Vannak már-már szent helyek Sopronban, ahová minden városlakónak az életében legalább egyszer el kéne zarándokolnia. Természetesen most nem a Hűségzászlóra, a Tűztoronyra, a Szent Mihály templomra, az egyetem botanikus kertjére és a többi karizmatikus helyre és épületre gondolok, hanem az erdők mélyén megbúvó forrásokra és monumentumokra, amelyekért néhány kilométert meg kell tenni, rövid zarándokútra kelni.

A minap a Hidegvíz-völgyben jártam, ott a legnyugatibb ponton, ahol éles tőrheggyé szűkül az országhatár és mesebeli erdők, patakvölgyek, megfoghatatlan fauna köszönti az embert, mintha egy másik világban járna, ami még őrzi az elveszett paradicsom hangulatát. Ott a Hidegvíz-forrás közelében ültem le egy kopott kispadra és elmerengtem a tőlem néhány lépésre magasló hatalmas Bükkfa árnyékában. A mély érintetlen csend burkolta be gondolataimat, amelyek az éppen most készülő Kanada könyvem inspirált. Azokra gondoltam, akik soproni főiskolásként csaknem hét évtizede egy új világba helyezték sorsukat és azokra is, akik itt maradtak, amikor az 56-os forradalom vihara tombolt ezen a tájon. Az utóbbiakhoz tartozott Roth Gyula professzor, aki 83 évesen élte meg diákjainak forradalmát és harcát. Keresve sem találni olyan tudóst, aki ő volt és aki éppen itt ezen a helyen, ahol most ülök, itt találhatta fel az örök erdő, a szálaló erdő európai hírű eljárásait. (Nem említve számtalan erdőművelési és vadászati-halászati kutatási eredményeit, amit Kossuth díjra méltattak.)

Amikor emlékművét nézem hirtelen nyugat felől szélfuvallat borzolja meg a soproni erdők itt található legmagasabb lucfenyőinek csúcsát, mindez csak néhány pillanat, azután visszaáll a szokatlan mozdulatlanság. Talán az idők üzennek most. Hol vannak a régi selmeci tanárok, a nagyok, akiknek hírét szobrok őrizik az egyetem kertjében ? Ezeket a famatuzsálemeket még mind láthatták, a forrásvízból ihattak, az Asztalfőnél megcsodálhatták a Fürtös bodza sejtelmesen lila virágait, és Roth Gyula, ha elsétált ennél még nyugatabbra, kilométereken át a régi Magyarország földjén koptathatta cipője talpát, mert ő még megtehette, mert ő a selmecbányai főiskola diákjaként, majd a soproni főiskola tanszékvezetőjeként az elmúlt másfél évszázad, eltűnt idők embere volt. Egy szabad Európa, egy hamisítatlan szépségű földrész erdőművelését tanulta és tanította. Több nyelven beszélt, ennek a kontinensnek titkait kutatta és később tanította számtalan diákjának. Köztük voltak azok is, akik azután elmentek Kanadába. Ott persze minden más volt. Az Újvilágban Magyarország méretű erdők, vad folyók és félelmetes sziklafalak várták őket, ott Roth professzor diákjai zavarba jöttek a bőség láttán, meg azért is, mert ott nem volt tudományos, európai szintű erdőműveléstan. Mint az egyik kinn maradt főiskolás, Háhn Fülöp elmondta: nem soproni léptékek vártak ott rájuk, arra ott semmi szükség nem volt, az erdők fáit a legolcsóbban, a legyorsabban kellett kitermelni, kellett a nyersanyag hatalmas észak-amerikai faiparnak, az építőiparnak, a bútoriparnak, a papírgyártásnak. Így aztán csak később volt alkalmuk a soproni erdőmérnököknek az otthon tanultak kamatoztatására. Az erdőfelújításra, a genetikai kutatásokra, a csemetekertekre, az erdővédelemre, mind erre, csak évekkel később térhettek át. És ma már bizonyos, ebben a brit kolumbiai reneszánszban ott volt Selmec egykori szelleme, a régi Magyarország szelleme is, és annak a szigorú, nagytudású professzornak életműve, aki Sopronban született 1873-ban és ott is halt meg 1961-ben. Az ő hűsége különleges hűség volt. Amikor 250 főiskolai professzor és hallgató a vancouveri Brit Kolumbia Egyetemig meg sem állt, hogy Kanadában szerezzen erdőmérnöki diplomát, hogy ott folytathassa tovább tanári hivatását, akkor ő szemrebbenés nélkül itthon maradt a szülővárosában. Igaz aggastyán korban volt már, de életének utolsó három esztendejét így is a Soproni Alma Maternek szentelte. Tanította tovább diákjait, mintha mi sem történt volna. És valóban szinte semmi sem történt, legalábbis a Hidegvíz-völgyben alig változott valami. A hatalmas famatuzsálemek továbbra is őrzői a tájnak, a múltról suttognak, a patakvíz pedig kanyargó völgyében mintha emlékek forrásává válna. Észrevétlenül lehet itt az időt tölteni, felidézve a szellem erejét, a természetben felismerve a tudás, a szépség, és a tisztelet gyökereit…

(A fényképen a hatalmas Bükkfa, amelynek közelében egy padon ültem.)

Benkő Géza az örök forradalmár

És végül mi marad? Két ötvenhatos emlékmű kilencezer kilométerre a hazától? Milyen nehéz volt azokat is kiharcolni Brit Kolumbia fővárosában, Victoriában. De most már ott áll a volt soproni erdőmérnök hallgatók és a kanadai magyar körök az egyesületek tagjainak jóvoltából. Megállok az emlékműnél, miközben fokozódó erővel mossa a nyugati parti eső az arcomat, de nem bánom, egy harmonikás kisfiú jár az eszemben, aki pesti srác volt és cserkészcsapatának búcsúztatásakor, mivel Rákosiék betiltották azt is, könnyeivel küszködve eljátszotta az utolsó dalt, de nem tudta, hogy egy régi Magyarországot sirat, ahol még kalapot emeltek egymásnak az emberek és hittek a szavak őszinte erejében és az összefogásban. Évtizedek teltek el azóta, most itt vagyunk Victoriában. A kisfiú egy meglett korú, ősz halántékú férfivé vált azóta, ő aki fogadott engem, feleségével Marikával az oldalán. A házuk közelében azálea bokrok virágai nyíltak, a hatalmas kertben pedig időnként szelíd szarvasok, legelésztek a közeli patakról érkezve a csalogató virágillatokra. Nézem vendéglátómat és a kétség gyötri szívemet. Ő hát a nagy harcos, a kérlelhetetlen örök forradalmár, a „West Coast citizen”? – kérdezem önmagamtól. Ő az aki a soproni erdészek 56-os befogadásának tizedik évfordulóján, magyar zászlót bontott ki a kanadai tartományi főváros városházának tornyán, majd száz autót vonultatott fel a csendes anglikán kisváros utcáin dudaszó és polgárpukkasztó jelszavak mellett, és azontúl minden évtizedes megemlékezésen újabb és újabb meglepetésekkel állt elő, a T-54 es szovjet tank élethű papírmását égette el, a forradalom eltiprásának szimbólumaként, leveleket, petíciókat írt a magyar ügyért, ami fel kellett volna ,hogy ébressze a világ lelkiismeretét, hogy” soha és sehol el nem árulják, amiért a magyar harcosok életüket adták”. És végül főszerepe volt az 1989-es emlékműavatásnál is. Annak az emlékműnek az avatásánál , ahol most állok a Queen Elizabeth Parkban, Viktória kertvárosának szívében.

Amikor találkoztunk Benkő Géza éppen a Magyar Szabadságharcos Szövetség Kanadai Elnökének tisztét töltötte be. Plakátokra, zászlókra, életutat végig kísérő dokumentumokra és jelentőségteljes fényképekre számítottam a házfalakon módszeresen elhelyezve, de ehelyett takaros rend és a jólétbe foglalt otthonos nyugalom fogadott. Magyaros berendezésű konyhájuk asztalán mézes csupor díszelgett, Géza bátyám kedvenc csemegéje, és a harmonika amin gróf Teleki Pál főcserkész temetésén játszott, még mindig megvolt, mutatta is a házigazda. A mézet Géza nagyapja szerettette meg vele, aki a múlt század harmincas éveiben méheket tartott, és talán a míves muzsikát is ő adta a kezébe valamikor. Ez a férfi, aki most hellyel kínált egy bölcs és hosszú küzdelmekkel teli életutat viselt az arcán. Élesen fürkésző tekintettel és megdönthetetlennek tűnő világszemlélettel jelenik meg ma is előttem, akitől kérdezni sem illett volna semmit sem, hiszen szó nélkül is magáról vallott, miközben a Sziklás hegység indiánjainak ősi zenéjét varázsolta valahonnan elő öreg lemezjátszóján.

Mindig büszke volt arra, amit magyar professzoraitól tanult. Oszi bátyjától (dr. Sziklai Oszkár), vagy Cinke tanár úrtól (dr. Adamovich László). Éppen utóbbitól, aki úttervezést, hídépítést ültetett át a soproni erdőmérnökök tudástárába. Soha nem gondolta, hogy 1958-ban egy kanadai falemezgyárban kamatoztatja majd ezt. Házat, autót vásárolhatott gyári munkás béréből, amiről otthon még álmodni sem lehetett. Közösségi emberként rövidesen megszervezte a Victoriai Magyar Társaskört, de akkor már a helybéli állami erdészet mérnökeként dolgozott. Családi válság juttatta újra a magyar földre 1971-ben, elvált első feleségétől. Magyarországon édesanyját kereste föl, azonban szembesülnie kellett azzal, hogy otthon erdészeti diplomáját, kanadai állampolgárságát, semmibe veszik. A végső csapást akkor élte át, amikor a Soproni Egyetem akkori vezetői közölték vele, hogy az Alma Maternek soha nem létezett British Columbiába kihelyezett része. Így aztán a folytatás otthon zsákutcába jutott, a lehetőségek tárháza hamar lezárult. Vissza Kanadába, ez volt az egyetlen megoldás, ha nem akart megbélyegezettként, számkivetettként élni a hetvenes évek Magyarországában. Mennyasszonyával, aki később második felesége lett, útlevelet igényeltek egy ausztriai túrára, de azt a hatóságok megtagadták. Ezért életében másodszor megint csak a Vasfüggöny megostromlására kényszerült, de ezúttal nem sikerült elmenekülni. Elfogták őket. A szökési kísérlet büntetése tízhónapos börtönbüntetés lett. Majd két év további harc a Kanadába visszajutásért, levelek, kivándorlási kérelmek tucatjai, kapcsolat építése a kanadai nagykövetséggel, és ezután a Kanadában megjelenő újságcikkek sorozata. Végül a küzdelem sikerrel járt és 1973 tavaszán másodszor is új életet kezdhetett Brit Kolumbiában, ahol korábban már kiépítette kapcsolatait és ahol évfolyamtársai, soproni barátai is éltek és vártak már rá. Felesége Marika egy évvel rá követhette férjét.

Külön regénybe illő Benkő Géza élete, az ilyen hosszú életutak belső titkait persze mindenki magában őrzi, aki végig éli, örömeivel és szenvedéseivel együtt. Benkő Géza otthonában csak benyomásokat kaphattam egy olyan emberről, akiben az ötvenhatos forradalom történései mély nyomot hagytak, mert ő volt az, aki a legtovább, a végsőkig a sáncokon maradt. 2020-ban

Szent István királyunk ünnepén halt meg 86 éves korában.

(A fényképen Benkő Gézával. Victoria városa a háttérben.)

Na és a nők? A Soproni Divízió mire ment volna nélkülük? Ötvenhatban mentek a fiúkkal nem is kevesen. Szerelmek szövődtek, később házasságok kötődtek és szerencsésnek bizonyult, ha magyar magyarral szűrte össze a levet, mert akkor az anyanyelv fennmaradását, a hagyományok átadását ez biztosította. Azok a kedves soproni erdész lányok, akik olykor a vérüket is adták a menekülők közösségéért, az összetartás erejéért. Mint Hartai Klára, akit már mindjárt az ausztriai veszteglés idején, 1956 november 10-én elveszítettek társai. Két fiú és három lány, soproni erdőmérnök hallgatók indultak el a Salzburg melletti Schafberg 1783 méter magas csúcsának meghódítására. Klára a végcéltól nem messze, a tetőtől néhány méterre megcsúszott a laza , kövekkel borított hegyoldalon. Egyik fiú társa hiába próbálta megfogni, akkor már kicsúszott lába alól a talaj és gyorsan gurulni kezdett lefelé. A többiek azonnal után eredtek és vagy 40-50 méterrel lejjebb egy kidőlt fán fennakadva megtalálták. Már alig volt benne élet. Hiába vitték le a közeli kórházba, nem tudták megmenteni.450 soproni főiskolás és tanár közül ő volt az első, aki az emigrációban lelte halálát. A St.Gilgen-i temetőben adták meg neki a nagyon szomorú végtisztességet.

A nők sorsát kezdetektől nagy figyelem kísérte, mondhatni a soproni erdészek megbecsülték őket, mert kinn a vadnyugat peremén össze tudták hasonlítani más népek lányaival, asszonyaival őket. – Miért ilyen hűvösek a kanadai nők, a jobbakat szinte meg sem lehet közelíteni?! – fortyant fel egy korai Kapocs újságban a korán elhunyt Gőgös Ferenc erdőmérnök hallgató. Kétségtelen odakint élettelinek, érzelmekkel gazdagnak számítottak a magyar lányok, akiknek, ahogy mondani szokás, ami a szívükön az a szájukon volt. Jómagam Vancouverben Wilkinson Évával beszélgettem ezekről a kérdésekről. Ő is megerősítette, hogy a kanadai férfiak és a nők elég tartózkodóak és ridegek, nem merik kifejezni az érzelmeiket. Továbbá, ahogy meglehetősen őszintén mondta „Épkézláb, jó kant csak a piszkos, csapzott férfiak között találni”. Sok a meleg, akiknek az U.B.C például olimpiát szervez. A nagyvárosban 40 ezerre becsülik a számukat. Egyébként a város legzüllöttebb negyede a Westenden van, ott minden megtalálható a kábítószerek legkülönfélébb kínálatától a prostitúcióig és a nemi identitás zavarok sokaságáig. Amikor Jákóy Endrével Vancouver szigeti túránk utolsó állomásán Nanaimoban kompra szálltunk nem mindennapi találkozásban volt részünk, az esemény cáfolata volt annak a megállapításnak, hogy a kanadai nők hidegek volnának, egy szemrevaló fiatalasszony mellett kaptunk ülőhelyet. Barna bőre, sárga haja, izmos karja és kissé vad arcvonása mindenesetre nagyon figyelemfelhívó volt. Ő volt Casandra Jackson, névjegykártyáján legalábbis ezt a nevet viselte. Foglalkozását tekintve masszírozónő a Westenden. Bevallása szerint svéd apától és indián anyától származott, akik a Sziklás hegységben egy kis farmon élnek testvéreivel együtt. Ő ide jött Vancouverbe, hogy vigye valamire. Most egy saját szalonja van a legkülönfélébb szolgáltatásokkal. Amire nagyon büszke, hogy hollywoodi sztárokat is masszírozott már. Aztán közelebb hajolva hozzánk, nevetve mondja : ”Most éppen megszöktem a barátomtól, aki egy skót fickó, valamin összeszólalkoztunk. Együtt utaztunk a szigeten.” Amikor a komp kiköt Vancouverben búcsúzásként meghív bennünket a szalonjába egy jó kis „testmunkára”. Mi is nevetünk és egy pillanatra még át is villan a fejemen, micsoda ajánlat …Aztán legyintek, integetünk és már hazafelé tartunk a Harmincharmadik utca irányába, ahol Bandi háza van.

(A felvételen az egykori ötödéves hallgatók körében jómagam. Balról jobbra Nagy Ferenc és a volt erdőmérnök hallgató hölgyek , akik Kanadában találtak új életre és valósították meg álmaikat. Héjjas Kati,Andódy Edit és Link Magda.)