Hosszabb ideje vita folyik arról, hogy hová lettek a zöld növények Sopronban? Ki vágatta ki a fákat stb. Valóban igaz, hogy az utak állandó feltúrása, az aszfaltozás ,terek betonozása(bocsánat térkövezése) és most a járdák felbontása új közművek (elektromos stb.)lefektetése céljából folyamatosan zajlik. Az új járdák ráaadásul fekete kátrány-színükkel fokozzák az amúgy is borzalmas hőhullámok hatását. Szerintem, ha város megtörné ezt a szokványossá vált „útjavítási lázat” (mégha valóban szükség is van rá)és arányában a zöldterületek kialakítására koncentráltabban figyelne, akkor mínőségileg és egészségügyileg is sokat javulna Sopron állapota. A növényzet jelenléte a városokban csökkenti a légszennyezést, mivel a növények elnyelik a szén-dioxidot és más káros anyagokat. Emellett a zöldfelületek segítenek a csapadékvíz kezelésében, a talajvíz megtartásában, az aszálykárosodás megakadályozásában. A természet közelsége csökkenti a stresszt, javítja a mentális egészséget és ösztönzi a fizikai aktivitást. A parkok és zöldterületek lehetőséget biztosítanak a szabadidős tevékenységekre, ami hozzájárul a lakosság általános jólétéhez.

Mostanra pedig, amikor a rendszeressé váltak a hőségriadók, már a mindennapi életünket veszélyeztetik, akkor feltétlenül szükségessé vált egy aktuális és részletes nyilvántartás elkészítése a meglévő növényzetről, fákról, parkokról és azok állapotáról vagyis egy kifejezetten Sopronra vonatkozó zöldfelület kataszter megvalósítása. Ez annyit jelente, hogy a városi szakemberek minden utcát, teret , parkokat, akár hősugárzó zegzugokat felmérve tervet készítenének a sürgető fásításra és parkosításra. A párakapuk, az állandó faültetésre vonatkozó számpropaganda, és mindeféle hőségenyhítő pótmegoldás helyett, sokan szívesebben látnák a város legkisebb területeit is bejáró hozzáértők, környezetvédők és kertészmérnökök, parképítők felméréseinek gyakorlati hasznát. Jelenleg még a városközpontban sincsen elég enyhet adó fa, bokor, hűsítő és árnyékot adó terület. Sokszor meggondolatlanul fakivágás és zöldfelületek beépítése, lebetonozása zajlik.(És egyszerűen érthetelen miért éppen sötét színűre ?) A jövő fenyegető kihivásáinak túlélésére már régebb óta készülni kellene, ésszerűen, jól tervezve és szakszerűen kialakítva minden négyzetméternyi területet. Elrontva a meglévőt sohasem, csak még védettebbé alakítva a rászorulót. Hogy legyen elég árnyék, jó levegő, széláramlat, vízmegtartó és zöldtető Sopronban is. Egyáltalán nem vicces , ha azt mondjuk, már az utolsó órában vagyunk mindezzel. Ma már a fák, bokrok életet mentenek és nem csupán szépek és lélekmelegítőek.

(Jelenleg a világ legzöldebb városa Bécs. A város fele zöld terület. Volt idő,amikor Sopron szívesen követte mindenben a példáját. Bécs közelsége Sopronnak a történelme folyamán rengeteg fejlődést hozott. Ma sem lenne szégyen tanulni tőle, akár egy élhetőbb zöldváros kialakításának céljára sem.)

Az ember már csak olyan ,hogy a misztikumok körébe vonja az első valamit és az utolsót is. Így mondja erről: az első szerelem, az utolsó előadás, az első korty, az utolsó szó.Az első csók, az utolsó kézfogás. Az első bevetés, az utolsó puskalövés a háborúban. Az utolsó ilyesmi volt – hetven évvel ezelőtt – a Soproni Erdőmérnöki Főiskolán megtartott előadás is. Aztán jött a forradalom!Volt olyan erdőmérnök hallgató, akit évtizedekre elsodort hazájától a történelem nem mindennapi eseménysorozata. De voltak olyanok is,akik elmondhatták, hogy az utolsó elődást is meghallgatták, amit nem kisebb személyiség mint Dzseki bácsi, az örök nevettető, az adomák koronázatlan királya adott elő. Az ásványok csodálatos lenyügöző szerkezetét ismertette volna, de ezúttal már ő rá sem hallgattak. Igazából már csak fizikai létükben voltak jelen. Szabó György hallgató írta le, hogy Pesten már ropogtak a fegyverek, ígyhát az őslénytan és geológia tanára sem tudta lekötni a fiatalok figyelmét. Nagy napok vártak rájuk! De akik ott voltak Dzseki bácsi búcsúelőadásán, azok életük végéig őrizték ezt az emléket. Az 56-os forradalom kitörésének napját az utolsó főiskolai előadáshoz kötötték az emlékezetükben mindörökre.

(A felvételen Dzseki bácsi)

A mai naptól kezdve pontosan 100 nap van még hátra október 23-ig. Ez azért fontos, mert az idén ünnepeljük az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulóját. A hetven évvel ezelőtti nyár is forró napokat hozott Magyarországon, de a megszokott nyári melegen túl is ezek a napok forrongások elindulója volt a hazai közéletben. A sztálinista diktatúra válságba jutott, Az életszínvonal drasztikusan csökkent, a rossz termés és a hiánygazdaság miatt az emberek elégedetlenek voltak.Munkásmegmozdulások voltak Lengyelországban ,ami fokozta az itthoni feszültséget. A Petőfi Kör vitáin az írók, újságírók és diákok nyíltan bírálták a párt gazdaságpolitikáját és a cenzúrát. A nyár végére a szabadság gondolata egyre több embert megmozgatott. Így volt ez Sopronban is. Igaz a Soproni Erdőmérnöki Főiskola hallgatóinak zöme nyári gyakorlatokon volt. De fokozott figyelemmel szemlélték ők is a hazai változásokat. Így például a gyűlölt kommunista diktátor Rákosi Mátyás bukását. A lengyelországi eseményeket. Ki-ki rövid szabadsága alatt otthonában is tapasztalta az életkörülmények rohamos romlását. Az alig több,mint negyedév múlva bekövetkező forradalom lehetőségét talán senki sem gondolhatta, de a legaktívabb résztvevők, szinte naponta reménykedtek ebben. Adamovich László, Benkő Géza, Háhn Fülöp, Héjja Anna, Ifjú Géza, Jablánczy Sándor, Jákóy Endre ,Józsa László, Kapitány Gyula, Klima Imre, Pál László, Palkovics János, Pászner László, Pendl Ferenc, Rétfalvi László, Ronyecz József és még sokan mások akikkel találkozhattam 36 évvel ezelőtti kanadai utamon, mindannyian egy különös nyárról és annak eseményeiről számoltak be a későbbiekben. Talán megérezték azt, amit az ember az úgynevezett hetedik érzékével szokott megérezni. Valami rendkívülit és különöset…de minden esetre sorsfordítót azokban a nyári napokban.

Az Akik történelmet írtak cimű könyvem az 1956-os magyar emigráció történetének egy megragadó fejeztével foglalkozik, amit 1989-1990-es vancouveri kinn tartózkodásom alatt gyűjtöttem egybe, interjúk, riportok, visszaemlékezések, korabeli dokumentumok alapján. Az elkövetkező 100 nap alatt részleteket közlök majd tizedik könyvemből. Eddig még meg nem jelent adatokkal, feljegyzésekkel és forrásokkal is kiegészítve.

Ma gyönyörű, korabeli vitorláshajók élethű másaival ünneplik az USA 250-ik születésnapját.Ezek úsznak be méltósággal, dagadó vitorlákkal a new yorki kikötőbe. Csodálatosak, elragadóan szépek, megidézik a 16-ik század armadáit, amelyek elindultak a Föld addig ismeretlen tájainak felfedezésére. A látványuk valóban megigézően szép, de ezúttal arról nem mesélnek, hogy mennyi küzdelem és szenvedés állt útjukba, amikor sikerült bebizonyítaniuk hogy a bolygónk gömbölyű, hogy a Csendes óceán szinte végtelenül hatalmas, a felfedezők pedig életük kockázatásával naponta ismertek meg új szigeteket és tájakat, létrehozták az első világvárosok alapjait. Szinte megbecsülhetelen azoknak a tengerészeknek a száma ,akik életüket adták a nagy kalandban. Elsőként portugál és spanyol gályák, galleonok hatoltak be az addig ismeretlen Amerikák földjeire, eljutottak a Fűszer szigetekre is, Jávára és Borneóra, a Molukka szigetekre, Malakkába. Többek között szegfűszeget, borsot, szercsendiót hoztak haza viszontagságos útjaikról Európába. Ezek a fűszerek akkor többet értek az aranynál is.

Most New Yorkba is ellátogat a világhíres Molukka flotta egyik hasonmása a Noa Victoria. Ez a hajó Magellán kapitánysága alatt indult el a Molukka szigetek feltárására, de végül elsőként a világon körbe kerülte a Földet. A flotta többi hajója a Concepción , a San Antonió, a Trinidad és a Santiagó mind-mind odaveszett legénységével együtt és maga Magellán is áldozata lett a végtelenül hosszú útnak,bennszülöttek ölték meg egy partra szálláskor.Egyedül a Victoria tért vissza alig 18 emberével a spanyolországi Sevilla kikötőjébe, három év emberfölötti küzdelmei után, félelmetes viharok, zátonyok, éhezések, járványok és betegségek túlélőiként. Ma tehát születésnapot ünnepel a világ vezető hatalma, de nem feledkezhet meg azokról az európaiakról, akik feltárták a földjét. Akik ha súlyos bűnöket is elkövetve( indiánok mészárlása, rabszolgasorba taszítása) de egy egészen új világ, új kultúra megteremtésével járultak hozzá a világtörténelem színpadának új fejezeteihez.

(A felvételen a Victoria hasonmása, a Noa Victoria)

1776. július 4-én írták alá a Függetlenségi nyilatkozatot. Ettől a naptól számítják az Amerikai Egyesült Államok létrejöttét.

Valami különös véletlen folytán éppen a mai napon halt meg Nostradamus a híres jövendőmondó és Ernest Hemingway a híres amerikai író. Semmi közös nincsen bennük. Nostradamus a jóslataival igyekezett félelmet kelteni a jövendő nemzedékek tagjaiban. Hemingway pedig kimondta a világtörténelem talán egyik legnagyobb biztatását az emberiség számára: …az ember nem arra született, hogy legyőzzék … Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet.” Ha Nostradamus az ő idejéből elkövetkező évszázadok történéseiben a jó és szép dolgok eljövetelét is megírta volna, a szememben akkor vált volna igazi, hiteles jövendőmondóvá. De nem ezt tette. Viszont Hemingway egész életével és nem csupán írói munkásságával bizonyította – csak példaként mondom a sok közül, részt vett a spanyol polgárháborúban mint önkéntes katona és haditudósító, számos háborús sérülést szerzett, a második világháborúban a Párizsba bevonuló felszabadítók különleges osztagával haladt át elsőként a diadalív alatt, vadászott Afrika erdeiben és szavannáin, bikaviadalokra járt Spanyolországban. Volt amatőr ökölvívó, és szeretett halászni – hogy a küzdelem az emberi lét alapja. Úgy mondta ezt ki minden sorában, mint a mi Madáchunk az Ember tragédiájában: „Ember küzdj és bízva bízzál”. Hemingway és Madách is ezt a biztatást hagyta számunkra örökül. És ha valaha mégis bekövetkeznének Nostradamus rémséges , ijesztően végezetes jóslatai, mindig akadnának emberek, akik soha nem adnák fel és az utolsó pillanatokig küzdenének, harcolnának a fennmaradásunkért, a jövőnkért, gyermekeink jövőjéért. Mert egyszerűen kifejezve, ez a mi örök küldetésünk ezen a kicsi Földön, a hatalmas világmindenség egyik galaxisában.

(Hemingway 1953 -ban kedvenc íróasztalánál. Fénykép wikipédia)