2023
18
09

A Szellem ereje

Van egy hely Sopronban, amely a Szellem erejét hirdeti. Mély csendben, elég távol mindentől, mégis sorskérdéseink tűz közelében. Itt a lélek szavától remeg a levegő, mint az élettől búcsúzó test utolsó izomrángása a nyakat szorító kötéltől, az utolsó sóhaj, a még néhányat vergődő test és a hullák rázkódása, amint velük dübörögnek a teherautók a sopronkőhidai földúton. És van a hideg föld ölelése, a homokdombon húzódó akácfák leveleinek zizegése, ha nyugat felől áramlik a légsodor, és ha erősebb, a távolban sorjázó szőlőkarók is beleremegnek, ott ahol kilenc mártír meggyalázott földi maradványa várta sorsát, a feltárásukat, mikor végre eljött a szabadság. Eljött a szabadság???Miféle szabadság???Ezt várta sírjában több, mint 33 éven át Czifrik Lajos, Földes Gábor, Gulyás Lajos, Kiss Antal, Tihanyi Árpád, Török István, Weintrager László, Zsigmond Endre, és kilencedikként Szigethy Attila, a Dunántúli Nemzeti Tanács egykori elnöke.? Ezt várták ott a Sopron és Fertőrákos közötti út közelében, légvonalban alig néhány száz méterre az úttól, ahol naponta buszok zöreje, autók tülkölése, bringázó turisták nevetgélése törte meg a gazzal és szúrós tövisbokrokkal fedett csendet harminchárom éven át? Ezt várták, amikor Márai Sándor már közreadta a világnak a megdöbbentő verssorokat, közöttük ezt is:
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
Igen ők kilencen is ott lógtak az akasztófán, aztán nyugalmat leltek a kőhidai sírjaikban, és három évtized félelemben, fájdalomban, elnyomásban ölelő csendet. Ahol térdig érő fűcsomók és gaztenger, csipkebokor védte összetört csontjaikat a gyűlölettől. És amit most is gaz és rendetlenség fed, rozsdás drótkerítés ölel körbe, száradó kopjafák jelölik a neveiket, mert testüket végül megkaphatták családtagjaik, már a rendszerváltás küszöbén. És aki nem hiszi ,hogy léteznek szellemek, az is megborzad az emlékhely fölött lebegő SZELLEMTŐL, amely alkonyatkor minden áldott nap leereszkedik a sírok hűlt helyének fölébe, a lehanyatló napsugarak pedig elismerően simogatják meg az itt porladtak emlékét, a szabadságszeretők emlékét, az életükkel áldozatot hozók emlékét, az egy jobb világban álmodók emlékét, igaz Magyarországban hívők emlékét.
Most közeleg az évforduló megint, mint minden újabb esztendőben október 23-án, és kötelező itt fejet hajtani, koszorút vinni, virágszálat fogni, úgy tenni mintha…Aztán magára hagyni megint egy évre a kopjafákat és a hantokat, a hantok felett daloló madarakat. Egy év alatt pedig alapos munkát végez a természet, a sírhelyek örök barátja. A gaz, a tüskebokor, meg a gyomnövény, a felnövekvő fák, az esők és a napfény. De a forradalmárok lelke egykori sírhelyeik felett most is ott lebeg. Aki nem hiszi menjen oda egy csendes nyári estén, mert ott őrzik ők a szent tudást, testük nélkül is őrzik azt, és ők tudják még, hogy mi is a SZABADSÁG.

2023
12
09

Hová lettél Civitas Fidelissima?

A tegnap világa mindig felteszi a kérdéseket. Hogyan volt? Mikor volt ?Jobb volt -e? Mi történt akkor? Mi lehetett volna ?Ez a fénykép egy szomorú időszakát idézi Sopronnak. Egy évvel az 56-os forradalom előtt készült. A város bezárva a Hidegháború katlanjába. Bezárva a vasfüggönnyel körbevett zsákba. És jellemzően a városközpontban az útjelző táblákkal, amelyek nap mint nap szembesítették a soproniakat saját tragédiájukkal. A szabad világ, a nyugati nagyváros, Bécs akkor is közelebb volt , mint Győr és még sokkal közelebb, mint saját fővárosunk Budapest. Az úticél mégis elérhetetlen, az csak ábránd maradt. Hiszen még a máshol élő magyarok is csak engedéllyel, határsáv belépővel érkezhettek ide. Utazni pedig, nyugati irányba abszolút lehetetlen volt. A városlakók képzelete ugyan bejárhatta Bécs utcáit és tereit. A várost, ahol az európai kultúra megannyi áramlata futott egybe. Gluck, Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Brahms és Johann Strauss zeneművei adták a sehol másutt meg nem valósuló hetes csillagzatot.
A soproniak nagyszülei és dédszülei mégis ismerték Bécset. Nem csupán vásárolni jártak oda, mert a Burgtheater, a a Práter virágkorzója, a Ringstrasse és a Schönbrunn is vonzotta őket. Egy város, ahol ott fénylett a történelem, a szellem kincse, az élet élvezte. Ahol még a külvárosok proletár negyedeiben is reményt adott ez a befogadásra mindig kész város. Ahol magyar, spanyol, olasz, francia és németalföldi is szellemi összehangolódásra talált. Aztán a két világháború, Trianon, a szovjet megszállás évei romboló munkát végeztek Sopronban. Ennyi maradt 1955-re, mint a képen látható. A lelkekben, a szellem világában még kevesebb. Ebből kellett épülni és fejlődni. Egyáltalán életben maradni. A bezártság, a féken tartás, megfélemlítés, a gazdasági kiéheztetés még tovább rontott a helyzeten. Tisztelet és köszönet azoknak, akik ennek ellenére fogcsikorgatva , de táplálni kezdték a várost, a kultúra, az ipar és az idegenforgalom berkeiben. Szerencsére maradtak még néhányan. Amikor eljött a rendszerváltás ideje, akkor persze ébredni kezdett a város. Nagy lehetőségek előtt állt. Akkor talán józanabb és megfontoltabb erőkre lett volna szükség. Nagy akaratúakra, közösségi szelleműekre, a hagyományokra építőkre. Akik soha nem feledték volna, hogy az elődök mit tettek le az asztalra? Olyanokra, akiknek tudatában szilárdan él tovább, hogy Bécs közelebb van mint Győr, hogy Pozsony idegen földön is őrzi magyarságának erejét és múltját. És ezt nem szabad kitörölni az emlékezetből egy percre sem. Sopron pedig ennek a háromszögnek egyik oszlopa és sarka. (És még ma is az.) A pusztulásból a felemelkedésig megnyílt egy sarkallatos pálya. A kérdés, ráfordultunk -e arra minden erőnket megfeszítve? MInden tudásunkat összpontosítva ?Mostanra azonban már sok minden megtörtént. Más kérdés ,hogy visszavonhatatlanul-e ? Mert valószínű ,hogy ez a város jóval kevesebbet kapott és kamatoztatott, látható eredményei ellenére is, mint ami szellemi múltjában rejlett, mint amit képviselt évszázadokon át, amit kibontakoztathatott volna ebben az érdekes és sokáig működő földrajzi, gazdasági és szellemi háromszögben, amelyet Bécs, Pozsony és Sopron alkotott.
A fényképet nézve óhatatlanul eszébe jut az embernek, hogy mostanában egyáltalán nem ilyen üresek és sivárak az utcák és a terek. Most kétszer annyian tülekednek itt a jobb élet reményében,mint akár három évtizeddel ezelőtt. Ám a polgárvilág aranykora letűnt. Ezrek érkeztek ebbe a jobb sorsra érdemes városba belülről, a magyar föld számos részéből. Más kultúrákat, egyéb életfelfogásokat hozva, nem ismerve és nem tudva, mi is az a soproniság. Az itt letelepülők többsége most munkáért, jobb fizetségért küzdi ki magát Bécsbe és Ausztria többi városába is. Tapossa a gázpedált, hajtja magát megállíthatatlanul a nagy versenyben, aminek célja, hogy ki-ki többet markolhasson a határontúli anyagi javakból., mert itthon egyre nehezebb és reménytelenebb azt megszerezni. A város pedig felismerhetetlenné válik, tülekedők, taposók, helyfoglalók martalékává. Az a szellemi hatás amit évszázadokon át -főleg a Kiegyezés utáni korszakban – áthatotta Sopront, eltünedezőben. A régi szellem szétesőben, felhigulóban, a kultúra maradék erejét tapogatóan. A város régi lakói keresik magukat és Sopron valamikori szép díszleteit, valamint az arculatát, azoknak a szebb napoknak emlékét, mert ilyenek is voltak, de valahogy nem találják. És a jobb lelkűek, a gondolkodni nem félők, egyre gyakrabban felteszik a kérdést: Hová lettél Civitas Fidelissima? (Nagy Gyula felvétele 1955. Fortepan)

2023
12
09

A csodák velünk élnek

A csodák velünk élnek. Ott lakoznak minden ember szívének mélyén. A szerencsés előhívja és megvalósítja álmait. Akár apró dolog, amit kivetít tudatának mélyéből, akár valami nagyszerű csodálatos alkotás, de mindenképpen emberi és nagyszerű. Nehéz volt észre venni, hogy az egyik soproni kis utcában, a családi ház belső udvarában a magasba nyúlik egy öreg tűzfal. Legalább tizennégy méter magas, ha nem több, de ami a meglepő és szembetűnő, hogy a csupasz falat madárodúk borítják. A legkülönfélébb alakú és méretű “madárlakosztályok”. Messziről olyan ,mint egy kézzel szőtt keleti szőnyeg, közelről maga az élet, a madarak szállodája. Hát kinek jut az eszébe ilyesmi, ha nem olyan embernek, aki nagyon szereti a madarakat, aki óvja őket és lakhatást ad nekik. Le a kalappal magáért az ötletért is. A sok odú azonban azt bizonyítja, hogy lakóik is akadnak bőven. Élnek és szaporodnak, vidám élettel töltik be a régi falat. És mindennap örömet, látványt nyújtanak megalkotójuknak, aki elmondhatja magáról igazi természetszerető ember a javából.


2023
26
08

Hinta a mezőn

Talán sokan észre sem veszik, pedig nagyon különös látványt nyújt ez a hinta az elhagyott ,művelésből kimaradt föld közepén. Itt valamikor a soproni Dózsa TSZ szőlőskertjei virultak. Maradt néhány elvadult tőke. Valaki azonban, bizonyára egy jóember, egy kisebb terület műveléséhez látott. Nem kerítette körbe, nem ásott bele kutat, hétvégi házikót sem épített, csak egy hintát tett a közepébe. A hinta pedig hívogató. Hívogató a gyerekeknek, akiknek a játék örömét adja, felhőtlen boldog perceket. A jóember valószínűleg saját gyermekeinek állította oda, amíg ő dolgozik, betöri az ugart, a lurkók had játsszanak. Különös történet és valljuk be nem kicsit groteszk is. Nem sok hintát állítanak fel a parlagon hagyott, műveletlen földek kellős közepén. De valami itt történik, az ismeretlen “gazda” haszonnövényeket kezd ültetni, tököt például. Birtokába veszi a “kertjét” a semmi közepén. És hintát állít. Aki pedig ezt teszi az szeretheti a játszó gyerekeket, mert örömet ad nekik. Nekem megható ez a kép. Valamit elindít bennem, mindenképpen jó érzést. Sokáig nézem és akaratlanul is elmosolyodom. Valami nagyon őszinte történt itt. Ez pedig fájón hiányzik mai világunkból. Most már csak a gyerekeket szeretném látni. Alig várom,hogy egy alkalommal őket is megpillanthassam, ahogyan lobogó hajjal, nagyokat nevetve, hajtják a hintát, kerítések és korlátok nélkül szabadon.


2023
16
08

A végtelen csend

Mivel nem kérdezhetek meg senkit sem, a felhőkben játszó színeket figyelem. Nem jóslatot várok ebből, mint az ókori bölcsek, csak megnyugvást szívemben. Most nem akarok vakgyűlölettől eltorzult arcokat látni, szurokszavakat hallani. Vérgőzös uszítást, akarnokok ostorcsapásainak csattogását még annyira sem. Olcsó bölcsességekre sem vagyok kíváncsi. A világ torkig érő nyugtalanságától a csendbe fordulok. Elvonulok a gyűlöletet és a mérgeket terjesztők hadától. Csak téged kereslek Csend! Végtelen Csend, aki soha nem válaszolsz ,de érzem mégis mindig és mindenben ott vagy. Eljössz minden este, amikor az alkonyat véget vet egy nap küzdelmeinek, kicsit mindenkinek békejobbot nyújtasz a közelgő hajnal megéléséhez. Ez a teremtett világ lüktetése. Kinek új reményt ad, másnak a véget jelenti, de forog és múlik megállíthatatlanul. Nézz hát a felhőkbe, hátha Neked is mondanak valamit. Biztatást, vagy szomorúságot, megtornáztatják lelkiismereted, vagy éppen mosolyt csalnak megfáradt arcodra. Ezt érdemes volt, azt meg nem…Ember! Évezredek óta küzdesz és eddig jutottál? Háborúk, pénz, hatalom, uralkodás. Tengernyi szenvedés és fájdalom.Kishitű vagy? Nem becsülöd eléggé létedet? Magadban sem hiszel már? Ideje megértened itt sokkal többről van szó. De a felhők továbbra sem felelnek, ám ha alkonyatkor rájuk nyitod szemedet mégis megszólalnak a szíved mélyén: Amíg nem késő meg kell térned. Ami ma a világban történik, az embertelen.


Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide