2025
14
03
Kenuval a Nimpkish folyón
Már messziről láttuk Ronyecz Jóska jól megtermett alakját, amint éppen a kenujával bajlódott. Indián kenu volt az, legalábbis úgy készülhetett, ahogy az őslakosok készítették évszázadok óta. Vörös cédrusból vájták ki, majd a hajótestet vízzel és forró kövekkel töltötték meg, hogy a fa megpuhuljon, és megfelelő formájúra lehessen alakítani. Ezek a kenuk akár egy-két tonnát is elbírtak, a tengeren pedig gyorsak és biztonságosak voltak, ezzel mentek vadászni a hatalmas tengeri emlősökre, például bálnára a Haida indiánok. Bátorságukról legendákat regéltek a nyugati partvidéket felfedező kalandorok. Kétségtelen ezek a vízi alkalmatosságok Brit Columbia gyorsfolyású patakjaiban és folyóiban is jól megállták a helyüket. Ronyecz Jóska azonban gyorssodrású vízre készíttette őket indián barátaival, most azonban alig csordogált valamennyi a sziklák borította mederben. – Kisapám , én nem számítottam erre az alacsony vízállásra ! -mormogta a foga között folyamatosan. Sebaj, mi Jákóy Bandival valahol örültünk ennek, mert a part mentén gyalogolva medve és őznyomokat fedeztünk fel, ahol pedig a mélyedésekben összegyűlt vízből ittak az állatok, ott mi is megmerítettük kulacsainkat. Kristálytiszta volt a víz és jéghideg. Jól oltotta a szomjunkat. Azért, ahol lehetett hajózni, ott gyorsan haladtunk, de többször ki kellett szállnunk és vontattuk a kenut, vonszoltuk tovább a szárazon. Egy vízmosásban fél méter szélesre keskenyedett el a máskor bővizű folyó, itt azonban egy sziklahasadék mélyén méretes lazacok gyülekeztek, türelmesen várakoztak az esőre, majd az eső okozta áradásra ,hogy tovább haladhassanak ívó helyük felé. Kicsit arrébb haladva fehérfejű sasok táborára bukkantunk. Volt ott vagy tíz -tizenkettő büszke tartású madár, egyikük éles sziklafokon ücsörgött és amikor közeledtünk felé, csak nem akart felrepülni, végül egy kavicsot hajítottam felé, amitől aztán mégis felrebbent és egy szép szárnytollat hagyott maga után ajándékba, amit még ma is őrzök otthon a fiókomban. Ronyecz Jóska közben elmondta, hogy ezek a sasok lazacokra vadásznak. Az öreg példányok mindig olyan halat választanak, amelyet elbírnak egyébként komoly fegyvernek számító karmaikkal. A fiatal sasok azonban annyira mohóak, hogy gyakran 30-40 kilogrammos szalmonokba is belevájják éles karmaikat, ezekkel viszont nem bírnak, a halak lehúzzák őket a víz alá és akkor gyakorta bele is fulladnak a folyóba. A medvéknek könnyű dolguk van. Némelykor csak kitátják a pofájukat és a lazacok egyenest a torkuk mélyére ugranak. Medvével szerencsére nem találkoztunk, de a mélyvizes gödrökben alaposan eláztunk, annak ellenére, hogy lábszárig gumicsizma volt rajtunk. A gyakori kiszállások és talpalások miatt másfél órásra tervezett túránkból öt óra lett, de a fáradozás megérte, soha nem felejthető kalandokkal, a természet csodáival ismerkedhettem meg a Vancouver- sziget egyik legszebb völgyében.
A túra után rövid pihenés következett, ahol Ronyecz Jóska felesége valódi juharszirupos palacsintával és kávéval kínált bennünket. – Ezt magunk gyűjtjük be a környék juharfáiból, igyekszünk sok mindenben önellátóak lenni. Persze mit mondjak, hiányoznak a magyar sütemények és kenyerek. Amikor megérkeztünk Vancouverbe az tartott bennünket életben, hogy Paula néni, Szy Ferenc tanárunk anyósa rövidesen nyitott egy kis magyar éttermet, ott aztán hazait kosztolhattunk. A kanadai kajákkal sokáig nem tudtunk megbirkózni. Így aztán az is nagy segítség volt, hogy az Alma street sarkán működött egy magyar pékség, mindenki ott vett kenyeret, zsemlét és süteményeket. Hű micsoda időszak volt az! Sokszor éjfélig tanultuk az angolt, nappal pedig az egyetemen, készültünk az erdőmérnöki oklevelünk megszerzésére. Na de a tandíjat is fizetni kellett valamiből, úgyhogy munkát vállaltunk és persze nem a legkedvezőbb állásokat ajánlották fel a menekülteknek, de legalább volt miből megélni.Azért szép idők is akadtak bőven, az UBC uszodában, vagy a Jericho Beach-en, a Johann Strausz táncteremben. Sok csinos fiatal hölgy! Hogy is mondják magyarul? Fiatalság bolondság! Ne is beszéljünk róla-kacsintott most Jákóy Bandira és viccesen a feleségére pillantva lakatot tett a szájára.
(„Égig érő fák” a Nimpkish folyó menti erdőben)
2025
12
03
Tengeri horgásszá avattak
Folytattam Vancouver-szigeti utazásunkat Jákóy Endrével, akivel egyik kalandról a másikra váltottunk ötnapos túránk alatt. Most elbeszélem hogyan lettem én igazi tengeri horgásszá. Mindezt Kapitány Gyulának és a feleségének köszönhetem, akik mint már említettem a Nimpkish völgyben, Woss városában laktak. Gyula elsőéves volt, amikor a forradalom leverése után Sopront elhagyta a társaival együtt. Jó barátságot ápolt Ronyecz Jóskával, hiszen már a munkájuk is egybe kötötte őket. A Vancouver szigeten, alig kétszáz kilométerre laktak egymástól. A házaspárt Ronyecz Jóska kérte meg arra, hogy tegyünk egy tengeri kirándulást, ha lehet figyeljük meg az Alert és a Mitchell öböl között cirkáló Gyilkos bálnákat, amelyek Király lazacokra vadásznak és vígan játszadoznak a mókás delfinekkel is. Nosza nem sokat kellett kéretni Kapitányt és csinos szőke feleségét erre a kis kalandra. Emellett valódi tengeri horgászatra is kilátás nyílt. Az asszonyka készítette elő a horgászbotokat és a csalit. Gyula pedig a hatvan lóerős Johnson motorral ellátott vízibárka kormányosának szerepét vállalta. Az Alert öböl bejáratánál startoltunk a tengerre, ahol mély tintakék víz és barna hínártömegek fogadtak bennünket. Ahogy kihajóztunk az öböl közepére, halászsasokat láttunk a távolban és sirályok csapatait, amint időnként lecsaptak a vízre zsákmány után kutatva. Távcsövünkkel böngésztük a láthatárt, de az Orkák egyelőre nem jelentkeztek, így hát három horgászbotunkat munkába fogtuk, a leghosszabb zsinórú 200 méter mélyre is leért. Miközben lassan haladtunk radarral figyeltük az alattunk húzódó vízi világot, a monitoron rövidesen elő is bukkantak a különféle halrajok. Lazacokra és pisztrángokra számítottunk, de mint Kapitány Gyula mondta sok őshonos hering, Nyílfogú lepényhal, szardínia és Ezüst tőkehal is előfordult itt. Feszülten vártunk a kapásra, csaknem leizzadtam az izgalomtól, amikor hirtelen egy erősebb rántásra bevágtam az egyik botot és egy három kiló körüli „Pink salmon”, Rózsaszín lazac fickándozott a horgomon a legnagyobb örömömre. A fedélzetre emeltem és közelebbről is szemügyre vettem életem első tengeri horgászatának eredményét. Ikrás volt már, de még nem indult fel a hegyekbe kedvenc ívási helyére, ahová az ősök hívó szava parancsolta ösztöneit. Kapitány Gyulától megtudtam, hogy valamikor ezeket a nőstény példányokat egy észak-vancouveri indián törzs, a waututh-ok annyira megbecsülték, hogy visszaengedték őket a tengerbe, csak a hímeket fogták be mesterségesen kialakított csapdáikba. Azokból is minden tizediket elengedték, hogy a jövőben is gazdag maradjon a halzsákmány, legyen elegendő a következő nemzedékeknek is ebből a tápláló élelemforrásból. Elgondolkodtató, hogy mennyire értettek ezek az egyszerű emberek a természet erőforrásainak fenntartható módszereihez. Sokat tanulhatnánk tőlük ma is, csakhogy napjainkra alig pár százan maradtak ebből a saját nyelvet beszélő népcsoportból. Szomorkodásunkra azonban nem sok idő maradt, engem ünnepélyesen tengeri halásszá avattak, ami abból állt, hogy egy pohár sherryből egy cseppet a halnak, egy cseppet a tengernek és egyet a hajó kapitányának adtam. Az időjárás azonban lerövidítette avatási ünnepemet, sürgetővé tette elindulásunkat, felerősödött a szél, hajónkat erősen dobálni kezdte a tenger, félelemkeltő felhők gyülekeztek a nyugati égbolt peremén.
Természtesen ebédre sült halat ettünk, burgonya körettel és zamatos fehérborral kísértük le. Rövid pihenő után elbúcsúztunk vendéglátóinktól. Ajándékba házi füstölt lazacot vittünk magunkkal, amelynek íze egészen más, mint a boltokban kaphatóé. Nem véletlenül, hiszen itt az igazi ínyencek indián módra készítik el. Ezt az évezredes receptet viszont csak nagyon kevesen ismerik, az ma is törzsi titoknak számít. A Kapitány családnak egy idős Haida indián mutatta meg az elkészítés módját, hálából azért, mert a fiának munkát szereztek az erdőgazdaságnál. Ismét észak-nyugat felé vesszük az irányt a Nimpkish folyó egyik kanyarulatánál találkozunk az előre megbeszéltek szerint Ronyecz Jóskával, aki már előkészítette a kenut egy romantikus vízi kalandozáshoz. Tíz kilométeres szakasz leküzdése várt ránk.
(A Nimpkish folyó Vancouver-sziget leghosszabb folyója, amely az Alston-hegy nyugati lejtőjén ered és onnan folyik északnyugatra tartva a Nimpkish-tóba, majd a Broughton-szorosba ömlik a vize , Port McNeilltől 8 km-re keletre).
(A fényképen: Megérkezett zsákmányával a horgászcsapat az Alert öböl kikötőjébe.)
2025
26
02
Ahol a Tunguz meteorit pusztított
Kétségtelen, szavatartó ember ez a Ronyecz Jóska. Kemény arcvonásai alatt becsületes lélek bújik meg. Délután indulunk is a környező hegyeket és a völgyeket bejárni. A programunk időközben kicsit módosult, mert, még egy napot maradhatunk itt szállásadóinknál, és akkor a terepjárás után a beígért tengeri hajókázás sem marad el. De azon már Kapitány Gyula is részt vesz, aki Ronyeczéktől nem messze Woss-ban lakik, a Nimpkish völgy egyik legszebb városkájában. Na sebaj, a tenger és az Orkák tehát csak holnap jönnek majd, ma pedig még számtalan földi csoda. -Hol is kezdjük ?- viccelődik a házigazda. – Nem kell ám sokat menni, itt van mindjárt az a Sárga cédrus – mutat egy toronymagas fára, na arra a múlt héten egy igazi bestia mászott fel, egy nagymacska a javából. A szomszéd kutyáját szinte a szájából rángattuk ki, az utolsó percben, aztán a cicus felmenekült a fára, mi mást tehettem le kellett lőnöm, a szerencsétlen Beagle, így aztán megmenekült.
Izgalmas történet, de most már messzibb csodákra vágyunk. Így hát elindulunk Jóska sárga terepjáróján, amely állítólag még a Mount Everest-et is megmászná. Ezen persze nevetünk, de kétségtelen a fürge jármű hatalmas hepehupákat, sziklagöröngyöket is meglovagol. Odaérünk egy erdőrendezési terepre és döbbenten látjuk, hogy alig két-három ember több tonnás fákat mozgat óriási gépeikkel. A legkisebb Hemloknak is három méter az átmérője. Egy magas termetű skót favágó, Daniel lesz itt a kalauzunk. Tetőtől talpig fűrészpor borítja, a sisakból kilátszó arcát pedig fekete máz borítja. -Kell a védelem a szúnyogok és fekete legyek ellen -magyarázza. Védőkesztyűt visel, ami szutykossá ázott a kenőlajtól. Az öbölre mutat , ahol kicsi ,de bivalyerős hajókkal rendezgetik a kivágott fatörzseket. -Azok ott leúsznak majd Vancouverig, ha tutajjá alakítjuk őket. Hátunk mögött egy tarra vágott hegyoldalban kőfal kandikál ki a sűrű ködből. – Kell a szikla mondja, onnan bontjuk, hogy az őserdőben utakat építhessünk, különben a Jóisten sem tudná leszállítani a kidöntött fákat. Egyébként itt évente több mint háromezer milliméter eső esik, puhává áztatva a talajt, amiben elsüllyednének még a legerősebb gépek is. A skót medvétől azután elköszönünk, nem kevésbé kemény társainak is búcsút intünk, akikkel nem szívesen találkoznék a sötétben. Mind markos, félelmet nem ismerő legény. Mégis időnként a halállal is szembe kell nézniük, amikor az „özvegycsinálónak” nevezett derék vastagságú faágak rájuk zuhannak a magasból. Óránként húsz dollárért reggeltől estig döntik a fákat motorosfűrészeikkel, szállítják azokat az öbölhöz, hogy aztán jó utat kívánjanak nekik, majd szép csendben leúszanak 3-400 kilométert a civilizált világba, ahol a partot már fények övezik, Vancouver toronyházai integetnek a távolból.
Van-e itt még látnivaló, hiszen az ember az élményektől máris jóllakott ? Ronyecz mérnök úr azonban mindig valami újat tartogat tarsolyában, nem is akármit, most egy nagyon különleges helyre csábít bennünket, még egy órát sem kell zötykölődni és egy völgybe érünk, onnan felnézve észak-nyugatról nem mindennapi látvány fogad bennünket, a hegyoldalt száz meg száz kidőlt vörös cédrus törzse borítja. Katonás sorrendben fekszenek a halott fák ezrei. Mint az óriások ujjai, amelyek megdermedtek az időben, és utolsó erejükkel még belemarkoltak a földbe, görcsösen megtalálva végső nyughelyüket. – Mindez 1908-ban történt. Egy pusztító szélvihar érkezett Szibériából. Ez volt a Tunguz meteorit keltette hatalmas tornádó, igazából lökéshullám. Átrobogott a fagyos szibériai földek felett és Japán északi szigetei fölött lecsapott a Bering tengerre, majd több ezer kilométert megtéve meg sem állt Kanada nyugati partjaiig. Pontosan nem tudjuk mekkora sebességgel ért ide, de az elég volt ahhoz, hogy ezeket a fákat sorra kitépje a földből.
A félelmetes látványtól kicsit megborzongva már nem számítunk további különlegességekre, valóban nyugodtabb gondolatokat megszülő helyhez érkezünk. Egy nagy tengeri osztályozóhoz. Ez már alig néhány kilométerre fekszik a nyílt óceántól, amelynek valaki biztosan viccből adta a csendes nevet, hiszen nagyon gyakoriak rajta a viharok, amelyek akár több méteres hullámokat korbácsolnak fel. Egy portugál mondás szerint, aki még nem tudott imádkozni, az az óceán közepén biztosan megtanulja.
Az új helyszín egy tengeri osztályozó, amelynek beton terasza ráfut az tenger vízére. A hideg szél és a megállás nélkül permetező eső arra figyelmeztet bennünket, hogy a nyílt óceán már csupán néhány kilométerre van. A nagy beton placcon óriási markológépek dolgoznak, a még északabbról ide úsztatott fákat gyűjtik egybe. Fülkéikben elszánt fickók ülnek, ránk se hederítenek, figyelmüket egy percre sem kötheti le más valami a munkán kívül. Minden mozdulat, minden elvétett távolság itt balesetet okozhat. A fatörzseket tolóhajókkal lökik ki a szárazföldre, onnan emelik fel azokat a markoló gépekkel, majd egy vasúti pálya mellett halmozzák fel valamennyit. Itt működik Észak-Amerika leghosszabb és legrégibb fakitermelő vasútja, amely 122 kilométeren át szállítja a faanyagot rendeltetési helyére. Az egész telephelynek egy Brit Kolumbia Egyetemén végzett magyar származású fiatalember a vezetője. – A tanítványom volt. Nagyon tehetséges hallgató , aki egyébként itt született, itt nőtt fel, neki már természetes ez a zord éghajlat –
mondja Jákóy Endre büszkélkedve.
Tunguz meteorit: Szibéria egén különös robbanást észleltek 1908. június 30-án reggel 7:17-perckor. Egy meteorbecsapódása okozta, amely kb. hat kilométeres magasságban felrobbant a légkörben. Szeizmikus rezgéseket észleltek a műszerek még több ezer kilométeres távolságban is. „Fülsiketítő robbanást” hallottak és tüzes felhőt láttak a horizonton 500 km-es távolságból a megfigyelők. A 170 km-re lévő megfigyelők egy vakító napszerű tűzgolyóról számoltak be a felhőtlen, nappali égbolton, és menydörgésszerű robajt hallottak. A 60 km-re álló szemtanúkat a lökéshullám a földre lökte és eszméletüket vesztették, az ablakok betörtek, a cserepek lehullottak.
( A fényképen Vancouver sziget legészakibb csücskében egy hatalmas faosztályozónál, amelynek közelében a Tunguz meteor is pusztított.)
2025
26
02
Kozák Antal, aki vendégprofesszor volt Sopronban
Kozák Antal, aki vendégprofesszor volt Sopronban
Vannak, akik elmennek önmaguk mellett. Hatalmas hegyeket, kéklő vizeket és gyönyörű erdőket keresnek. Néhányan azonban visszatalálnak eredeti önmagukhoz, megtalálják a régi fészket, amit hűtlenül otthagytak, de az várta őket, éveken és évtizedeken át, amíg a hívó szó el nem hangzott és akkor ráismernek, innen jöttem, itt ölelt meg először anyám és mondta az első szavakat, ki vagyok én neked? -kérdezte. Hol van a te lelked öröme, szellemed bölcsője? Akikről azt hitték, hogy végleg elvesztek a magyarság számára visszatértek, mint Kozák Antal is, aki Újszászon tanulta meg rúgni a labdát, itt talált rá az első szerelem, és életének legszebb éveit itt töltötte, a faluban, ahol valamikor Bartók Béla gyűjtötte a sehol a világon nincsen más magyar dalokat: „Megkötöm lovamat szomorúfűzfához, lehajtom fejemet két első lábához. Elvisznek messzire, messze a hazámtól, el se búcsúzhattam a kedves babámtól”.
Kozák Antal házában ülünk, a családi asztalánál Vancouverben. Magyar ételt tálal az asztalra a feleség, mosolyog minden szóra, ők ketten Tónival újra egymásra találtak. Van annak már hét éve is, de a láng megmaradt, aminek tüze a vonatozáson lobbant fel szívükben, amikor az ötvenes évek első felében Újszászról jártak be Szolnokra, nap, mint nap, középiskolába, vásárolni, ügyes -bajos dolgaikat elintézni. A vonaton ismerték meg egymást, szerelmüket aztán 30 év szünet törte meg, a sors különös játéka folytán éppen a forradalom választotta el őket egymástól hosszú évekre, mert amikor Kozák Antal és Matolcsi Géza soproni hallgatók gyógyszerszállítmánnyal indultak Budapestre, megsegíteni a küzdelemben megsebesült fővárost, akkor kisebb nagyobb hányattatások és utcai harcok közepette elérték a Róbert Károly kórházat és átadták az értékes küldeményt. Tóni, azonban, ahogy hallgató társai is hívták, meg akarta látogatni Pál Editkét, a szerelmét, meg a szüleit, de aztán mégis másként döntött: „hamarosan szabad lesz az ország, akkor majd elmegyek hozzájuk”, így nyugtatta magát. Sopronban most nagyobb szükség van rám. Várnak rám a társaim nem hagyhatom őket magukra…
Ám Pál Editkével legközelebb csak 1982-ben találkozott újra. Ma pedig úgy gondolja, ha akkor a forradalom napjaiban elmegy hozzá, lehet hogy itthon marad és sorsa egészen másként alakul. Nem válik kanadai professzorrá, de akkor mi lett volna, hogyan lett volna tovább? Fájó kérdések, zaklató önvizsgálat. A válaszokat senki sem tudja!
De itt a jelen, hatalmas valósága. Ki mit őriz a szívében nem tudni, csak a ház ura, a vancouveri és a soproni egyetem díszdoktora kanalaz gőzölgő húslevesébe. Aztán leteszi a kanalat és megszólal: -A vancouveri UBC egyeteme már 1958-ban megkapta az első számítógépet. Ez az életutamat meg is határozta, otthon matematika-geometria ábrázoló szakos tanár akartam lenni. Utóbbi érdeklődésemet figyelembe véve éppenséggel Leningrádba akartak küldeni a tanulmányaimat folytatni, de a forradalom itt is közbeszólt, és ebből aztán Kanada lett. No meg a számítógépes kutatásaim is elkezdődhettek. Gyorsan haladtam ezen a pályaúton. Az egyetem maga is szédületes fejlődést futott be néhány év alatt. Ma már ott tartunk, hogy egy fatörzs alakját matematikai egyenlettel meg tudjuk határozni, ki lehet számolni a fa tömegét, és azt is, mire lehet a fát leginkább az iparban hasznosítani. Képesek vagyunk előre jelezni, hogy egy erdőterület hozama mennyi lehet, ettől függ ugyanis, hogy lemezgyárba, fűrészüzembe, vagy papírgyárba kerül a faanyag. A számítástechnika fejlettsége adja meg a választ arra a kérdésre is, mi a különbség a magyarországi és az itteni oktatás lehetőségei között. A lényeg szerintem az, hogy a nyugati egyetemek a számítástechnikában sokkal előbbre vannak, például már műholdas fatérképészetet alkalmaznak. Elméleti tudásban és biológiai felkészültségben viszont nincsen különbség. A magyar erdőmérnököknek, a soproni egyetemnek nagy tapasztalata van a fatelepítés területén, hiszen évszázadok óta csinálják már, itt Kanadában viszont mindössze húsz éve álltak rá erre.
-Szerintem – folytatta a professzor- itt Vancouverben is a kapcsolatok fenntartása köt egybe bennünket, ezért nem vagyok híve az elzárkózásnak, a forradalom vágta sebek hosszútávú nyalogatásának, a szembe helyezkedésnek. Akad olyan évfolyamtársunk, aki néhány éve még papír tankokat gyújtott fel a kormányhivatal épülete előtt, ezzel szimbolizálva, hogy mennyire nem ért egyet a kapcsolatépítéssel, legalábbis komoly feltételekhez kötötte azt, amely teljesítése időközben el is indult.
– Nemrégiben vendégprofesszorként meghívtak Sopronba, éltem a lehetőséggel, és ezt nem bántam meg. A másodiktól az ötödik évfolyamig erdészhallgatókat oktattam. Értelmes, a világra nyitott fiatalokat. Különös volt megint magyarul beszélni a tananyagról, néha angol szavakat kevertem a mondandómba, de ezeket viccekkel ütöttem el, nem kevés sikert aratva. A kurzus egyébként tizenegy héten át tartott, elmélet és gyakorlati előadásokat egyaránt tartalmazva.
Feleségemet, Pál Editkét is magammal vihettem. És ekkor mondandóját megszakítva az asszonykára mosolyog, ki tudja milyen titkokat idéz fel önmagában, lám-lám élnek még közöttük az „Ugye emlékszel rá amikor…” kezdetű mondatok, amelyek évtizedeken át kitartottak szívük legmélyebb zúgaiban.
Aztán visszatér pillanatok múlva az itt és most acélhideg valósága, mégis szívesen nosztalgiázik tovább. – Sok kulturális eseményre meghívtak bennünket Sopronban, rengeteget kirándultunk. Hódolhattam kedvenc sportomnak a tenisznek. Baráti társaságban jó borokat kóstolgattunk, finom vacsorákat ettünk. A társalgás témája pedig a múlt, a régi diákévek voltak. Néha elhangzott egy-két soproni nóta is. Selmec szelleme felidéződött közöttünk. És én ilyenkor Sopronban is újra otthon éreztem magam, mert erdészek között voltam, akárcsak választott hazámban Kanadában.
Na de melyik az igazi haza? Örök kérdés azoknak a soproniaknak, akik elhagyták hazájukat és letelepedtek az Új Világban.A Kanadában befogadott hallgatók és tanárok már korán átélték ennek a kínzó kettősségnek gyötrelmét , foggal -körömmel küzdöttek , és küzdenek ma is, hogy kötődésüket magyar hazájukhoz, az eredeti gyökereikhez, a selmeci hagyományok megőrzésével, ünnepekkel, közös rendezvényekkel és találkozókkal életben tartsák. Összetartottak, legalább is a lényegben mindig egyet értve, hogy egyszer ők is voltak az Akadémián, hogy szellemi létüket a magyar hazában és Sopronban alapozták meg. Hírnevet, megbecsülést, elismerést vívtak ki a magyar erdésznek a világ minden részében. Mégis elgondolkodtató, valaki azt mondta egyszer, az erdőmérnök életpálya a kinn élő utódoknak már nem annyira vonzó. Nagyon sokan már nem beszélnek magyarul, vagy igencsak törve beszélik apáik, édesanyjuk nyelvét
.Mi védi hát meg a leszármazottakat a beolvadástól? Kozák Antal tanár úr, biztosan nem kivétel, akinek egyik fiából Robertből dékán lett a Brit Kolumbia Egyetemen. Ő folytatja édesapja útját, de nincsenek sokan. A furcsa, bogaras, szélsőséges hangulatokban vívódó magyarokat még Kanada sem akarja elveszíteni. Emléktáblák, emlékművek őrizik Brit Kolumbia szerte és másutt is a világban csodálatos tetteiket. Különös nép- gondolják a kanadaiak- a szívük nagyobb vagy a műveik maradandóbbak? De meddig maradnak meg az emlékezetben? Erről maga Kozák Antal fogalmazta meg a legőszintébb választ: „Noha csodálatos és szabad ország Kanada, és a mai eszemmel is kimennék hasonló helyzetben, de szörnyű az, hogy az ember elfelejti az anyanyelvét, és angolul sosem tanul meg tökéletesen. Nincs az embernek saját nyelve, márpedig ez az, ami alapján azt érezhetjük, hogy valahova tartozunk. Nem vagyok sem magyar, sem kanadai.”
(A felvételen a vancouveri UBC egyetemének távlati képe)
2025
07
02
Látogatóban az UBC egyetemén – A genetikai professzora
A szigorú professzor úr, Sziklai Oszkár tanári szobájában vagyunk. A helyiség falán a Páneurópai Piknik plakátja és egy darab szögesdrót a vasfüggönyből, amit Sopronból küldtek neki. Aztán a polcokon tudományos művek, közöttük magyar nyelvűek is. -Ezeket mind a soproni egyetemnek ajándékozom majd nyugdíjazásom után – mutatja. Egy kutatási műhely, dolgozó szoba berendezése sokat elmond a benne tevékenykedő emberről. Így van ez most is, az elismerés az ötvenszeres kanadai véradónak, jelen esetben a mi professzorunknak szól. Magyar vérét a kanadai hazának adta és ez szépen hangzik mindenképpen, még ha egy kis éle is van a dolognak. A kínai erdőket és különféle fásításokat bemutató fényképek kutatásairól vallanak. Ahogy a professzor beszél, nyílt és könnyen kapcsolatteremtő ember benyomását kelti. Azt írták róla:” Széleskörű érdeklődése, remek kapcsolatteremtő egyénisége a világ minden sarkában megnyitotta előtte a kapukat. Svédországban, Egyiptomban és Kínában nemzetközi nemesítési programokban tevékenykedett” A nemzetközileg is elismert genetikai kutatások eredményei jó részt abban a laboratóriumban születtek meg, amit most egy ajtó kinyitása után bemutat nekem. – A növekedés olyan lehetőségeit kutattuk itt, amellyel egy fa 10-15 év alatt eléri a másfélszeresét növekedésben akár egy 1300 éves Duglász fenyőének is! -említi meg. Félelmetesen hangzik, de ugyanakkor nagyon biztató is, hiszen a fa a papírgyártás, a bútoripar, az építőipar és számos más ipari tevékenység alapja, millió tonnaszámra szüksége van rá az emberiségnek, de a kutatásoknak óriási anyagi támogatást kell ehhez adni, hogy az egyre növekvő igények éhes szája beteljék vele. – Amikor kijöttünk Kanadába még hoztuk magunkkal a szovjet genetika őrültségeit, Micsurin és Liszenko tanait, persze nem azonosultunk vele, de a kényszer rávitt bennünket, hogy az előadások, mondvacsinált publikációk témája legyen, tudtuk hogy az egész úgy ahogy van szamárság, hiszen a modern nyugati biológia eredményeiről, ha fű alatt is, de tudomásunk volt. Brit Kolumbia egyetemén már az első években óriási ugrottunk előre ! Itt kemény lecke volt a számunkra, hogy a nagy cégek a kutatások eredményeinek függvényében adják a pénzügyi támogatást. Ezt a szellemet vettük át mi is!
A szellem pedig ott van az UBC falai között . A magyar szellem, amivel a soproni professzorok legjobbjai sokban hozzájárultak a kanadai erdőkutatások, a faipar látványos eredményeihez. Sziklai Oszkár érdeme az is, hogy az elsők között vette fel a kapcsolatot a hazai tudományos műhelyekkel. Ő
már 1961-ben létrehozott Bánó Istvánnal egy duglászfenyő származási kísérletet Szombathelyen , melyet később további telepítések követtek a Bükkben és a Nyírségben. Ezért jó, ha kicsit helyesbítek, ha vérét nem is adta eredeti hazájának, de tudását megosztotta vele.
Persze a professzor is ember, tanítványai mesélték róla, hogy amikor Vancouverbe megérkezve ő is rászorult a gyors angol tanulásra, akkor a legtöbbet, az angol konyhanyelvét, az ottani favágóktól tanulta. Kemény fickók voltak azok, naponta kockáztatták az életüket a toronymagas fenyők és cédrusok kivágásával. Szavaikban sem finomkodtak: ebédidőben a tábortüzeiknél sült a hús, forrósodott a teának készülő víz és ha elkészült, csak annyit mondtak egymásnak: Add ide azt a kiba..ott teát! Sziklai professzornak több sem kellett, amikor a vendéglátó kanadai egyetemi tanárok egy úriasabb steak partira meghívták, a háziasszonynak, érlelődő tudására büszkélkedve, csak ennyit mondott. Kérlek add ide az a kiba..ott kávét! Először nagy szemeket meresztettek rá! De, mielőtt felháborodtak volna megértették, komolyabb nyelvi leckékre is szükségük van a befogadottaknak, attól fogva pedig nagyobb súlyt helyeztek a minőségi angol oktatására. De hát nem is illett Oszkár tanár úrhoz ez az alpári fogalmazás, aki még otthon Roth Gyula, selmeci professzor mellett volt tanársegéd, azt ő nem engedhette meg magának. Ráadásul ő is alaposan hajlott a misztikumok felé. Jobban mondva a mind szélesebb gyakorlati tudása mellett sem mellőzte a legendák világát. Kanadában pedig nem volt hiány az ilyesmiben. Az őslakos indiánok, hittek a természet szellemi alkotásaiban, a haidák a hatalmas fenyőket egyenesen isteni lényként tisztelték. Egy alkalommal a Queen Charlotte-szigetek felett repültek kutató gépükkel, amikor a magyar professzor éles szemével megpillantott egy különleges, aranyló tűjű lucfenyő óriást. Azt közelebbről is látnia kellett. Hát leszálltak és a terepen felkereste famatuzsálemet, amiről kiderült, hogy a haida indiánok szent fáját találta meg. A fáról oltványokat készített, ami végül is nagy szerencsének bizonyult, mert időközben a kapzsi fakitermelő cégek áldozatául esett.
( A kanadai ősvadon, ahol a haidák szent fájára bukkant a professzor)