Igaza lehet Kosztolányi Dezsőnek, miszerint Petőfi klasszikusában, a Szeptember végén címűben a magyar irodalom legszebb sorát lelhetjük meg: „Elhull a virág, eliramlik az élet”…Nos ilyenkor, valóban szeptember végén, hajlamos az ember a mélyebb gondolatok áramlatában időzni. És hát nem kell ettől félni, nem kell a szomorkodástól az elmerengéstől visszariadni. Ettől is ember az ember. Hát még mennyire az ősz kapujához érve. Így hát kimentem a virágok közé a kertbe , hogy elbeszélgessek velük. Persze nem így szó szerint, hanem ámulva-bámulva őket. Tiszta szépségükben megfürdeni egy kicsit, érezni utolsó illataikat, búcsút intő szirmaiknak örülni. Ám annyira meglepett, hogy semmilyen őszi hangulatra nem találtam. Sőt ez a képen látható encián bokor valósággal nyári lázban égett, telve virágokkal, égszínkék csodákkal és émelyítő illattal. Hát hol az ősz kérdem? Merre késik vajon ?A hulló levelek, a deres fűszálak? Na persze azok majd nemsokára úgyis jönnek, a hétszeresére növelt gázszámlával együtt, így bosszankodtam, így merengtem magamban. Aztán jobban körülnézve mégis találtam elhulló virágokat, az ukrajnai háborúra gondolva pedig eliramló életekre is fájdíthattam a szívem. Még tovább ráboronghattam volna az emberi élet röpke pillangó szárnyverésére is, a világegyetem évmilliárdjainak tükrében. Na de ez az encián bokor azonnal felébresztett és elkergette mélabús gondolataimat. Köszönöm ezt most neki tiszta szívből. És azon töröm a fejem miért is volt olyan lelki fájdalmakkal telve Petőfi, éppen a nászútján, és miért írta ezt a gyönyörű-szomorú verset. Miért írta a naplójába ugyanezen a napon, újdonsült felesége is: „A bércek, mint szerelemnélküli jegyesek, néznek erre sötéten, komoran: fejeiken a fehér hókoszorú mellyel őket eljegyzé már a közelgő tél magának.” Mit láttak ők akkor ketten, amit fiatal testük ölelkezése, a vágyak tüzében égő szívük forrósága sem tudott feledtetni? Ez bizony az ő titkuk marad mindörökre.
Hát öreg cimbora! Gyilkolni van-e kedved? Ahhoz nincsen. A fiatal katonák mestersége az. De az asszonnyal Kátyjával szívesen sétálnék az Arbaton, fognám a kezét és közben nézegetnénk a fényes kirakatokat, mert azok még vannak. Van még akinek van…Én meg Vanyecskát a fiú unokánkat a falu végi folyón horgászni tanítanám inkább. Vannak abban vízben még szép pisztrángok is, a hegyekből ered a patak, aztán Abramcevonál kiszélesedik, széles folyammá válik, hétvégeken csónakázni is szoktunk a családdal. Időnként még anyámat is elvisszük, pedig ő elmúlt már nyolcvan is. Képzeld milyen sokat nőtt ez a Vanenyecska és Lara a lányunokám. Neki hosszú aranyszőke haja, kék masnis copfja van. Boldogság nézni őket. De barátom, te tudod mit is keresünk mi itt egyáltalán? Egyszer az öregapám Alekszandr Alekszandrovics azt mesélte – ő volgai német származású volt, így hát tudott valamennyit németül is – hogy a nagy honvédő háborúban az egyik kilőtt, fritzeket szállító vagon oldalán ez állt: Wir alten Affen sind die neue Waffen, ami annyit tesz, mi öreg majmok vagyunk az új fegyverek. Mintha most ez az érzés ragadt volna el. Nekünk ez nem jó barátom. Semmiképpen sem jó. Aki megéli a hatvan évét, az már sokra becsüli az életet, legalábbis többre ,mint egy suhanc. Egy jó kis napsütés, harmónikaszó és a barátok, no meg persze a sakkozás a parkban, egy kis vodka, cigi kíséretében, de szép is az vasárnaponként. Te Öregem! Szerinted minden idősebb férfi úgy gondolkodik már, mint mi? Mindenki mindegy melyik országban lakik, kinek a népe? Az egész világon? Szóval szerinted mi már nem vagyunk hősnek valók? Csak emberek, öregemberek, akik még élni szeretnének egy kicsit…
Ez a rádió 66 évvel ezelőtt ezekben a napokban is folyamatosan hazudott. Azután egy véres forradalom árán a Rákosi címert felváltotta az itt látható felirat. Féléves voltam akkor ,de már a történelem része. Még nem érthettem az új kezdet beköszöntőjét: „A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon. Még a minap, hazánk újjászületésének órájában sem bírta abbahagyni a hazugságot. De ez a harc, amely az utcán kivívta a nemzet szabadságát és függetlenségét, a rádió falai közt is fellángolt. Akik a hazugság hirdetői voltak, e perctől fogva nem munkatársai többé a Magyar Rádiónak, mely ezentúl joggal viselheti Kossuth és Petőfi nevét. Mi, akik itt állunk a mikrofon előtt, mi új emberek vagyunk ezen a helyen. A jövőben a régi hullámhosszon új hangokat fognak hallani. Ahogy híressé vált régi-régi esküminta követeli, az igazságot, a teljes igazságot és semmi mást, csak az igazságot fogjuk elmondani. Egy részecske vagyunk az ország testéből. Kérjük, adják meg azt a figyelmet munkánknak, mely minden dolgozó magyar embernek jár. Mi az egész forradalmi mozgalom szószólóinak valljuk magunkat, és a magyar nemzet hangját akarjuk hallatni ország-világ előtt. A rádió régi vezetőit és munkatársainak egy részét leváltottuk. Kelt Budapest, 1956. október 30-án.”
Most szomorú szívvel emlékezem erre, mert a mai napig párhuzamok vonhatóak a mai magyar közszolgálati elektronikus és az írott sajtó híradásaiban és tájékoztatásaiban. Az október hatodikai pedagógussztrájkot a legtöbb kormánypárti médium elhallgatta, vagy megcsonkítva közölte csak. Voltak akik patkányoknak nevezték a tüntető diákokat. Sopronban a helyi televízió mindössze tíz másodpercben reagált a nem mindennapi eseményre. Azt pedig várhatjuk ,hogy a város egyetlen újságja a Soproni Téma bármit is megjelenítsen az eseményről. ( Bárha megtenné, az kész csoda lenne ! Legfeljebb egy érdekes főszerkesztői jegyzetben…) Ha elhallgatják, ha manipulálják, megcsonkítják és csúsztatják is, mondhatnánk az ő dolguk, megtehetnék ezt, persze csak akkor ha egy csupán egyetlen párt vagy mozgalom médiájaként dolgoznának. Ennek a pártnak az érdekeit képviselnék, mondjuk a Fidesz-KDNP-ét, de ezek az orgánumok soproninak vallják magukat mindannyian. És büszkén hirdetik is ezt. Ha tehát azt hirdetik ,hogy Sopronnak a soproniaknak írnak, üzennek, akkor megkérdeznénk vajon miért hallgatják el eseményről eseményre ezeket a rendezvényeket, miért csonkítják, rövidítik, manipulálják és miért nem adnak lehetőséget a nem kormánypárti oldal véleményének közlésére is. Ráadásul-ne feledjük – a mi adóforintjainkból működnek. Az adót, a közpénzeket fizetőknek pedig jó része egyáltalán nem kormánypárti.
66 év után ezért vagyok nagyon szomorú. A hiteles, többoldalú és objektív tájékoztatás hiánya miatt. Éppen amiatt, amit hatvanhat évvel ezelőtt is követeltek a végre felébredt magyarok, a forradalmárok. A tiszta szívűek és igazságot követelők. Miért kellett a vérüket adni azért,hogy a szitává lőtt homlokzatra, a harcok ütötte sebekre felkerüljön ez a felirat: Magyar Szabad Rádió!
Soproniak, Soproni Polgárok! A szabad és független , objektív tájékoztatás elemi követelmény kellene, hogy legyen mai világunkban, a mai Magyarországon, a mai Sopronban, amely demokratikusnak és szabadnak vallja magát. Ne kísértsen a múlt többé!!! Ez mindannyiunk érdeke és felelőssége …
Semmilyen szoborral nem lehet emléket állítani, vagy tiszteletet adni azoknak az egyszerű katonáknak, akik hóban, fagyban tetvesen, csonttá soványodva, hetek óta éhezve meggémberedett ujjakkal lőttek az utolsó percig a rohamozó oroszra. Senki nem tud már többé méltóképpen a szívükbe látni azoknak, akik idegen földön a hazáért véreztek, szenvedtek pokoli fájdalmakban és csak édesanyjukra gondoltak, vagy feleségükre és testvéreikre, meg a munkába görnyedt öreg papára, meg egy kis meleg otthoni tűzre, ahol szalonna pirult a lábosban, tojással, és igazi tejet ihattak, hozzá lágy magyar kenyérrel. A lábos mellett meg víz forrt egy kis edényben a kályhán a borotválkozáshoz, és tiszta szappan az anya dolgos kezéből. Senki nem állíthat engesztelő szobrot azoknak ,akik utolsó erejükből is falujukat, városukat, utcájukat és házukat látták a benn aggódó szeretteikkel. Hazatérhetek valaha is…- így reménykedtek. De ki küldte őket oda? Milyen hatalmi érdek? Mi volt a parancs? Kitartani a végsőkig. Vagyis ölni a végsőkig félholtan kizsigerelt lélekkel, embertelen körülmények között. Hát így kellett adózni azért,mert egy birodalmi piktor hatalmi érdekből visszaadta annak egy részét, ami annyira édes és szent,a magyar földet. De Trianon fájdalma mögött is ott van az EMBER. Száz meg száz, meg ezer és ezer , több tízezer és százezer ember. Jók mind katonának, áldozathozónak a magyar földért. Jók meghalni, megsebesülni, rokkantként fél lábbal, fél karral ,fél tüdővel hazatérni, vagy soha meg nem érkezni.De Horthy nem látta a házukat, nem látta az ágyukat, képeiket és a kisasztalukat, a kedvenc pipájukat, nem ivott soha poharukból, nem tudta hogyan köszönnek reggelt és ölelik meg kedvesüket, miként mennek vasárnap templomba. Horthy nem látta az embert. A hadseregek parancsolói csak katonákat és érdeket látnak. Bosszút és revansot, győzelmet és területszerzést államfői megfontolásból, amit azután könyörtelen kitartással és különféle politikai trükkökkel tömegakarattá és tömeg lelkesedéssé igyekeznek összegyúrni. És így lett kész a hadba indítható hadsereg. Hogy vesztes-e, vagy győztes az már más kérdés. De szobrot állítani nem lehet a sok fiatal életnek, a sok letépett virágnak. Akkor most minek ez az egyetlen ármányos szobor, egyetlen parlamenti szobába ? Kinek állíttatik valójában? A vérével áldozó elesett magyar katonának nem. Ima kellene inkább ide és nagy alázat, bűnbánat és tiszta szív. Sok-sok igaz gondolat és bölcs tanulság végre. Minden magyar katona emlékére, aki értelmetlen harcban adta életét.
Hatvan évvel ezelőtt mutatták be a Lobo a farkas című filmet. A Walt Disney rendezésű mozi rövidesen világhódító útjára indult. Így jó pár éves késéssel eljutott a kádári Magyarországra is. Gyerekkorom és gondolom kortársaim egyik nagy élménye volt. A filmet Ernest Thompson Seton könyve alapján készítették el. Aki a vadnyugati állattörténetek mester írója volt. Lobo-ról írt történetével már 1898-ban világhírre tett szert. Maga Rudyard Kipling, a Dzsungel könyvének nem kevésbé híres szerzője is elismerte ,hogy állattörténeteinek alapját Seton művei ihlették meg. Ernest Thompson Seton új-mexikói utazásai során ismerte meg Lobo legendáját. A helyi marhatartók és cowboyok beszéltek neki egy olyan farkasról, amelynek üvöltése rettegésben tartotta a környéket,az általa vezetett kurumpai farkas falka királya ugyanakkor termetével, megjelenésével is feltűnő volt. Kimagaslott a többi állat közül, mancsának mérete pedig elborzasztotta a marhapásztorokat is. Gyűlölték, de tisztelték is egyben, mert hiába próbáltak ellene tenni, az általa irányított csapat hétről-hétre, hónapról-hónapra alaposan megtizedelte a marhacsordákat és a birkanyájakat. Bátorsága és ravaszsága messze földön szóbeszéd tárgya volt az ott élő emberek között. Évekig hiába akarták elejteni a nagy vadászt , az senkinek sem sikerült. Kikerült minden csapdát, felismert minden emberi ügyeskedést, ami az ő és falkájának vesztére tört. Akkoriban hatalmas összeget 1000 dolláros vérdíjat tűztek ki rá. Hosszú ideig eredménytelenül.Végül mégiscsak megtalálták a módját hogyan terítsék le. Párjának az ugyancsak szépséges, aranyszőrű nőstényfarkasnak Blankának a hibája lett mindkettőjük végzete.
Ennyi tehát a legenda dióhéjban, és a film, ami gyönyörű természeti környezetben és világsztárok szereplésével hódította meg a nézőket végleg beírta magát a filmtörténelembe is. Az már az író Ernest Thompson Seton másik nagy érdeme,hogy a természet szeretetére, az állatok tiszteletére tanította már kora ifjúságát is, azután később nemzedékek hosszú sorát. Nem mellesleg sokan a cserkészmozgalom megalapítójának tartják őt, talán nem véletlenül.
