Ferenc pápa
Atyám én így akartam találkozni veled. A metrón utazva, vagy a 8-as buszon zötykölődve, a Plaza de Mayo világszép terének egyik padján üldögélve, vagy a külváros szegénynegyedében, ahol nyomorultak próbálgatják olcsó alkoholmámorukban az argentin tangót. Ott akartam hallgatni téged, amikor a Pampák felől fújnak a hideg szelek és a Szentháromság városában, a Jó Szelek úrnőjének, Szűz Máriának hódol az óceáni kikötő. Meséltél volna az Andok szabadságáról, az öböl felett sikoltozó sirályok ősi daláról? A nagyvárosokról, a száz mérföldekre nyúló nyitottságról. Arról, hogy kapukat kell nyitni a szívünkben, hidakat építeni lelkünk örömei és fájdalmai felett, hidakat egymáshoz, hogy belássuk ideje lenne megérinteni egymást, fekete ében bőrünkben, vagy sárga maszatos gyerek arcunkban, akár fehéren, mint a hópelyhek friss tapadása. Hogy juthattunk idáig? Hullákból építünk hegyeket, keresztekből esőerdőt, lángba akarjuk borítani világunkat? Mert nem akarjuk érteni egymást, mert nem tudunk túllátni magunk börtönén. Hallod-e! Nem kellett volna ide jönnöd, amit a világnak üzensz ,azt már régen megüzented. Láttattad egyszerűségedben, kifejezted apostoli szerénységedben és minden felett álló szeretetedben., szegényeket ölelő karjaidban. Aki hallani akarta, úgyis meghallotta. Segélykiáltásainkat azonban megneszelted emberhalló füleddel. Ezért tudjuk, mégis jönnöd kellett. Isten küldöttjeként jönnöd kellett! Most csak kérlelhetünk, esedezve esedezünk, ne hagyj itt bennünket, mert jó szelekre, jó levegőre van szükségünk. Mert ha itt hagysz bennünket,mi itt megfulladunk az önmegtagadásban, hazugságainkban és hitehagyásunkban. Foglyul ejtették nemzetünket,félrevezettek bennünket és úgy tűnik magunktól képtelenek vagyunk szabadulni, a megosztásból, a gyűlöletből, a hamisságból. Fekete fellegek országából. Ezért könyörgünk legalább hagyjál itt valamit magadból, ami ártóinknak rémuralmát végre megbontja. Valamit, ami szent irányjelzőként visszatérít bennünket ezeréves utunkra. Kérve kérünk, ne menj el!Hagyj itt nekünk valamit magadból!
Paraszti bölcsesség
Gyantás ciprus
Azt hiszem megtaláltam a Fertődi Esterházy kastély angol parkjában a fák legönzetlenebbikjét. A Gyantás ciprust, amit sokszor tévesen Gyantás cédrusnak hívnak. Ez a fa a látszat ellenére él, sőt tele van élettel. Fakéreg helyett, mély hasadásokkal, bütykökkel teli könnyen sebezhető csupasz testét kínálja égető nyári forróságnak, téli hideg szeleknek, rovarok és apró lények millióinak. Törzsén,most hogy a tavasz kirobbanóban van hangyák, bodobácsok, cincérek vonulnak tömött sorokban. Madarak,mókusok raknak fészket odvaiba, ő pedig mindezt szilárd fensőbbséggel tűri immár évtizedek óta. Azóta amióta Umlauft császári és királyi sokszorosan kitüntetett, európai hírű parktervező, 1906-ban megálmodta ezt a csodálatos kertet. Teleültettette szebbnél szebb, különlegesnél különlegesebb faegyedekkel,amelyek ma is díszítik a parkot, bohókás, kacskaringós utakkal megtoldva. Ebből a ciprus nemzetségből a kert csak két példányt őriz még, de azok az egek felé törve büszkén hirdetik, hogy az életet másokkal bőkezűen megosztva, másoknak éltetteret adva, és nem kevés áldozatot vállalva, úgy van csak igazi értelme a létezésnek, a teremtett világnak.
Washington park
Voltunk mi magyarok, soproniak együtt
Talán még sokan emlékeznek 1989 március 15.- re. Soha még annyi ember nem töltötte meg a Petőfi teret. Ezrek voltak ott. Boldog soproniak, izgatottan és emelkedett szívvel vonultak fel. Mindenki örült, mindenki lelkesült. Ó, Anyám hová lett az a gyönyörű nap? Ki válaszolja most ezt meg? Egy szebb világ , egy jobb világ, egy gyűlölet nélküli , szabad világ reményében jöttek ki a városlakók házaikból, olyanok is akik aztán már többé soha… Ezrek álltak ott a készülődő szabadság kapujában. Úgy hívták a független demokratikus szervezetek, hogy forradalmi menet. És hogy miért volt ez annyira szép és őszinte ? Mert tudták és érezték egy új ország készülődik. Egy új város ébred a tavaszi szelek szárnyán a dermesztő hideg télből. Fény borította be akkor a teret és már eltűnőben volt, több mint 40 év sötétsége. Reményt adó szikra fénylett a szemekben. Vajon lesz-e még ilyen esélye ennek az országnak, ennek a népnek, ennek a városnak,ami akkor az övé volt? Az ő kincse lehetett. Ma ki tudna ennyi boldog, felszabadult lelkű, tiszta érzésekkel teli sopronit egységbe hívni? Olyan egységbe,amikor a szívek és a lelkek egymásra találnak, a kezek egymásba forrnak, az akarat azonossá válik, életfelfogástól, nézetektől függetlenül, ha csupán fél óra erejéig is. Ne feledjük, voltunk ilyenek is. Voltunk mi magyarok, soproniak együtt, voltunk egymás szemében bátrak és hősök pontosan 34 éve. És talán még leszünk is. De már nagyon sok a hazugság, a fájdalom, az árulás, a bűn, a hamisság és a fondorlat, nagyon mély a szakadék ahová süllyedtünk.Újra gyermeki hittel, ártatlan reménnyel kéne ahhoz mindenkinek utcára vonulnia, hogy a “sötétség délben” végre eltakarodjék. Most szomorú dolgok kavarognak körülöttünk. Fájdalmasan szomorúak. Aki nem akar tudni róla és érdekből elégedettséget színlel, fogát csikorgatva becsapja önmagát is, az is tudja valahol ezt. És fel kell hogy tegye néha a kérdést: Akkor csaknem három és fél évtizede, vajon ezt akartuk,ami most van? Ezt akartuk? Mindenki magában őszinte szívvel kérdezze, mert legalább egyszer az életben meg kell kérdeznie önmagától.