Másnap

A világ legrégibb mechanikus órája

Íme a világ legrégibb mechanikus órája. A számítások szerint most éjfélkor kongatja majd el (működése óta) a 640. esztendő utolsó óráját. Az angliai Somerset megyében található Wells katedrális órája az 1380-as évektől működik. Középen két lovag és két szaracén egymással harcoló figurája járnak körbe-körbe negyedóránként, míg a 24 órás számlap az időt és a hold változó alakját mutatja. Az ősi szerkezet reményt ad az emberiségnek,hogy minden válságot túl lehet élni. Ilyen szívós túlélési hajlamot és bátor küzdelmeket kívánok 2023 évére minden magyar honfitársamnak. Egyben örömökben, szépségekben és jóságban teli új esztendőt barátaimnak, családtagjaimnak, rokonaimnak és ismerőseimnek az ország és a világ minden táján!!!

Az emberi őszinteségről

A legtöbb ember,amikor megszületik és amikor meghal,akkor a legőszintébb magával. Az apróság sír, mert védtelennek érzi magát az anyai burokból kiérve. A haldoklónak pedig nincsen több esélye az életre, ezért szembe kell néznie önmagával. És mégis vannak olyanok ,akik még az utolsó percükben is áltatják magukat. Haraggal szemlélik önön pusztulásukat. Hiszen hogy juthattak ide , a birtoklás, a fény, a hamis képzetek világából, Szörnyű az a kis hely ,ami a túlvilág kapuja, rideg és félelmetes. Úgy hiszik ők mindenről jól gondolkodtak, ők mindenben másoknak is adtak és adtak. De nem így van mert adni soha nem elég, és rosszat adni a legnagyobb bűnök közé tartozik. Most is adunk majd karácsonykor. Ajándékokat, örömet vadászunk a hozzánk tartozók és a közel állók arcára. De lehet,hogy szívünket nem nyitjuk meg és ezt már észre sem vesszük. Igen milliók nem nyitják meg szívüket és tévelyegnek hamis eszmék között ebben a megromlott világban. Nem látják a lecsupaszított igazságot. Hogyan lehet elviselni két világháborút és most Hazánk mellett a naponta szenvedők sebesülését és halálát. Hogyan lehetséges ez a borzalom?Szemet hunyunk felette, elfogadjuk már és szinte hétköznapunk részének tekintjük, mint a reggelit, vagy a nagytakarítást. Hol az Isten? Akinek ki kéne nyitnia milliók szemét? Hát hol van? Ott a szívünkben és a lelkünkben. És ha még tudunk őszintén sírni és nevetni, és még látjuk mi a rossz és mi a jó, különbséget tudunk tenni, akkor adni is tudunk és egyetlen mosollyal, egyetlen csodálatos döntéssel magunkat és a világot megmenthetjük. Igen! Megtehetjük,mert embereknek teremtettünk. (A képen Jézus megkísértésének hegye.)

Versenymotorosok Sopronban

Ókút

“Mélységes mély a múltnak kútja”- írta le Thomas Mann ezt a hátborzongatóan szép mondatot. Most én is a múlt varázsában kutakodom. Régi családi fényképeket nézegetek. Nagyon régieket, amelyek még a 19.század utolsó éveiben készültek. Szinte ,milliméterről milliméterre tapogatom végig tekintetemmel a régi míves ruhákat. A férfiét és a nőét akikről nem tudom kik is lehettek. Kilencéves forma kisfiút fognak közre. A gyermek anyja vállán nyugtatja a kezét és a férfi mintha valamiféle tengerész öltönyben büszkélkedne, arcán halvány mosollyal ül. Pödrött bajusza tekintélyt ad nézésének. Nője és ő ülnek, a fiúcska pedig áll. A hölgy egész fiatal, finom arcú, nyakában a csipke gallér felett kettős gyöngysor. Arca szinte kifejezéstelen, mégis valamiféle kedvességet, fiatalos bájt sugall. Kik lehetnek ők? Nem tudok rájönni. Nagyon régen készült ez a műtermi kép Bécsben Victor Tschipani fotószalonjában. Lám a fotóművész neve fennmaradt, de hol van már ő is testi valóságában? A megdermedt, időt, a pillanatot ragadta meg és így hát négyszereplőssé tette remekművét. Nem raktam fel a fényképet. Szándékosan cselekedtem így, hogy amint kiderül kik is voltak ők, akkor megjelenítem. Helyettük a múlt egyik kútját mutatom meg. Kevés maradt meg belőlük, ez is itt közel százéves. Ókút ez is a javából, olyan mint kedvenc Írónőmé Szabó Magdáé. Szerettem volna a mélyére nézni, de lefedték. Bizonyosan nagyon mély lehet, mert dombtetőre fúrták meg. “Én nem rettegtem az ókúttól, hanem vágytam belé, azt gondoltam, csodálatosabb élmény aligha lehet a lassú süllyedésnél, a látható kutak varázsa is vonzott, hát még az ilyen láthatatlané, amelynek bármi lehet a fenekén. Bármi, esetleg önmagam, én állok odalenn, a törpekirály aranyrudat kalapál, én meg ránevetek saját magamra” – írta híres regényében Szabó Magda. Én nem jutottam ilyen messzire a képzeletemben. Hiszen ennek a kútnak a történetét jól ismerem: 1928 -ban egy lövői gazda, bizonyos Kolics Lajos fúratta szőlősének végébe. Annak a kápolnának a közelébe, amit egy látomás emlékére építtetett, mert 1898. szeptember 9-én a falu Szent Háromság szobra égő csipkebokorként jelent meg előtte, benne a Kármelhegyi Boldogasszonnyal, vagyis Szűz Máriával. Így lett az elkészült kápolnából búcsújáróhely. De az oda érkezőknek víz is kellett, inniuk is kellett, hiszen innentől a falu elég messze fekszik. Ám ki tudja mikor ittak itt utoljára belőle? Kolics gazda utolsó éveiben remete lett, itt lakott a dombon. Ennek a kútnak a vízéből olthatta szomját, mosakodhatott, moshatott belőle. Annak is már több év tizede. Ez az Ókút bizony sokat látott, csaknem egy évszázad alatt sok-sok embert kínált meg vízéből. Mélységesen mély lehet és mélységesen mély a múltja. Különös,hogy a réges-régi családi fotóról ez a kút jutott eszembe. Dehát ilyen az emberi lélek, képzettársításai sokszor álomszerűek. Álomszerűek,mint az ókútak, amelyek nemzedék élettörténeteit őrzik.