedig az indiánok már évezredek óta tudták, hogy itt szent fák élnek, ezek a hatalmas lények a földben érintkeznek is egymással, gyökereikkel továbbítják az élet üzeneteit, gombafajok százezrei segítik ebben őket. Ha kérget veszel egy fáról, ha hatalmas ágait, vagy netán fenséges törzsét használod, mondj előtte egy imát és kérdezd meg: „Hatalmas Anyánk jó szívvel veszed -e , ha kérgedből , kosarat, fekvőhelyet és ruházatot készítek, ha törzsedből csónakot és lakhelyet alkotok a családomnak és megfaragom törzsem totemoszlopát?” Ismerték a titkokat, azok pedig ott vannak a föld mélyében, a gyökerek közt, csak olvasni kell tudni belőlük. Amikor a soproni erdőmérnök jelöltek betekinthettek ebbe a sejtek és szövetek milliárdjaitól nyüzsgő életbe megerősítést kaptak az erdész jövőjüket illetően. Tudták Selmec és Sopron hagyományaival a tarsolyukban meg kell valósítaniuk álmaikat. És ahogy az idő haladt előre, az egykori soproni erdőmérnök hallgatók egyre jobban beilleszkedtek a kanadai társadalom közösségeibe.
Külön tanulmányt érdemelne, ahogy az őket egybekötő Kapocs című újságjuk ezt a különös öntudatra ébredést visszatükrözte. Teret és szellemi helyet foglaltak a Brit Columbia Egyetem adta lehetőségek hátterében. Igaz a 200 menekült főiskolásból nem mindenki, számszerint 140-en vehették át diplomájukat a Bachelor of Science in Foresrty-t. Sokan tehát más irányokba haladtak tovább, volt akiből középiskolai tanár, régiségkereskedő, vendéglő tulajdonos és sok egyéb foglakozás képviselője lett. Látszólag szétszóródtak a nagyvilág minden tájára. A legkülönösebb életutak egyikét Csapó Imre járta meg. Ő ötödéves hallgatóként érkezett meg Vancouverbe, majd erdőmérnöki tanulmányait folytatta egy ideig, de aztán több szemeszter elvégzése után úgy döntött, hogy sorsát más irányba fordítja, és orvos lesz. Ahogy Benkő Géza írta róla egyik levelében, az erdész kalapot sztetoszkópra cserélte fel. A Brit Columbia Egyetemen persze orvosi kar is működött, így nem kellett messzire mennie, hogy megszerezze a gyógyítás tudományának alapjait. Ő volt az, aki a legkésőbb, 1967- ben, vehette át a diplomáját, ami arra jogosította fel, hogy a nyugati parti nagyváros betegeit gyógyíthassa.
Első találkozásunkkor elmondta, a Medical Services Plan orvosaként, nem bánta meg a választását. Évek óta minden népnek gyógyítója lehet, hiszen kínaiak, japánok, indiánok is bőven akadnak páciensei között. Nem akar általánosítani, de vannak mindenkire rá jellemző nyűgök és bajok, van olyan népcsoport , akiket inkább a májrák veszélye fenyeget, mások gyomorfekéllyel küzdenek, a civilizációs betegségek inkább a fehér embereket sújtják, mert az alkohol fogyasztás, a dohányzás, a kábítószerek terjedése ártanak nekik. Mindamellett Brit Columbiában a nők átlagéletkora eléri a 85 évet, a férfiaké a 78-at. Otthoni eredményekkel összehasonlítva ez önmagában is szép képet mutat a kanadai egészségügyi és szociális háló hatékonyságáról. Természetesen itt is működik a betegbiztosítás, van ide szabott „tb kártya is”. Talán a legfőbb különbség az, hogy itt nincsenek körzeti vagy családorvosok, hanem mindenki éppen oda megy gyógyulásért, ahová akar, de a legfontosabb tényező a megelőzés, amire nagy gondot fordít a kanadai kormány. Ezt láttam én is a vancouveri tengerpartokon futó és kerékpározó nemzedékek sokaságán, a nyugdíjasként tollaslabdázó öregeken, akik ellepték a nagyváros gyönyörű parkjait. Olyan terek voltak ezek, ahol a szél szabadon járt, a látóhatár szennyeződésektől mentesen, élesen kirajzolta a hegyek ormainak és a völgyek tavainak, a lazacoktól hemzsegő folyóknak szépségét. Apropó parkok, újabban a kanadai orvosok beutalókat írhatnak a brit kolumbiai parkok korlátlan használatára, az erdők tüdő frissítő lehelete, a fák energiát szállító tudománya önmagában is gyógyító erővel rendelkezik, ráadásul Vancouverben gyűjtik egybe a világ legszebb virágait, a Stanley park hatalmas rózsakertje szín- és illat terápiának is beillik.
Hanem mi a baj ezzel az idillinek tűnő világgal? Ezt már első éveikben megtapasztalták a soproni menekültek, akik kezdetektől megtapasztalták a széthullás és a felaprozódás veszélyét.” Azt gondoltuk csak az én eszmém, az én ötletem, az én pártom, az én baráti köröm tudja megmenteni a magyar egységet.” Igen ezzel harcoltak már az elejétől fogva. Mert volt, aki már korán elzárkózott mindenféle közös programoktól, az erdész báloktól, a szakestélyektől, a közös kirándulásoktól, a selmeci nóták együtt éneklésétől a hagyományok életben tartásától. Aztán a Kapocsban sem akartak sokan vallani az életükről, önmagvalósításukról, leginkább személyes dolgaikról. Húsz év emigráció után már felmerült egy emlékkönyv megírásának gondolata, de oda nem csak száraz tényeket vártak volna a szerkesztők, hanem élményteli beszámolókat az elmúlt évekről. Hosszú évtizedeknek kellett eltelnie, hogy elkészüljön végre egy könyv, de vajon arról írt -e, amiről tényleg kellett volna? Végül sokakban viszolygást keltettek az időnként Magyarországra, Sopronba hazatérők, akik felélesztették a régi kapcsolatokat, vendégprofesszori állásokat is elfogadtak, közös tudományos munkára vállalkoztak a régi Alma Materrel.
Eltelt 25 év, amikor több, mint százan kéthetes magyarországi útra szánták el magukat. Újra látták az országot, felidézték a régi barátságokat, a szép emlékeket, mert bizony azok is voltak, és élvezték a szabadabb, már élhetőbb Magyarország nyújtotta élményeket, amellett, hogy a még mindig a szovjet rendszert építő legvidámabb barakkban tudhatták magukat. A legnagyobb felháborodást a békülni nem kívánok, az otthoni rendszerrel szemben feltételeket támasztók ( amíg nem lesz Magyarország újra szabad és a vancouveri erdészek diplomáját, tudományos eredményeiket otthon el nem ismeri a soproni egyetem) akkor élték meg, amikor Csapó Imre ünnepi beszédet mondott Sopronban , egykori Alma Materük dísztermében és ezt merte mondani: „Kedves Barátaim! Huszonöt év nagy idő! Miénk volt a legidősebb évfolyam, amelyet Sopronban ért a történelem vihara. S hogy fiatal fejjel annyian elmentünk, annak nagyon sok és összetett oka van, és kinek -kinek más. Egy azonban bizonyos, ilyen gyenge magyarság tudattal, ilyen silány közösségi-nemzeti tudattal, ilyen sekély hazaszeretettel, mint amilyen a miénk volt, még nem nőtt fel magyar nemzedék. S hogy ez, mint fontos tényező, hozzájárul a tömeges kivándorlásunkhoz, az már nem feltételezés, hanem olyan történelmi tény, amely a mai nemzedékek számára komoly figyelmeztetés lehet”. Ez a beszéd azon nyomban kiverte a biztosítékot a Kanadában letelepedettek között. Hiszen Vancouverben is és a világ minden tájékán is, mindenki napról, napra, hétről hétre, hónapról hónapra folytonosan bizonygatta hazaszeretetét és hűségét a hazájához. Igazuk is lehetett, csakhogy ez a közös, patetikus érzés soha nem volt képes megvalósítani az igazi magyar egységet. Amikor 1973-ban Mindszenty József hercegprímás nyugati körútra indult, Vancouverben találkozott a soproniakkal is, célja az volt, hogy minél jobban összekovácsolja őket, miként az egész világ másfélmilliós magyar emigrációját is. Ez sajnos még neki sem sikerült. De mit ad Isten, az akkor már nagy beteg, megfáradt öregember orvosi ellátásra szorult és gyógyítója éppen Csapó Imre lett. Az a Csapó Imre , aki soproni felszólalásával vihart kavar a száműzetésben élő magyarok között és aki talán mindenkinél árnyaltabban próbálta felfogni a minden sarkában félelmetes és mégis csodálatosan egybekötött világot.
Bizonyosan nem volt igaza ezekkel a túlságosan erős szavakkal, ő talán nem is így akarta elmondani az érzéseit, amikor az erdeti hazáját negyedévszázad után újra láthatta. De segítségére érkezett nagy költőnk József Attila. Márpedig mindenki tudja, a költők az igazságok legnagyobb hirdetői: „Igazán csak itt mosolyoghatsz. Itt sírhatsz. Magaddal is csak itt bírhatsz, Óh lélek! Ez a hazám!”
(A fényképen, amit nem szívesen mutogatnak Brit Columbiában sem. Hegyoldal tarvágás után. A fehér ember megérkezése után azonnal fűrészt fogott…)