2024
23
02
Faluriport
Leírhatatlanul szép volt ez a valamikori Sopron vármegye. Meseszerűen szép.Mint egy képzeletbeli pajzs úgy állt szemben a nyugati messziséggel.Hófödte hegyekkel, fenyők birtokolta csúcsokkal, éles fogú szelekkel szemben és mindig búskomor magyar álmokkal, amiről csak Ady tudott igazat mondani. Nézegetem Kogutowicz Manó kiterített térképét, amit vármegyénkről készített, amivel a nagy földrajztudós és térképész első igazi sikerét aratta. Vagy talán azzal aratta első igazi sikerét, hogy szép menyasszonyát Kapeller Rózát Sopronba szöktette és itt vette el feleségül ,mert annak dúsgazdag apja nem akarta a lánya kezét odaadni egy jött-ment szegény rajzolónak? Aztán a nincstelen senkiből néhány esztendő alatt világhíres térképész lett. Hajaj Sopronnak megvannak a szívtépően romantikus történetei… De visszatérve Kogutowicz úrhoz, a későbbiekben iskolák, intézmények használták kizárólag az általa szerkesztett térképeket. Földgömbjeit, Németországban , Olaszországban, Szlovéniában is tucatjával vásárolták. Szóval az ő térképét nézem most és csak ámuldozom.Ott a Lajta hegység, a Rozália és a Kisalföld termékeny nyugati földjei, és benne a térképben a gyönyörű Fertő tó még teljes egészében, széltében és hosszában magyar földön. Nincsenek erre szavak! Csak annyi hogy nekem sem térkép -e táj, mint a nagy költőnknek Radnótinak sem volt, de még mennyire nem, nekem is az itt élő emberek adták riportjaim, cikkeim alanyait, és hozzá nem is akárkiket. Róluk írtam, amikor faluriportokra indultam. A nyolcvanas években rengeteg olvasót szerzett az újság ezekkel a hangulatos írásokkal. Nekem a soproni járások egy része jutott, mások valamivel keletebbre indultak sok-sok faluba riport körutakra. Talán nem véletlenül tornázta fel magát a Kisalföld a legnagyobb példányszámú megyei lapok közé. Egy időben elérte a százezret. Magam is élveztem ezeket az anyagyűjtő utakat, amikor az ember reggel autóval indult a kiszemelt községbe és ott délutánig „kalandozott” egyik embertől a másikig, beszéltette a falu lakóit, nyitott szemmel járt és néhány órában megismerte a település történetét, lakóinak életét, jellegzetességeit és gondjait, örömeit. Ott volt például Fertőújlak amelyről leírhattam, hogy „Mekszikópuszta” volt a valamikori neve és Esterházy Pál keresztelte el így a települést, mert a Habsburg háznak nem voltak szép emlékei Mexikóról, ahol Miksa főherceg nem éppen uralkodói házhoz méltó körülmények között fejezte be életét. Ettől fogva a vad, kietlen, elhagyott, Istentől elrugaszkodott tájat a világ bármely részén Mexikóhoz hasonlították, így lett hát eléggé meg nem érdemelten a Hany széli kicsi falu neve is ez. Pedig riportutamon mennyi érdekeset tudtam meg „a kietlen Mekszikóról”. Gombás Tibor községi tanító mesélte el, hogy a 19.század második felében még csak halőr kunyhók álltak itt, mert a Fertő szigetként vette körül a területet, a sarródi kertek aljáig húzódott a mocsaras vize. Aztán jöttek az első telepesek szorgalmas cselédnép ,akik életet lehelek a szikes tavak közé, lecsapolták a vizet, megfékezték a vihartól borzolt nádrengeteget, uradalmi cselédházakat emeltek és megindították a földművelést. Az Esterházyak azonban továbbra sem láttak sok fantáziát a környékben, bérbe adták a földeket, amelyeken Borsodi, Fésüs,Komáromi és az Ürményi család gazdálkodott. Ez is szép és kerek történet a nehéz, ám dicső múltról, de aztán jön a többi ismeret és bővül a kör, kikerekedik a falu históriája. Találkoztam Varga József egykori uradalmi cseléddel, akit még Pomogyban(ma Pamhagen) kereszteltek meg.Tizenkét évesen már négy ökörrel szántott. Azt mondta -Jó föld volt itt, csak hideg, ami soha nem száradt ki, mert alulról mosta a Fertő vize. Pomogyba gyalog is eljutottak az iskolába, de Sarródra csak csónakkal evezhettek át. Főszélről beszélt, amiből telente a félelmetes „orhágy” keletkezett. Meg parttépő szelekről és a déli szélről, amely elhervaszt minden termést, ha érés idején óvatlanul beköszönt. Természetismerő, múltat tisztelő embert ismerhettem meg Jóska bácsi személyében, és nem ő volt az utolsó ilyenfajta nyilatkozó, mert ezek a riportok felhozták a különös tudású és büszke tartású régieket, akik már régóta csontjaikban porladnak a környék temetőiben.
Írtam én a „börgöci”, vagyis ebergőci emberekről is. Na itt is világraszóló történettel találkoztam. Merthogy Ebergőc egykori urai, úgy a 14. század közepe táján Nagy Lajos királyunk ezüst tallérjait hamisították galádul és minden gátlás nélkül. Persze mi más, mint a bitófa tett pontot életük végére. Aztán ottjártamkor megcsodálhattam a falu legöregebb házát, aminek szemöldökfájába is bevésték: Böröndi Pál 1830. A ház akkori tulajdonosa még Solymosy báró uradalmán dolgozott. Aztán szót kapott Bokán Imre, meg Róbert Ferenc és Németh József is, akik Börgöc nevezetességeit mutatták be: a Harasztallát, a Süllősi rétet, az Aranrétet meg a Seggremászót. Emlékszem júliusi meleg volt, tikkasztó hőség, de boldog érzés volt megörökíteni azokat az embereket, akik egy ősrégi település hagyományait őrizték. Ők védték és adták tovább a pünkösdölés, a búcsú, a „pimbor” régi szokását, ez utóbbi pedig a lagziba hívatlanul érkezők szószólójának köszöntőjét jelenti. Milyen ritkaság ez is, ha nem jártam volna 1984 nyarán faluriporton Ebergőcön, akkor ma ezt sem tudnám. És erről sem írhattam volna.
Nemeskér, Sopronhorpács, Fertőszentmiklós is sorra került, meg még számos falu, melyeknek egy kicsit a titkát is megfejthettem, miért volt ott jó élni, mi jellemezte az ott élők mindennapjait, és hogyan boldogultak azokban a nyolcvanas években. Emlékek, találkozások, vallomások és sok-sok érdekes történet. Talán ha egyszer mérlegre kéne tennem, hogy a Kisalföld című újságnál eltöltött évek alatt mi volt az, ami miatt leginkább érdemes volt tollforgatónak lennem, akkor elsők közé a faluriportokat helyezném, hiszen azok kicsit már az irodalom műfaját is megérinthették.
2024
30
01
Soproni zsidóság
Öreg könyv lapul a kezemben. Aranyozott betűkkel főcímet hirdető míves kötet. Kilencven éve adták ki és Sopron ismertetőjének nemes szerepét hordozza. A város akkori prominensi írták fejezeteit. Házi Jenő, Sopronyi-Thurner Mihály, Töpler Kálmán, Csatkai Endre, Berecz Dezső, hogy csak néhány nevet említsek. És ott van köztük Pollák Miksa is, aki a város utolsó, igazán karizmatikus, nagy műveltségű rabbija volt. Róla is írtam, igaz nem újságcikket, hanem az egyik könyvemben jelenítettem meg alakját( Kuntz Zoltán- Vörös Ákos. Koldulva a szerelmet, szolgálva a tudományt. 2016) A soproni rabbi Auschwitzba hurcolása előtt alig tíz esztendővel írta ezeket sorokat a régi , szép könyvbe, amit most a kezemben tartok és melynek célja volt Sopron megismertetése: „Sopron városában a nyugalom ebben a megbolygatott időben sem lett megzavarva. Ez nagyrészt köszönhető Sopronyi-Thurner Mihály dr, polgármester komoly kötelességteljesítésének és Heimler Károly dr, az akkori főkapitánynak, akik szigorú pártatlansággal teljesítették szolgálatukat”. Igen így volt ez. Sopron bizonyos fokig a béke szigetének volt tekinthető a Tanácsköztársaság viharai és borzalmai alatt is. Csakhogy ami tíz év múlva történt azt a város szellemi ereje és értékőrző hagyományai sem tudták feltartóztatni. Több, mint 1800 sopronit, zsidó embert szállítottak el a lágerekbe, közülük alig több, mint tucatnyian tértek vissza a háború után. Így írtam erről a könyvemben: „1944. június 29-én vagyunk. A három méter magas palánkfallal körbevett gettó kapuját hajnali öt órakor megnyitják és géppisztolyos csendőrök, nyilas keretlegények hajtják ki ordítozva a kétségbeesett embereket. Többnyire már csak asszonyokat , gyerekeket és idős férfiakat. A fiatal férfiak nagy része ugyanis már munkaszolgálatosként szolgál a keleti – front poklában”. Ott szolgál írói nevén Papp Károly is, Pollák Miksa fia. Ő egyik utolsó nyilatkozatában ezt írja, mielőtt Bergen -Belsenben meggyilkolják sok sok ezerrel együtt: „A műveletlen, durva tömegekből csak hasonló szellemű vezetők kerülhetnek felszínre, tömegek és vezetők befolyásolják egymást. És meg fog semmisülni minden mégoly jó szándékú kísérlet, míg be nem látjuk, hogy az ember gyökeréig beteg, és az is marad mindaddig, amíg a politikusok, üzletemberek helyett végre orvosok, papok és írók nem veszik át az emberiség irányítását. Mélyen gondolkodó írók és Isten papjai.” Meglehetősen naiv jóslata, szinte gyermekded szelídsége ellenére is lényegét tekintve hátborzongatóan időtálló. Pap Károly elfeledett írónak számít napjainkban, de érdemes könyveit elővenni, novelláit fellapozni, mert azok irodalmi értéke vetekszik a legnagyobbikjainkéval. Móricz Zsigmond, Németh László és Illyés Gyula felfedezettje volt ő, a Nyugat folyóirat második nemzedékének jeles képviselője, emlékét ma főként a könyvtárakban és antikváriumokban találhatjuk meg. Sopronban utca és botlókő őrzi emlékét.
Könyvben írtam tehát bővebben a soproni zsidóság történetéről. A világszerte híres és ismert soproni származású pszichológus Margaret Mahler élettörténetén keresztül adtam képet a soproni izraeliták mindennapjairól és élettörténetéről, akiknek históriája szorosan egybefonódik a város történelmével is. Csaknem ezer év történelmével. Első bővebb tartalmú cikkem a Soproni Hét című újságban jelent meg ebben a témakörben. Kornfein Ferencnével készíthettem interjút. Magdi néni Kis János utcai lakásában fogadott. A vékonycsontú, törékeny asszony szellemi frissességét bárki megirigyelhette volna. Életerejét, hitét pedig egyenesen csodálattal néztem magam is, hiszen ő maga volt az élő történelem, visszajött Auschwitz poklából, de elveszítette családjának összes tagját, minden hozzátartozóját. Amikor ő az életének legszörnyűbb időszakairól beszélt, már csak tizennégyen éltek a városban, ők adták össze a Soproni Hitközség tagjait. Most is látom magam előtt alakját, pedig több, mint három évtizede volt az már , ahogy elmondta, arcán szinte minden fájdalom nélkül, rezzenéstelen kifejezéssel, de különös keménységgel, ahogy az 1938-as zsidótörvény megtagadta tőle a továbbtanulás lehetőségét, ahogy karszalagot és sárga csillagot kellett hordania Sopron utcáin, ott ahol nemrégiben még úgy élt, ahogy minden polgára a városnak, szabadon és megaláztatás nélkül. „- Hess-Lichtenauban 24 kilogrammos gránátokat szereltünk össze.Négyszáz gránát volt a napi norma. Estére holtfáradtan rogytunk le a barakokban. De túléltem azt is!” És mondandójának lényegéből visszaköszön a rabbi fiának egykori üzente is: „A műveletlen, durva tömegekből csak hasonló szellemű vezetők kerülhetnek felszínre, tömegek és vezetők befolyásolják egymást. És meg fog semmisülni minden mégoly jó szándékú kísérlet…Ha ellenségképet fabrikálnak, ha idegengyűlöletet keltenek.”
Mit tehettem még hozzá ehhez a régi interjúmhoz,amire ma is úgy emlékezem mintha tegnap történt volna, pedig hol van már Magdi néni, az ő hihetetlenül mély élettapasztalatával és történelem látásával. Az akkori újságcikknek mégis volt egy különös folytatása. Margaret Mahler a világhírű soproni származású pszichológus ugyanis 1985-ben közvetlenül halála után, hazaérhetett, szeretett városába. Végakarata szerint azt kérte, hogy a Soproni Tómalom utcai zsidó temetőben találjon végső nyugalomra, ott helyezzék el édesapja Schönberger Gusztáv, Sopron valamikori tiszti főorvosának sírjában, az ő és férje hamvait tartalmazó urnákat. Kérelmét a Soproni Zsidó Hitközséget akkor aktívan képviselő Kornfein Ferencné, azaz Magdi néni intézte, így kerülhetett haza utolsó kívánságaként szülővárosába Margaret Mahler.
(Fotón Sopron Ó-Zsinagóga és Ispotály) (Felvétel közreadója : volksgruppen ORF)
2024
30
01
Népszerű papok
Egyszer Bindes atyával készítettem interjút a bűn és a bűnbánat kérdéseiről. Gondoltam ezzel az igazán nem könnyű témával kicsit „megfogom ” a nézeteiről és gondolkodásmódjáról ismert, népszerű soproni papot.II. János Pál éppen akkor adta ki körlevelét a gyónás megreformálásának sürgősségéről, nagyobb együttérzést és empátiát szorgalmazva a felkentektől. Talán zavarba lehet hozni egy katolikus papot? Bevallom riporteri vénám kicsit erre a méltatlan késztetésre is hajlított. Ám Bindes atyát nem olyan fából faragták, hogy ki lehessen zökkenteni az általa képviselt mély emberi szeretet és erős hit védelméből. A kérdések egyáltalán nem lepték meg, sőt mintha egyenesen biztatásként értékelte volna a „körmönfont ” tudakozódást. Arról volt szó, hogy miért van szükség egyáltalán a fülbegyónásra, hiszen az nem csupán az ateisták, de számos reformkeresztény elképzeléseiben is ellenérzést, elutasítást válthatnak ki. A papramorgók pedig egyenesen gúny tárgyává tették minden időkben. Aztán a népszerű soproni plébános helyre tette a kérdést. Elmondta,hogy a gyónást kísérő bűnbánat, majd megbocsátás Jézus kereszthalálának és szenvedéseinek jutalma. Aki pedig pusztán csak önmagának vallja be a bűneit, az könnyen belekerül az emberi gyarlóság , az önbecsapás újabb csapdájába. Jó az ha egy keresztény egy másik kereszténynek mondja el vétkeit, mert akkor lelki vezetést és irányítást is kaphat, ez pedig felér egy nagyon komoly lelki terápiával is. Legyen tehát a pap megértőbb, érezze magát jobban bele egy mai modern ember bűnbánati gondjaiba.
Igen lelki terápia. Lelki terápia és megértés, a szív , a lélek közeledése egyik embertől a másikig. A megbocsátó és feltétel nélküli, elfogadó szeretet kibontása önzetlenül és kezet nyújtó nyitottságban. Itt volt kimondva a lényeg, amit Bindes Ferenc és a legalább akkora népszerűségnek örvendő Henczel Szabolcs atya is képviselt. Hiszen róla is írhattam újságírói éveim alatt. (A legutolsó cikkem Soproni zarándokokról szólt, akik megajándékozták Ferenc pápát egy automata mécsesadagolóval. A különleges ajándékot Kriston Pál, a győri Egyházmegyei Katolikus Iskolai Főhatóság igazgatója és Henczel Szabolcs, a soproni Szent György-plébánia plébánosa, valamint Dombi János a soproni Szent Pál Katolikus Szakkollégium vezetője vitte el a Szentatyának.A zarándokok elmondták a pápának, hogy a cselekvő egyház szolgálatában és annak a célnak érdekében ötlötték ki a mécsesadagolót, hogy a szeretet fényét eljuttassák a családok otthonaiba. A mécsesadagoló készítését egy soproni alapítvány támogatja, amely munkahelyeket teremtett a hátrányos helyzetű családok számára, mert mécseseket készítenek. Ferenc pápa megköszönte az ajándékot és külön kiemelte, hogy a magyarok mindig a legjobb feltalálók közé tartoztak.)
Bindes atya és Szabolcs atya titka nem is volt igazából titok. Ők példát mutattak, türelemmel és állandó készenlétben fogadták az embereket és közvetítették szívükbe az isteni szeretet lényegét.Ezért fogadták el őket a soproniak, ezért fordulnak még ma is odaadó szeretettel feléjük, őrzik tisztelettel emléküket. Szabolcs atyát pedig még napjainkban is visszavárják Sopronba. Bindes atya húsz évet szolgált a városban, Henczel Szabolcs „csak” tizenhatot. Napjainkban is emlegetik őket és szomorúan gondolnak arra,hogy mindkét karizmatikus keresztény pap , valahol összeütközésbe került a világi és egyházi hatalom egyes becsontosodott, feudális szemléletű képviselőivel.Természetesen megemlítve a másik oldalt is, a számos haladó szemléletű kivételt is, akik pedig akár magas rangú vatikáni elöljáróságként is testvéri örömmel és tisztelettel látogattak el hozzájuk. Mert ők ketten többet jelentettek az átlagnál, mert ők értettek az emberek nyelvén, meg tudták őket szólítani és meglátták mindennapi gondjaikat , osztoztak örömeikben és bánatukban, rendkívül népszerűek voltak nem csupán a hívők, de még az ateisták körében is. Bindes atya este fél nyolckor kezdődő gitáros miséi százakat vonzottak, az a mély személyes kapcsolat, amit ő mint pap a hívőkkel ki tudott alakítani mindenkiben mély nyomot hagyott. Egy valaki így emlékezett róla: „Amikor 2004 környékén ide vetődtem a városba, kapaszkodót keresve, itt találtam meg a Szent Györgyben.Mise végén Bindes atya elmondta, hány diáknak nincs még albérlete.Mennyi újszülött baba született, melyik anyukának van mások számára is tápláló anyateje.Ha valami jó hírt jelentett be, tapsoltunk is a templomban. Oltalmat éreztem”.
Se szeri, se száma azoknak a történeteknek is, amelyekre Henczel Szabolccsal kapcsolatban emlékeznek a város lakói. Ő volt az akinek közösségteremtő ereje felbecsülhetetlen volt. Kötődött az ember élet sorfordulóihoz és segítette a nehézségben hozzáfordulókat, keresztelés, esküvő és temetés egyaránt szolgálatának fénykörébe került. Láthattuk őt sportrendezvényeken, iskolai eseményeken, ha kellett az osztályfőnökkel együtt látogatta meg a családokat első áldozás és bérmálás előtt, nászmiséire pedig sokan meghatódottan gondolnak ma is. A fiatalok úgy jellemezték csak egy véleményt idézve: „Szabi atya a legjobb fej. Ha minden pap olyan lenne, mint ő, sokkal többen járnának templomba és nem feltétlen a vallásosságuk miatt, hanem azért a sok szeretetért és pozitív energiáért, ami belőle árad, arról nem beszélve, hogy jó humora is van”.
Most persze nem az a célom ,hogy áradozzak a két atya soproni munkásságáról és éveiről. Írhattam róluk, találkozhattam velük és ez nekem is sokat jelentett. A mai nehéz időkben nagy szükség volna rájuk egy Sopron méretű közösségben, merthogy Bindes atya már csupán emlékeivel tud hatni az emberekre, de Szabolcs atya most falusi papként szolgál, igaz régi álma volt ez, de ahogy valaki megfogalmazta: „a hitelét alapja nem csupán egy körmenetből áll, sem nem egy püspöki áldásból! A krisztusi útmutatás alapja az, hogy a mindennapokban miként nyújtunk segítő jobbot a bajba jutott embertársunknak! Többször jártam azóta plébánia udvarán, és szinte hihetetlen az a csend és némaság amely körülveszi most azt a helyet, amely egykor élettel és gyermeknevetéssel töltötte meg a teret!Eltűntek a ministránsok, a fiatalok, a szülők, akik ha bepillantottak a kapun, biztosan találtak ismerőst egy jó beszélgetéshez!És nem visszhangzik az udvar sem Szabi atya orgánumától!Kevesebb lett a város egy pappal. Remélem egyszer még lesz közös karácsonyunk, és rendezvényünk, Henczel Szabolcs atya „.
Fénykép: Gyémántmise. Horváth Endre felvétele.
2024
30
01
Soproni pékek
Gyerekkoromban egy nagy karéj lekváros vagy éppen zsíros kenyér volt a nap legnagyobb ajándéka. A játékban megéhezett utcabeli gyerekek is így voltak ezzel. Talán más volt a kenyér íze is, más volt a bennünket kínáló felnőttek szíveslátása és mosolya. Nem tudom. Talán tévedek, de a mai világ rohanása és éktelen zaja, a tülekedő hajsza erre a következtetésre sarkall.
Nem tudom pontosan a régi közmondás eredetét, miszerint „Kicsi zsemle kövér pék”. Mindenesetre a soproni pékek között egyetlen kövérre sem emlékezem. Persze keszeg soványra sem, mert az általam ismert Kalmár Lajos is inkább inas, izmos férfi volt. Heinz János, Tiefbrunner Vilmos és Paul Adolf , sem lehetett túlsúlyos, ők nem a plusz kilóktól, hanem a kemencéből áradó hőségtől izzadtak, igaz is a hétköznapokban sem lustálkodhattak, de az ünnepnapokon gyakran megfeszített munkatempóban dolgoztak, előfordult az is, hogy harminchat órán át helyt kellett állniuk, egy-egy órás pihenővel, amikor is a zsákokra dőlve aludtak egy keveset. Egyébiránt Sopronban nem is süthettek a mesterek az előírtnál kisebb zsemlét, vagy kenyeret, mert már legénykorukban megtanulták, hogy aki csalni merészel, azt szigorúan megbüntetik. A századokkal ezelőtti , mai Széchenyi téren vízzel telt várárok húzódott, ahol egy gémeskútszerű építményt állt, annak a vödre helyén pedig egy nagy kosár volt. Ebbe ültették bele a bűnös péket és megmártogatták a tó vízében.
Napjainkban rengeteg pékség üzemel a városban. Szép árukat kínálnak, de a régiek titkát éppen az idegenek lesték el, mégpedig az albánok. Nemrégiben derítette ki az igazságot nem más ,mint maga a Magyar Pékszövetség. A kérdés pedig az volt, vajon miért népszerűek ezek az üzletek, hiszen a legtöbb esetben ugyanolyan gabonából, ugyanazzal az eljárással és ugyanazt sütik? Rájöttek, hogy az albán pékség sokszor még melegen árulja termékeit, úgy pedig kívánatosabb az mindenkinek. A régi százados pékműhelyek is így tettek, a Tacsni, a Puffancs, a Molnárka és a Ster kenyér így került a polcokra, amit hamarosan meg is vásároltak a soproni polgárok még azon melegében. A régi mesterek bizony még németül beszéltek egymás között, viribultak, vagyis dagasztottak, abschlagoltak, tehát átraktak, rolingoltak, vagyis kalácsot sodortak. Szerszámaikat vekninek(szakajtó), kurgulának( parázskiszedő), les rongynak( kemencetörlő), trockshernek(kaparóvas), visninek (kenő kefe), fándlinak( tároló edény ), gradnak( polc) hívták.
Kalmár Lajos, akire én emlékezem és írtam többször is róla cukrászként kezdte pályafutását 1955-ben. A Sas téri finomáru pékségben sajátította el a szakma rejtelmeit. Három mestere is volt, akiket már említettem, Heinz János, Tiefbrunner Vilmos és Paul Adolf . -Valamennyien szigorú, büszke férfiak. Talán köztük Vili bácsi volt, az aki jobban értette a tréfát is. A másik kettő haragos szemmel nézte a világot, mivel államosították magáncégeiket. Tanulni azonban mindegyiküktől lehetett, főleg a mesterség szeretetét, a kitartó munkát és sikerélményt – mondta a derék pékmester a múltra emlékezve.
Sopron a pékmesterség tekintetében is hordoz megannyi érdekességet. Például a régiek gyakran fűtötték a kemencét szőlővenyigével, azt bőven adtak a várost környező szőlőskertek és maguk a pékek is tarthattak pár négyszögöl szőlőt.A zsemlék, kenyerek, kalácsok, perecek és péksütemények rengeteg fajtája mellett egyre gyakrabban komiszt is sütöttek, mert Sopron katonavárossá vált és nagy igény volt a katonakenyérre, amivel a laktanyákat is a helyi pékek látták el. Ami a katonakenyeret illeti, azt életem egy rövidebb szakaszában jómagam is megismerhettem, mivel a nyolcvanas évek elején a tatai laktanyában a pékszázad írnoka voltam. Hadgyakorlatokon mi láttuk el a katonákat jófajta búzakenyérrel,ami egy nagy tábori „sütőkemencékkel” felszerelt gépjárműben sültek egyforma nagyságúra és ropogósra.
Lajos bácsi amikor felidézte a régi időket nem felejtette volna ki, azt sem hogy a péksütödékben mindig iszonyú meleg volt, szellőztetni nem lehetett, a tészta nem kaphatott huzatot, amitől megbőrösödött volna. A pékáruk finom ízét pedig a kovász adta, amire akkor komoly gondot fordítottak. – Manapság egy óra alatt megsül az a kenyér, amit akkoriban nyolc órán át készítettünk…Sajnos eltűntek a mai polcokról a régi finomságok is, próbálják azokat felújítani, de az egykori remekeknek ízeit valahogy nem tudják felidézni. Már nem sütnek bérbe a pékek a háziasszonyoknak Ster-kenyeret, ami elérte a három-négy kilogrammot is. Egy-egy nagycsalád ehette több napon át, sokáig ízletes maradt- nyilatkozta annak idején Kalmár Lajos.
A soproni pékségek és pékek múltját és tárgyi emlékeit a Bécsi utcai Pékház őrzi. Ez is ritkaságszámba megy az országban. Egy teljes dinasztia, a Sever család működött itt évtizedeken át. A látogatható kiállításon többek között korabeli kemencék, dagasztóteknők, kelesztő ládák, szakajtók sorakoznak egymás mellett. Akár azonnal munkába is állhatna itt egy régi mester, hiszen Sever Mihály az utolsó pék úgy hagyott ott mindent, amikor az ötvenes évek elején államosították üzemét. Így alakult át az élő és nagy múlttal rendelkező sütöde múzeummá.
Források: Tájak – Korok – Múzeumok Kiskönyvtára és a sopronmuzeum.hu . A fényképen pékszerszámok a soproni Pékházból. ( ittjártam.hu )
2024
10
01
Példaadó matrónák
Hálát adok a sorsomnak, hogy három évszázad generációival gazdagíthattam élettapasztalatomat. Nagymamám, néhai Köves Lászlóné, még apró gyermek volt az 1800-as évek végén,de ismerhettem őt évtizedekkel később és sokat tanulhattam tőle, mert az „ánti világ” kincseit osztotta meg velem. Aztán édesapám, édesanyám a huszadik század emberei voltak. Életük utolsó évei benyúltak még a huszonegyedik századba is. És íme itt vagyunk most a XXI. század húszas éveinek sorozatában. Újságíróként viszont a családi körön kívül is találkoztam igazi matrónákkal, olyan tiszteletreméltó idős hölgyekkel, akik megajándékoztak a múlt gyöngyszemeivel ,de égbekiáltó fájdalmaival is. Sorsuk legérzékenyebb pontjait több írásomban is megörökítettem. Talán Hartner Mátyásnéval kezdem az emlékezést, aki már akkor az elemibe járt, amikor még Ferenc József mosolygott le rá az osztályterem első faláról. Amikor interjút készítettem vele csupán három esztendő választotta el a száztól. Micike néni törékeny, apró asszonyként is szilárdan állt az élet viharaiban. A memóriája tökéletesen felidézte egykori somfalvi (Schattendorf) tanítóit, a mindig nett Resch Amália tanár kisasszonyt, a szigorú tekintetű Árvai Józsefet és a huszárosan jóképű Koller Ernőt. Hajh, hol vannak már ezek az emberek? Elsodorta őket az idő forgataga. Miként eltűnt már a Segersdorfi pipagyár is, meg az a régi üzem Bécs külvárosában, ahol a nőknek is esztergályozni kellett. Később a harmincas évek közepén Mici nénit sem kerülhette el a szerelem. Hartner Mátyást egy somfalvi búcsúban ismerte meg és láng lobbant egymás iránt a szívükben. Így köthette az életét Mátyáshoz, akivel Ágfalvára költöztek. Ott telepedtek le. Azonban október hatodika nemcsak az Aradi tizenhárom gyásznapja lett, de szegény Mici néninek is, aki 1944 őszén ezen a napon vesztette el a férjét, amikor az orosz páncélosok Kondorosnál lerohanták az egységét.Szép jövő állhatott volna előttük, ha a háború nem töri azt kettőbe. Özvegy volt már,amikor bekopogott házába a nyomor és a szegénység. Fakitermeléseknél, kőműveseknél dolgozott, mint bevallotta még az ötvenes évek elején is csempésztek a határon, hogy megéljenek valahogy. A kényszer nagy úr, el kellett tartania két fiúkat Mátyást és Ernőt. De hiába unszolták a somfalvi, ausztriai rokonai, hogy hagyja ott Magyarországot, meneküljön át Ausztriába, jobb élete lesz ott, ő azonban maradt, mert itt érezte otthon magát, itt eresztett gyökeret, amit kitépni szerinte lehetetlen volt. Mátyás fia már másként látta, ő 1968-ban útlevelet kért Nyugat-Németországba. Csak a neje és és a fia kapott. Neki más megoldást kellett találnia és átszökött a határon. Az osztrák rádiók már másnap hírül adták, hogy egy magyarnak sikerült átjutnia, tudták, hogy Hartner Mátyás volt az. Jöttek is nemsokára a rendőrök Mici néni házába. Reggeltől estig faggatták napokon keresztül. Mi tud a fia szökéséről, hol van most?De Mici néni nem szólt semmit, csak egyre zokogott:”Nem tudom…Nem tudom „. Hát ilyen élete volt.
Másik riportalanyom, nagyra becsült és mélyen tisztelt, soproni polgárcsalád sarja volt. Ő volt Hermina néni, aki egy XVI.századi várfalhoz simuló házban lakott. Családi tragédiák, háborúk edzették meg egyéniségét, de bájos század eleji neveltetéséből cseppet sem adott fel a múló évek alatt. Édesapja ismert papír-írószer és kegytárgykereskedő volt. Édesanyja korán meghalt és négy testvére neveltetése is rámaradt. Húga Monsberger Paula ugyancsak korán, tüdőbajban veszítette el életét, de Ferenc és Gottfried diplomás férfiakká értek. A várkerületi házban építette fel a család megélhetési forrását. Olyan papír és írószer kereskedést ápoltak, ahová még Bécsből is eljöttek a császári és udvari szállítók árkus levél papírokért és finom míves ecsetekért. És lám milyen szép volt az egykori soproni élet körforgása, az egymásra épülő megbecsülés és tisztelet, a soproni művészek Monsbergeréktől szerezték be az alkotáshoz szükséges kellékeiket: Soproni Horváth József, Steiner Rudolf, Wosinszky és Kasichnitz is megfordult náluk. Ha jól emlékezem, az ódon öreg ház falait, számos híres soproni festőművész festményei borították, a kiváló és hálás kapcsolat emlékeként. De voltak ott megsárgult öreg plakátok, a harmincas és negyvenes évek színi előadásainak hirdetői. Mennyire más világ volt az, amikor a soproni kultúrára szomjas emberek még Bécsbe is elutazhattak egy-egy színházi, operai előadásra. Hermina néni ott látta életében először a Carment.
A háború még megkímélte a híres kereskedést, a család életét. A közelben csapódott be egy féltonnás amerikai bomba, de csak a háromszáz éves ház ablakai törtek be a légnyomástól. A soproni család békéjét és az utánozhatatlan miliőt az 1950-es évek államosításai törték kettőbe. A brutális és embertelen akciók arra késztették a családot, hogy új mesterség elsajátításába fogjanak. Hermina nénit nem olyan fából faragták, hogy feladja. Műanyag virágokat, menyasszonyi főkötőt és a koszorúcskákra való fejdíszeket kezdett készíteni. Hosszú évekig ebből éltek meg.
Amikor több, mint három évtizede az idős hölgynél megfordultam, akkor ébredtem rá igazából a soproni tartás, az élethit és a nemzedékeken át öröklődő polgári hagyomány értékére. Percekig nézegettem a régi családi fotográfiát. A később lebombázott Hubertus vendégház közösségét, a Monsberger család fejét, a szigorú és nyílt tekintetű, már őszszakálú Gottfried mestert. Végigsimítottam szememmel azt a régi felvételt is , amely az 1921-es népszavazás alkalmával készült a kislányról, Hermináról, aki akkor mindössze 14 éves volt. Ekkor megértettem azt is, hogy honnan vették a lelkierőt, az összetartás erejét a régi soproniak, amikor hűségszavazásukkal nem voltak hajlandóak elcserélni magyar hazájukat.
(A fényképen a 93 éves Monsberger Hermina.Németh Péter fotója.)