2026
03
03
A tavasz első napja
Repülnek az évek. És a bölcs ember mérlegre teszi az elmúlt évtizedeket. Gyerekkoromtól fogva nálunk nem volt háború. De az Apokalipszis négy lovasa mindig valahol ott kísértett a világ sok-sok részén. Hol közelebb, hol távolabb. Nagymamám sokáig őrizte férjének bajonettjét, amit szuronyra illesztettek és közelharcban ölték meg vele az ellenfelüket az első világháborúban. Mindig reméltem, hogy a „miénkkel” soha nem öltek embert. Pengéjén soha nem csordult embervér. Bár ki tudja? Amikor játszottam vele, mert komisz kölyökként gyakran elcsentem nagymama fáskamrájából-ő azzal hasogatta az akácrönköket- az utcákon plakátok hirdették: „El a kezekkel Vietnámtól”. Hat évesen nem tudtam kinek kellene elvennie a kezét ettől az országtól. Ki- ki ellen harcol ebben a háborúban, csak a Híradóban láttam a bombázó repülőgépeket, a lángoló falvakat és a félelemtől zokogó, menekülő embereket. Később megtudtam miről szólt ez a távolkeleti szégyen. Sok filmet láttam akkor, szovjet filmeket, ahol a vörös csillagos hadsereg katonáit hősként állították be, és mindig győztek, a németeket meg Belzebub gonosz harcosaiként, és mindig veszítettek. Csak később tudtam meg, hogy a balalajkázó orosz katonák végig erőszakolták fél Európa lányait és asszonyait, komiszárok hajtották őket bele a német géppuskatűzbe, dehát sokan voltak, és az emberélet nem sokat számított. Ahogy felnőtté váltam minden háború árnyaltabban jelent meg előttem. Háborúk a Közel-Keleten, háború Afganisztánban, háború Pakisztánban és Indiában, háború Kongóban- ez volt Afrika világháborúja – háború Etiópiában, és szinte vég nélkül sorolhatnám. Mindenhol tömeges vérontások, rémísztő pusztítások, sok százmillió emberélet. Miért? És kinek az érdekében? De Európa négy évvel ezelőttig büszke lehetett arra, hogy elkerülték a harcok. Ám ez a könnyű méltóság is összeomlott egyik napról a másikra.
Ma már nem gondolok arra, hogy eljön majd a nap, amikor véget érnek a csaták, amikor tényleg béke köszönt be a világ minden részén. A sűrűsödő újabb konfliktusok, az egyre veszélyesebb fegyverek kiábrándítottak, reménytelenné tettek. Csak sodródom a történésekkel, mint az áradásba került apró levél, letört faág, vagy hordalékfa, de velem jöttek nagyobb fagerendák, gépjárművek, összeomló házak, hidak és hajók is. Az sem vigasztal, hogy nem vagyok egyedül. – Ennek soha nem lesz vége? – kérdeztem elborzadva önmagamtól. Soha nem jut el az emberiség a józan béke korszakába? Mi az az ősi gyilkos ösztön, káini gyűlölet, ami örökösen vért kíván, a győzelem nevében, ami végül senki számára, semelyik ország és hatalom számára eddig még soha nem vált valóságos győzelemmé. Mert a győztes, soha nem talál nyugalomra, nem élvezheti szinte egy percig sem a diadalát, mert a dolog fonákjának köszönhetően, mindig a piedesztálra helyezett támadni valót, felkoncolni valót, eltaposni valót jelenti a korábbi vesztesek számára. Mostanra pedig eljutottunk odáig, hogy a gyűlölet lángja mindennél erősebbé vált és szinte elolthatatlan már, mint egy hatalmas fáklya, amely köpködi magából a gyújtó szikrákat és tüzeket, újabb tűzfészkeket okozva.
Soha nem látott zavarodottságba, káoszba és félelmetes egyensúlytalanságba fordult bele a világ. Ez bizony már nem a Trónok harca, hanem a drónoké, mert ez a fegyvernem bizonyítja legjobban, a sok többi mellett, hogy az emberi tudás olyan magas szintre jutott Árész és Mars szolgálatában, hogy a megsemmisítés, az ellenséges erők felszámolása, harcrendjének megbontása már nem elegendő kifejezés a pusztítás mértékére, az ölés művészetének értelmezésére. Ma úgy látom a tévében, a híradókban, az fb videóiban a legújabb közel-keleti háborút, mint valami őrült és félelmetes társasjátékot, amit démoni erők szítanak megállíthatatlanul. Szegény emberiség milyen csapdába estél bele? Ki tudsz-e menekülni belőle valaha is, vagy az Apokalipszis lovasai most már tényleg végig vágtáznak ezen az univerzumhoz mérten apró bolygócskán?
Amikor ezek a sötét gondolatok kínoznak éppen a kertemben ülök a kedvenc székemen, hét ágra süt a Nap, rügyek fakadnak a fákon, bújnak elő a földből a krókuszok és a tulipánok, apró hófehér fejecskéiket nyújtogatják a hóvirágok. Minden élettel telik meg legyőzve a hosszú hideg telet. Boldogság az üzenetük. Hiszen eljött a tavasz első napja.
2026
03
03
Rabtemető
„Napjainkban a sopronkőhidai rabtemető gaztengerben és bozótdzsungelben álló sírhelyeinek egyetlen makacs tanúja és örzője az a Krisztus -kereszt, amely alapításától fogva, bár romos állapotban, de helyén áll. A fegyintézet több száz halottjának, öngyilkosoknak és természetes halállal elhunytaknak kopott kövek őrzik emlékét. Ezek a mohával borított kövek névtelen, vagy legfeljebb rabszámokat, a fegyencet vagy dologházast , F-el illetve D-vel megkülönböztető betűket hordozzák magukon. Egyetlen kívétel azért mégis akadt, a híres -hírhedt Liliom Petié, a dunántúli betyáré, ám az ő emlékkövét is felőrölte már az idő vasfoga.” Ezeket a sorokat 2014-ben megjelenő könyvünkben( társszerző volt Pantali Zoltán, dandártábornok, a Sopronkőhidai Fegyház és Börtön leghosszabb ideig szogáló parancsnoka)írtuk le. Azóta hosszú ideig semmi nem történt ezzel a különleges rabtemetővel. Ám most megjelent az fb oldalán egy fénykép, amely „A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja és a nemzeti emlékhelyet jelölő parcellakő átadása alkalmából rendezett ünnepségre” hívja a résztvevőket hétfőn 11 órára. Részemről örömmel fogadtam, hogy a rabtemető helyszínét végre „rendbe tették”. Csakhogy a képet nézve eltüntették a keresztet körbevevő sírköveket. Azt csak remélni tudom, hogy az itt eltemetett fegyencek és dologházasok földi maradványait exhumálták. Ha ezen a helyszínen tartják meg az ünnepséget, akkor ha nem exhumálták őket, akkor a csontjaik felett járnak majd az ünnepelők.
Bízom benne, hogy az ünnepséget az eredeti rabtemetőtől távolabbi mártírok volt sírjainál, a vidék 301-es parcellájának nevezett helyszinen rendezik meg. Itt kilenc 56-os mártírunk sírja volt valamikor, őket valóban a kommunizmus legsötétebb időszakának áldozataiként végezték ki.Emléküket fejfák és emléktábla őrzi.
Ezt a keresztet pedig, ami az fb oldalán látható 1890-ben a fegyház elhunytainak emlékére állították. Hiszen bűnösök voltak ők valmennyien, de mégis emberségből és a keresztényi megbocsátás alapelvén külön rabtemetőt alapítottak a számukra. Az országunkban mindössze két eredetileg is erre a célra létrehozott rabtemetőt létesítettek. Az egyiket Márianosztrán, a másikat Sopronkőhidán. A néhai Pantali Zoltán börtönparancsnoknak, dandártábornoknak és írótársamnak volt az elképzelése, hogy a sopronkőhidai rabtemetőt helyrehozzák és az bemutathatóvá váljék. Hiszen ez is történelmünk része. Nem mindennapi örökségünk. Ahol a kereszt és a környéke látható, az a hely tehát nem a kommunisták áldozatainak emlékét őrzi.
2026
03
03
Hazudtunk
Hazudtunk, hazudtunk, hazudtunk!
Közeleg az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulója. Ennek emlékére írtam meg az elmúlt év végén megjelent Akik történelmet írtak című könyvemet. Az itt látható levelet a minap kaptam meg egy kedves barátomtól, Kokas Gézától, volt pannonhalmi bencés diák osztálytársamtól, aki unokaöccse annak a Jákóy Endrének, aki a Soproni Divizió tagja volt és soproni erdőmérnök hallgatóként 1956. november 4-én hagyta el a várost azokkal együtt, akik új életet kezdtek a kanadai Vancouverben. Tanulmányaikat ott fejezték be a British Kolumbia Egyetemén, ott kapták meg erdőmérnöki diplomájukat. A levél valóságos történelmi relikvia, 1956. október 23-án adta fel Sopronból Jákóy Endre, Balatonalmádiban élő szüleinek. Legfontosabb sora itt olvasható: „Tegnap volt 7 órás ifjúsági parlamenti ülésünk. Óriási lelkesedés és akarat. Majd elmondok mindent ha hazamegyek.”
Jákóy Bandus, ahogy családon belül becézték, sajnos már nem tudta elmondani a történteket, mert a kibontakozó forradalom eseményei elsodorták őt és társait. Csodálatos küzdelmüket Magyarország szabadságáért és függetlenségéért már számtalan könyv megírta. Itt most csak röviden foglalom össze mit is akart elmondani arról az ifjúsági parlamenti ülésről a harmadéves főiskolai hallgató:
„A Soproni MEFESZ vezetősége egy nagygyűlést hívott össze a Sotexkultúrházban (ma GYIK rendezvényház). Ezen a gyűlésen kívántákszélesebb körben megvitatni a soproni egyetemi hallgatók
követeléseit. A gyűlés este 6 órakor kezdődött, és azon mintegy1000 fő vett részt. Jelen voltak az egyetemi oktatók, a középiskolai tanárok, a városi tanács képviselői, a rendőrség vezetői,
az MDP városi bizottságának tagjai és természetesen ahallgatóság teljes létszámban. A hat tagú diákparlament a színpadon foglalt helyet. A diákparlament elnöke Bujdosó Alpár
erdőmérnök-hallgató volt. Először a már délelőtt előterjesztett 13pontos követelményt vitatták meg. Újabb javaslatokkal az eredetiösszeállítás 17 pontra bővült. A követelések közt a nemzeti
jellegűek kerültek mind inkább előtérbe. A hallgatóság körébőltöbb felszólaló is felvetette a kérdést, hogy miért hiányzott aHimnusz a legutóbbi március 15-ei ünnepség műsorából. Valaki,
ugyancsak a hallgatók soraiból, válaszolt: „Mert a csúcstitkár aztkihúzta” Most már a tömeg hangosan követelte, hogy a párttitkár-ha itt van – nyilatkozzék, miért húzta ki a Himnuszt a nemzeti
ünnep programjából. A nagyterem jobb oldalán lévő erkélyekegyikén felállt S. J. adjunktus, csúcstitkár. Próbálta csendesíteniaz egyre erősödő felháborodást. Azt kezdte ecsetelni, hogy az itt
jelenlévő fiatalok többsége a párt politikájának köszönheti azt,hogy tanulhat. Nem hagyták, hogy befejezze a mondanivalóját. A hallgatóság mind hangosabban, szinte kórusban kiabálta, hogy
nem erre kíváncsi, hanem arra, hogy miért húzták ki a Himnuszt a nemzeti ünnep műsorából. A választ nem lehetett hallani. A felforrósodott hangulat fenyegető volt. A zaj elcsendesülése után
a Marxizmus-leninizmus Tanszék vezetője, Kertész István kért szót (szintén az erkélyről). Hozzászólásában beismerte, hogy a párt félrevezette a magyar népet. Állítása nyomatékosabbá
tételére jó néhányszor elismételte: hazudtunk, hazudtunk, hazud tunk… Ez a fordulat kissé váratlanul érte gyűlés résztvevőit. A megnyilatkozás őszinteségét a mellettem ülők közül többen
kétkedéssel fogadták. Sopronban a felkelés ezzel a nagygyűléssel, október 22-én, hétfőn este kezdődött el. A párt és a rendőrség vezetői a gyűlés befejezése előtt csendben távoztak a helyszínről”.
(Dr. Vancsura Rudolf visszaemlékezéseiből)
2026
09
02
Közös álmunk
Valójában a rettenet világa költözött be a szívünkbe.Félünk a csendtől, az önmagunkba vonuló gondolkodástól, helyette a szavak erejével törtetünk előre. Önző boldogság keresésről, háborús félelmekről és az örökös egymást letaposni készülő győzni akarásról szólnak hétköznapjaink. A kérdés, ami bennünket mardos, most is ki fog majd győzni áprilisban? Bárki is legyen az a felhalmozódott morális válsággal, és zsákutcába juttatott gazdasági körülményekkel vajon elbír -e bármelyikük is? Közben elesünk az élet akarás ősi törvényeitől. Mert azt vajon megengedheti-e magának egy kis nép, hogy népessége napról napra vészesen csökkenjen, hogy ne szülessenek még a nemzet reprodukációjához elegendő gyerekek sem. Megengedheti -e magának, hogy minden hatodik órában életeket dobjon el értelmetlenül, mert ” a vonatgázolás iszonyata” szomorú divatba jött. Tömbökre szakítva, a gyűlölködés és a harag felkorbácsolásával márpedig nem lehet életeket menteni és a nemzeti felemelkedést mégcsak remélni sem.
Mi lehetne hát az a közös, amiben most minden magyar hinni merne? Ki tudná az egységet megteremteni, immár pusztán a fennmaradásunkért ?Nem csupán hamisságokkal, csalásokkal, ígéretekkel és hazugságokkal, hanem tisztára mosott útiránnyal, mint azt nemzetünk nagy kiegyezője Deák Ferenc is tette a19. század második felében. Igen a tisztára mosott út lehet az a szimbólum, ami minden józan gondolkodású embernek tetszhet. Az égi háború után, amikor a sötét felhőkből villámokat szórt a zivatar és elsöprő erejű szélvihar támadt, azután vízáradat zúdult le mindenre, mindent elmosva ,ami a lelkeket nyomasztotta, és felsütött a Nap. Bearanyozva a mezőket és a hegyeket, fényjátékot csalogatva a tavak és a folyók tükrére a fák levelein pedig gyémántként megcsillantak az apró vízcseppek, akkor az út is felszáradt, a megtisztult föld tavaszi illatot árasztott. És az úton szép volt elindulni a jövőbe. A tüdő megtelt a szabadság leheletével és mindenki felsóhajtott: De jó élni, de szép ez a világ! Ekkor egyesülhetett újra a közös akarat. Ehhez azonban álmodni is merni kell.Mert az álmok előzik meg a tetteket. Álmodni bárki is akarhat, életfelfogás, világnézet és vallási hovatartozás nélkül. Csak talán egyszer a nemzeti történelmünkben, együtt kéne álomra hajtani a fejünket. Ha pedig mindenki ezt tenné, semmire nem gondolva, semmit előre ki nem fundálva, a politikát, a napi gondokat, a tülekedést, az immár őrjítő szólamokat és útmutatásokat, a hatalmi győzködéseket és ördögi furfangosságokat félretéve csak egyszerűen álmodna, akkor ebből a közös álomból valami mégis megszülethetne.
Mert napjainkban a magyar nemzet megfosztva él létének legfontosabb elemétől, az összefogás, az egység szellemétől. Talán évszázadok, évtizedek óta így van ez, de még soha ennyire nem, mint most. Az egyetlen, ami mégis közös lehet a gyógyító és útmutató álom és az álmodás. Hogy reggel felébredve és végtagjait kinyújtoztatva mindenki elmondhassa: De szépet álmodtam! De jó magyarnak lenni !
2026
09
02
A megfoghatatlan idő
Milyen csendes az erdő. Még a rügyek sem moccannak. Hol van még a tavasz! Látszólag pihen minden. Fagyos álom zárja le a természet szempilláit. Az út magánya köd burkolta hegyekbe vezet. Az ember várná, hogy valami mégis megjelenik az ösvényen. Mert az ember régóta tudja, valami mindig szembe kell, hogy jöjjön. De az erdő állatai most elhúzódnak a vándor csizmái alatt csikorgó jégmorzsák zajától. Aki beavatott olvasni is tud a havas erdei út nyomaiból. Szarvasok és őzek patái mutatják, hogy tegnap és a közelmúltban jártak itt többen is. A földet vaddisznók túrták fel az út két oldalán, gyökereket kerestek és durva szőrzetüknek meg sem kottyant az elszáradt vadrózsa bokor tüskéje. A völgyben a patak csordogálása töri meg a csendet, itt-ott előbújik a jégpáncél alól. Miért van az, hogy itt a nyugtalanító gondolatokat száműzi az ember ? Nincsen fenyegetés, nincsen riogatás, nincsen félelem, zajkeltés és politikai erőszak. Úgy van minden, ahogy az megteremtetett. Úgy van minden, ahogy az háromezer éve is volt ,amikor kelták barangoltak itt, hogy a patakból vizet merítsenek házaik tárolóedényeibe. És úgy van itt minden, mint alig kétezer esztendeje, amikor a római veterán legkisebb lánya mosni jött a ruháját a patakhoz, de egyik gyűrűje a munka közben lecsúszott az ujjáról, hiába kapott utána, soha többé nem találta, elgurult a völgy aljába és most ott őrzi a mélység, betemetve vastagon barna erdei földdel és nyirkos avarral. Hiába történtek meg ezek , itt senki nem beszél a régi és a mai dolgokról, mert az idő itt megfoghatatlan, összefolyik évezredek valamikorija a mai télutó jelenével. A vándor pedig csak megy tovább, mellét feszíti a friss erdei levegő. Nem gondol semmire, csak ballag tovább és magába szívja a büszkén helytálló fenyők harmatát. Alakja lassan eltűnik a kiismerhetetlen távolban. Majd eggyé válik a természettel, amely nem hívja ütközetre a hívságok hozzá méltatlan forgatagát. Az erdőbe az soha nem jut el.