Bizony óriási a szavak ereje. Megelőzhetik az ökölcsapást is. De mosolyt csalhatnak az arcokra is.Felderítik szívünk szomorúságát.Most karácsony kapujában még inkább felruházhatják az ünnep örömét, de kettőbe törhetik a lélek harangját is. Azt a kis belső csengettyűt, ami ilyenkor a legdurvább gondolatvilágban is megjelenhet és szépeket, jókat s csilingel gazdájának. Ezért végtelenül szomorú, ha országunk közéleti emberei alpári, kocsmai szintű vitákba keverednek és meggyalázzák a szeretetnek álmodott év végi készülődésünket. Megrázó ilyenkor minden káromkodás, a harag sötét áramlása, a gyűlölet legkisebb lángja bárki is gyújtja meg. Minden mocsok és trágárság ilyenkor dupla erővel támad. Aki pedig elkezdi, elhinti a szószenny áradat magjait, az súlyos bűnt követ el, elsősorban gyermekeink ellen. Mert a gyermek ilyenkor nem csupán ajándékokat vár, a tárgyi világ hasznosságait és szépségeit, a mama főztjét, az íncsiklandó süteményeket, a fényeket és vigasságot. Bizony készül, mert lelke mélyén tudja, hogy itt van és eljött a csodák ideje. Különös fény lobban világra kerekedett szemében.
De milyen kevés karácsony is adatik meg egy ember életnek? Jobbik esetben eszmélésétől kezdődően hatvan vagy hetven? A lehetőség mégis megadatik, hogy legalább ilyenkor szebbé, jobbá tegyük életünket. Adjunk szívünkből – persze ajándékokat- de leginkább gyönyörű magyar nyelvünk elsöprően igaz szavait. Adjuk egymásnak ezeket a gyöngyöket, vidítsuk fel a szomorúak és a szenvedők napjait. Reményt hozzunk az olykor már reménytelennek tűnő világnak, amely ilyenkor is a gyűlölet magas fokában izzik. Higgyük el, akár egyetlen szavunk is ilyenkor győztes lehet.Fegyverek, fenyegetések, háborúk poklának ellenében, amiben egy idő óta naponta élünk. Hiszen ott a biztatás, legalább egyszer az évben, vagy talán csak egyszer az életben: legyen mindenkinek karácsonya! Szegénynek és gazdagnak, kicsinek és nagynak, a négy világtáj legkisebb szegletében is. A gyermek pedig várja a szavakat, úgy várja mint a szomjazó föld a lágy tavaszi esőt. Mert adhatunk bármit is, megvehetünk akármit is, csak rövidtávú boldogságot kelthetünk. De édesanyánk simogató szavaira, édesapánk meghatódó mondataira, nagyszüleink bársonyos életbiztatásaira életünk végéig emlékezzünk majd. És azt bizony tovább is adhatjuk évről évre, pontosan ilyenkor leginkább, amikor az érzések felhangolódnak, amikor nyitottabbá válunk a szavak erejére. Mondjuk hát, ismerjük el szavakkal is, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak, mennyire szeretnénk örömet okozni egymásnak, mennyire együvé tartozónak érezzük egymást a család belső körében és a világ külső gyűrűjében is. Ehhez csak szavak kellenek, azok pedig ott sorjáznak lelkünk mélyén, csak elő kell hívni őket! Ahogy anyánktól megtanultuk annak idején.
Életre szóló emlékek fűznek Kanadához. 1989 őszén Vancouverben töltöttem két hónapot. Találkoztam az 56-os soproni diákokkal, akik a „Sopron Division” történetét írták bele az emberiség Nagy könyvének lapjaira. A történet szereplői a soproni Erdőmérnöki Főiskola egykori hallgatói, és professzorai, akik az 1956-os forradalom következményeként Kanadában, Brit Kolumbia tartományban,Vancouver városában, a University of British Columbia keretében fejezték be Sopronban megkezdett tanulmányaikat és szereztek erdőmérnöki oklevelet, vagy folytatták oktatói munkájukat immár a nyugati parti nagyvárosban. Vancouvert, a csodálatos várost például így idéztem fel egyik írásomban:” Itt mindig vibrálóbb a levegő, mint Európában, vagy akár New York környékén. Szédítőek a toronyházak, az üzletek roskadásig, a választék pazar. A száguldó rendőr és mentőautók szirénái az utcai zenészek gitárszólamaival keverednek. A dél felől áramló meleg tengeri levegő San Francisco és Los Angeles lehelletét őrzi. Talán emiatt özönlenek ide Kanada belsejéből, a fagyos prérikről, a nagy keleti iparvárosokból…”Vancouver csodáján túl, azonban a Kanadában új hazára talált soproniak élete érdekelt engem a legjobban. Ezúttal sem emlékezhetem meg mindenkiről, olyan sokukkal hozott össze a sorsom és annyira lenyűgöző találkozásokban volt részem, hogy csak valóban egy könyv terjedelme adna erre lehetőséget. De talán ami késik, nem múlik, volt már arra példa, hogy valaki több évtizeddel korábbi élményeit elevenítette fel egy könyv alakjában. Itt most azokat a találkozásokat idézem fel, amelyekről itthon valóban írtam, vagy nagyon élmény gazdagok, meghatározóak voltak. . Sziklay Oszkárral, Adamovich Lászlóval, Jablánczy Sándorral, Kozák Antallal, Pászner Lászlóval is összehozott a sorsom. Mindannyiukhoz csodálatos élmények fűznek, de azt a repülőutat soha nem felejtem el, amit egy kétmotoros sportgéppel tettünk meg Victoria főváros és Vancouver között. Az apró Cessna 210 világlátott gép volt, amellyel korábban távolsági világrekordot állított fel a tulajdonosa Födő Lajos, most azonban Adamovich professzor, azaz Cinke, és Benkő Géza, valamint jómagam voltunk az utasai az óceán felett, alattunk pedig a tenger felszínén számtalan apró szigetet, a szárazföldön pedig smaragdzöld erdőket és kékeszölden csillogó tavakat csodálhattunk meg . – Hol vannak az ávósok ! – hirtelen így kiáltott fel a szabadság mámorában Benkő Géza, aki évekig harcolt, politizált odakinn Victoriában a szovjet és a kommunista elnyomó rendszerek ellenében. Így szinte a legbizalmatlanabb volt azokkal a törekvésekkel szemben, amely a volt soproni főiskolások újra befogadását szorgalmazta az Alma Materbe, még a rendszerváltás előtt. Azután ez is okafogyottá vált, mert 1990-ben ünnepélyes keretek között megtörtént. Ettől kezdve Benkő Géza is megenyhült és elismerte, hogy a magyarság, illetve vele együtt Sopron is visszatért a szabad országok népes táborába.
( A fényképen a repülőút előtt Victoriában. Bal oldalamon Adamovich László, alias Cinke professzor, akit a diákjai nagyon szerettek és tiszteltek, jobbomon Benkő Géza egykori soproni főiskolás)
Amikor Sopron vérbeli szőlőművelőit, a poncihtereket kitelepítették a városból és a környező településekről Németországba, óriási űr keletkezett, mind az emberi, mind a kulturális és gazdasági vonatkozásában is. A megüresedett házakba más honi vidékekről hoztak be a pótlásukra magyar embereket, olyanokat, akiknek ugyancsak a kiűzetés vált sorsuk részévé. A hátrahagyott takaros házakban még bőgtek az éhes, vagy éppen fejésre váró tehenek, a gyümölcsfák roskadoztak a terméstől, de egy ideig senki sem szedte le, a szőlőkben meg sorjázott az aktuális munka, például a kötözés, ami egészen egyszerű feladatnak bizonyult, de aki még soha nem csinálta és főleg olyan tájakról érkezett, ahol nem volt hagyománya szőlőtermesztésnek, nem tudta hogyan kell ezt csinálni. Így hát sokan dróttal oldották meg a feladatot, de nem csupán ilyen és hasonló kényszer barbarizmus burjánzott el akkor a negyvenes évek utolsó éveiben, meg az ötvenesek elején. Ma már akár mosolyoghatunk is ezen, de akkor tragédia volt a javából. Pedig maradtak még néhányan a poncihterek közül is, mint Taschner István, aki aztán az őseitől tanultakat, kiegészítette a tanulmányaival, lett belőle növényvédelmi szakmérnök, szőlészeti és borászati ágazatvezető. Aztán hegybíró is. Kapkodtak a tudásáért, aki szinte minden titkát ismerte a borvidéknek, hiszen gyerekkorától tanulta azt. De hány és hány riportot készítettem vele is, meg rövid interjúkat a szüretről, a károkozók elleni védekezésről, a várható termés minőségéről és mennyiségéről, a felvásárlás árairól.
Sokat írtam a Bruckner családról is. Ők mélyen őrzik a soproni borkészítés tudományának hagyományait. Nem is csoda, hiszen évszázadokon át írták, apáról fiúra örökítvén a soproni krónikájukat, amely a régi idők szőlő ügyeiről tudósított. Leginkább Időjárásról, terméshozamról és bizony katasztrófákról is, sáskajárásról és jégesőkről, borzasztó fagykárokról, vagy éppen aszályos évekről is. Mindezt komoly tanulságként a jövő szőlőtermesztő nemzedékének javára.
Ugyancsak kedvenc nyilatkozom volt Molnár Tibor. Már a megjelenése is erős szimpátiát váltott ki az emberből, mély szakmai hozzáértés és tudás övezte alakját, hosszú évtizedek tapasztalata. Ráadásul ő kevésbé volt zárkózott ember, szívesen megnyilatkozott a szőlő és a bor iránt érzett szenvedélyéről. Emlékezem egy hajókirándulásra a Fertőn, amikor népes újságíró társaságunknak, csipkelődve, szinte elemi haraggal csepülte a sörívás szokását, mert szerinte az árpalé csak itatja magát, de a szomjat bizony nem oltja. A bor viszont az Istenek itala, amit Hamvas Béla is leírt az esszéiben, embernek meg földi ajándék, ami széppé és tartalmasabbá teszi az életet. Ő volt az, aki mély hittel szerette a soproni borvidék tájait is, a Fertő tóra futó lankákat, amiről szívvel- lélekkel mesélt mindenkinek. Miközben nagy élvezettel kóstolgattuk borait, elkápráztatott bennünket a történeteivel. Mi újságírók, szerettük Tibi bácsit, mert a szőlészet és bortermelés tudnivalói a kisujjában voltak, és erről bármikor lehetett beszélgetni vele, interjút, cikknek valót kérni tőle.
Azon töröm a fejem mi lett volna Soproni Borvidékkel, ha a kevés megmaradt poncihter leszármazott és a városba érkező tanult szakemberek együttes törekvésével meg nem mentik, újra virágzóvá nem teszik a szőlészet és a bortermelés helyi adottságait. Ilyen messziről jött nagy tudással rendelkező szakember Szita Miklós. Aki már 1963-ban a tarcali Szőlészeti Kutató Intézet bormúzeumának pincemestere volt. Azután Sopronban futott be igazi karriert, ahol a legnagyobb borászok hírnevét öregbítette és öregbíti most is. Ő több hazai és nemzetközi versenyen is nyert az általa készített borokkal. Amikor a Soproni Állami Gazdaság szőlészetének híreiről írtam, mindig vele készítettem interjúkat. Nem lehet rangsorolni és versenybe állítani ezeket a szaktekintélyeket, mert valójában mindegyikük rengeteget munkálkodott a borvidék tekintélyéért. Ők négyen az idősebb generációt képviselték, de újságíró éveim utolsó szakaszában Magyar Dezső volt az, akit rendszeresen faggattam az itteni bortermelés híreiről. Jóval fiatalabb a többieknél, de a Lővér pince szinte mindentudó gazdája a szó legszorosabb értelmében. Legtöbbnyire Balf és Fertőrákos számtalan régi dűlőjén és új területein termelteti a legjobb borokat. A hagyomány tisztelete pedig az ő gyakorlatának is sarkalatos pontja, hiszen azt a régi pincét vette gondozásba és újítatta fel, amely egykor ifj. Flandorffer Ignác tulajdonában állt, és amit Schönfrisch és Kohn urak régi kereskedelmi pincéjének építettek.
Természetesen ma már sokan, sőt egyre többen szolgálják, építik és emelik komoly rangra a soproni borvidék remekeit. Borversenyeken, fesztiválokon, borünnepeken ismertetik meg a város legjobb italait. Rangos borbemutatókon és kóstolókon aratják le az elismeréseket és díjakat. Név szerint azonban csak a fenti öt borászt említhettem meg, mert velük készítettem a leggyakrabban a borügyeinkről cikkeimet. Azonban mély tisztelet és elismerés a többieknek is, akik akár a régi nemzedék, vagy már a legújabb tagjaiként a közös célért, a soproni borászat és szőlőtermelés hírnevéért ügyködnek nap, mint nap.
Az utóbbi időben olyan sokan hagytak itt bennünket. Legutóbb is Józan Tibor, Pozsgai János, Fiziker József, Pantali Zoltán és még hosszan sorolhatnám. Nem csupán emlékeket, de korszakokat vittek magukkal. Igen az idő ijesztő hatalma- mondhatnánk. De én azért is fájdalmat érzek az e-világtól elköszönőktől, mert valóban újságírói létem részesei voltak. Nagyon jól ismertem őket, írtam róluk, eszmét cseréltünk gyakorta, sőt közös könyvet is alkottunk, mint Pantali Zoltánnal.
Olvastam egy kínai filozófustól, hogy az ősi időkben létezett egy óra, amit illatos órának neveztek a régiek. Ez a híres tömjén óra volt, aminek díszes dobozában egy tömjénpecsét hosszú fonalat alkotott, és amikor meggyújtották az idő múlása alatt végig égett, írásjeleket és különféle szimbólumokat elérve és azokat hamuvá változtatva. A fenséges fenyő és cédrusillat végigkísérte az így mért idő múlását, ezért nevezhetjük az idő illatának ezt az évezredes kínai „órát”. Elképzeltem, ha mi európaiak, soproniak is készítenénk egy ilyen órát, akkor ezt a különös szerkezetet, amikor meggyújtanánk, hosszú égése alatt mindannyiszor eszünkbe jutnának az immár eltávozottak. Barátaink, szeretteink, rokonaink, sőt érintettségem okán egykori riportalanyaink, szerzőtársaink is. Például lehetne a személyükre utaló jeleket is elhelyezni ezekbe az órákba. Mondjuk egy gesztenyevirág rajzát, és amikor a tömjénfonal égése közben ehhez a rajzhoz érne, képzeletben felgyulladnának a soproni gesztenyesütők emlékei. (Azért rájuk gondoltam elsőként, mert nekem, számomra mindig a béke időket, az emberi közösségek együvé tartozását hirdették valahol. És nagyon szépen hirdették! ) A híres-neves Brischki nénié, aki a visszaemlékezések szerint a Fekete Elefánt sarkánál állt a negyvenes években és a faszén parazsa fölött nagy műgonddal sütötte ropogósra a téli csemegét. Tíz fillérért hat-nyolc szem sültgesztenyével örvendeztette meg a soproni gyerekeket, amikor szánkózásból, korcsolyázásból éppen hazafelé indultak A nyolcvanas években pedig Sárközi nénié, akiről többször is írtam, mert annyira hiányzott, amikor eltűnt a gesztenyéjének mennyei illata és eltűnt a finom maróni ízével ő maga is a városból, betöltetlen hiányt hagyva maga mögött, egy zavarosabb korszakra.
Gondolkodtam milyen szimbólummal idézhetnénk fel a régi helytörténészek, muzeológusok Sopron múltjának kutatói emlékét és arra jutottam, hogy egy megsárgult okirat darabkával, amin néhány ősi betű látszna , így Csatkai Endrétől Mollay Károlyig sok mindenkit visszacsalogathatnánk a múltból néhány perc erejéig tömjén óránk segítségével. Aztán művészekét, írókét, költőkét, mind a nagyokét, akik Sopron szépségét festették meg, öntötték formába, alkották szoborba vagy szavaikkal hirdették meg. (Szándékosan nem írok további neveket, mert olyan sokan vannak és rangsorolni is képtelenség volna őket.) És jeles tudósokét, híres polgárokét, orvosokét, építészekét, zeneszerzőkét, akik tettek a városért nem is keveset, és jócskán hozzájárultak történelmi és szellemi nagyságához. Így égethetnénk az idő illatát, de nem csak hírneves soproni polgárokért, de mindenkiért is. Száz, meg ezer mesterség, hivatás és foglalkozás képviselőinek emlékéért. Századokra visszafutva az időben, vagy éppen a közelmúltban megcselekedve. Igaz a szó elszáll, az írás megmarad, ugyanakkor az illattal jelzett idő olyan érzékeket mozgathat meg, amelyek a mélyebb lelki kötödések elindítója is lehet. Misztérium a javából. Próbáljuk hát meg elkészíteni saját illat óránkat. Mert nem árt, ha időnként megállunk az idő forgatagában és szemlélődni kezdünk arról, kiket ismertünk, jól ismertük-e őket és adtunk e nekik eleget a szeretetünkből a kizökkent világban?
Ha valaki megkérdezné melyik cikkem, cikkeim okoztak számomra is nagy megdöbbenést és szomorúságot, akkor talán a második világháborús katonasírokról írottakat említeném. Mert az igazi drámák a rendszerváltást követő években következtek be, amikor már szabadon lehetett emlékezni az elesettekről, amikor nem kellett féltve őrzött titokként kezelni, ha egy-egy családban a Donnál vagy a Nyugati hadszíntéren életét vesztett férjről, testvérről, édesapáról tartogatnak fényképeket, emlékeznek róluk szívbe markoló fájdalommal. Ekkoriban derült ki, hogy számos németországi városban találhatóak magyar katonasírok, amelyekről az idáig senki nem tudott. Így írhattam a Hannover Cheb, Passau, Hoffkirchen és Bocking katonatemetőiben megtalált sírokról és nem egyszer cikkeim segítségével tudta meg egy-egy megyénkbeli, sőt soproni hozzátartozó, hogy végül is hol nyugszanak ők, akiket évtizedekig végleg elveszettnek hittek. Természetesen a részletes információkkal nem én szolgálhattam, hanem olyan szakértők, akik évek óta foglalkoznak az eltűnt katonáink megtalálásával. Jómagam csak hírül adhattam kutatásaik eredményeit. Ilyen segítőtársam volt Bús János, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárának igazgatója, aki többször is szívesen nyilatkozott, neki köszönhető több száz magyar katona, megjelölt, vagy akár jelöletlen sírjának is megtalálása. A mélyen megrázó és megható történeteket azután én írhattam meg, amikor például egy édesanya utolsó kívánságaként a gyermekei elvihették édesapjuk katonasírjához annak zsoldkönyvét, katonabicskáját, a frontról küldött leveleit és egy maroknyi földet családi kertjükből a Passau melletti Pockingba.
Ha pedig megkérdeznék, melyik írásom elkészítésének körülményeit találtam a legérdekesebbnek, akkor viszont a Titanic soproni túlélőiről megírtakat említeném meg. Ugyanis egy korábbi információ alapján már néhányan még emlékeztek rá, hogy 1962-ben a Magyar Nemzet megjelentetett egy cikket a soproni Reischl Mátyásról, aki a leírtak szerint a luxushajó első osztályú éttermében dolgozott. Élete legnagyobb kalandjával a későbbiekben azután senki sem foglalkozott, csendben leélte hátralévő éveit az Ógabona tér 48.szám alatti házban. Még egy hentesüzletben is dolgozott. Jómagam 2002-ban azután rátaláltam a soproni unokaöccsére, Reischl Ferencre, a közismert soproni polgárra, aki azután felidézte emlékeit világutazó nagybátyjáról. Elmondta, hogy tárgyi emléket és fotót sajnos nem őriz a rokonáról, de azt tudja, hogy valóban ott volt a Titanic személyzetében, mert erről édesapjának elmondása meggyőzte őt, és ebből az okból kutatni is kezdett a Soproni Levéltárban. Azonban ott sem akadt rá a nevére. Ezek után fogtam magamat és napokra magam is bevettem a levéltárba és „Titanic kutatóvá” váltam. Gondoltam valamit csak találok erről a nem mindennapi történetről. Meg is találtam a korabeli cikkeket, amelyeket aztán felidéztem a később megszülető írásomban is. Így vehettem kezembe a Soproni Hírlap 1912. április 18.-i cikkét, amely magát a tragédiát adta hírül, csaknem egyhetes késéssel. Aztán a május 4-i újságban végre már megjelentették a Titanic Sopron vármegyei utasainak névsorát is. Az életben maradt harmadosztályú utasok között így találtam meg Kisik Antalnak és feleségének Lujzának nevét. Megmenekült az ugyancsak soproni Hoffer Lujza is. Kisik Antal két testvére, Kisik Vince és a 18 éves Kisik Mária azonban a tengerbe veszett.
Lám ez a végzetes sorsú és elsüllyeszthetetlennek hitt Titanic soproni vonatkozása, aminek történetét már híres könyvekben, filmekben számtalanszor végig élhettük. Ám azt, hogy a világ talán leghíresebb hajóján, az akkoriban gigantikus méretűnek számító luxusgőzösön, soproniak is utaztak és dolgoztak, azt senki sem gondolta volna. Ettől fogva azonban magam is kezdtem hinni a népszerű jelmondatnak: „Mindenki soproni!”