Kétségtelen, szavatartó ember ez a Ronyecz Jóska. Kemény arcvonásai alatt becsületes lélek bújik meg. Délután indulunk is a környező hegyeket és a völgyeket bejárni. A programunk időközben kicsit módosult, mert, még egy napot maradhatunk itt szállásadóinknál, és akkor a terepjárás után a beígért tengeri hajókázás sem marad el. De azon már Kapitány Gyula is részt vesz, aki Ronyeczéktől nem messze Woss-ban lakik, a Nimpkish völgy egyik legszebb városkájában. Na sebaj, a tenger és az Orkák tehát csak holnap jönnek majd, ma pedig még számtalan földi csoda. -Hol is kezdjük ?- viccelődik a házigazda. – Nem kell ám sokat menni, itt van mindjárt az a Sárga cédrus – mutat egy toronymagas fára, na arra a múlt héten egy igazi bestia mászott fel, egy nagymacska a javából. A szomszéd kutyáját szinte a szájából rángattuk ki, az utolsó percben, aztán a cicus felmenekült a fára, mi mást tehettem le kellett lőnöm, a szerencsétlen Beagle, így aztán megmenekült.

Izgalmas történet, de most már messzibb csodákra vágyunk. Így hát elindulunk Jóska sárga terepjáróján, amely állítólag még a Mount Everest-et is megmászná. Ezen persze nevetünk, de kétségtelen a fürge jármű hatalmas hepehupákat, sziklagöröngyöket is meglovagol. Odaérünk egy erdőrendezési terepre és döbbenten látjuk, hogy alig két-három ember több tonnás fákat mozgat óriási gépeikkel. A legkisebb Hemloknak is három méter az átmérője. Egy magas termetű skót favágó, Daniel lesz itt a kalauzunk. Tetőtől talpig fűrészpor borítja, a sisakból kilátszó arcát pedig fekete máz borítja. -Kell a védelem a szúnyogok és fekete legyek ellen -magyarázza. Védőkesztyűt visel, ami szutykossá ázott a kenőlajtól. Az öbölre mutat , ahol kicsi ,de bivalyerős hajókkal rendezgetik a kivágott fatörzseket. -Azok ott leúsznak majd Vancouverig, ha tutajjá alakítjuk őket. Hátunk mögött egy tarra vágott hegyoldalban kőfal kandikál ki a sűrű ködből. – Kell a szikla mondja, onnan bontjuk, hogy az őserdőben utakat építhessünk, különben a Jóisten sem tudná leszállítani a kidöntött fákat. Egyébként itt évente több mint háromezer milliméter eső esik, puhává áztatva a talajt, amiben elsüllyednének még a legerősebb gépek is. A skót medvétől azután elköszönünk, nem kevésbé kemény társainak is búcsút intünk, akikkel nem szívesen találkoznék a sötétben. Mind markos, félelmet nem ismerő legény. Mégis időnként a halállal is szembe kell nézniük, amikor az „özvegycsinálónak” nevezett derék vastagságú faágak rájuk zuhannak a magasból. Óránként húsz dollárért reggeltől estig döntik a fákat motorosfűrészeikkel, szállítják azokat az öbölhöz, hogy aztán jó utat kívánjanak nekik, majd szép csendben leúszanak 3-400 kilométert a civilizált világba, ahol a partot már fények övezik, Vancouver toronyházai integetnek a távolból.

Van-e itt még látnivaló, hiszen az ember az élményektől máris jóllakott ? Ronyecz mérnök úr azonban mindig valami újat tartogat tarsolyában, nem is akármit, most egy nagyon különleges helyre csábít bennünket, még egy órát sem kell zötykölődni és egy völgybe érünk, onnan felnézve észak-nyugatról nem mindennapi látvány fogad bennünket, a hegyoldalt száz meg száz kidőlt vörös cédrus törzse borítja. Katonás sorrendben fekszenek a halott fák ezrei. Mint az óriások ujjai, amelyek megdermedtek az időben, és utolsó erejükkel még belemarkoltak a földbe, görcsösen megtalálva végső nyughelyüket. – Mindez 1908-ban történt. Egy pusztító szélvihar érkezett Szibériából. Ez volt a Tunguz meteorit keltette hatalmas tornádó, igazából lökéshullám. Átrobogott a fagyos szibériai földek felett és Japán északi szigetei fölött lecsapott a Bering tengerre, majd több ezer kilométert megtéve meg sem állt Kanada nyugati partjaiig. Pontosan nem tudjuk mekkora sebességgel ért ide, de az elég volt ahhoz, hogy ezeket a fákat sorra kitépje a földből.

A félelmetes látványtól kicsit megborzongva már nem számítunk további különlegességekre, valóban nyugodtabb gondolatokat megszülő helyhez érkezünk. Egy nagy tengeri osztályozóhoz. Ez már alig néhány kilométerre fekszik a nyílt óceántól, amelynek valaki biztosan viccből adta a csendes nevet, hiszen nagyon gyakoriak rajta a viharok, amelyek akár több méteres hullámokat korbácsolnak fel. Egy portugál mondás szerint, aki még nem tudott imádkozni, az az óceán közepén biztosan megtanulja.

Az új helyszín egy tengeri osztályozó, amelynek beton terasza ráfut az tenger vízére. A hideg szél és a megállás nélkül permetező eső arra figyelmeztet bennünket, hogy a nyílt óceán már csupán néhány kilométerre van. A nagy beton placcon óriási markológépek dolgoznak, a még északabbról ide úsztatott fákat gyűjtik egybe. Fülkéikben elszánt fickók ülnek, ránk se hederítenek, figyelmüket egy percre sem kötheti le más valami a munkán kívül. Minden mozdulat, minden elvétett távolság itt balesetet okozhat. A fatörzseket tolóhajókkal lökik ki a szárazföldre, onnan emelik fel azokat a markoló gépekkel, majd egy vasúti pálya mellett halmozzák fel valamennyit. Itt működik Észak-Amerika leghosszabb és legrégibb fakitermelő vasútja, amely 122 kilométeren át szállítja a faanyagot rendeltetési helyére. Az egész telephelynek egy Brit Kolumbia Egyetemén végzett magyar származású fiatalember a vezetője. – A tanítványom volt. Nagyon tehetséges hallgató , aki egyébként itt született, itt nőtt fel, neki már természetes ez a zord éghajlat –

mondja Jákóy Endre büszkélkedve.

Tunguz meteorit: Szibéria egén különös robbanást észleltek 1908. június 30-án reggel 7:17-perckor. Egy meteorbecsapódása okozta, amely kb. hat kilométeres magasságban felrobbant a légkörben. Szeizmikus rezgéseket észleltek a műszerek még több ezer kilométeres távolságban is. „Fülsiketítő robbanást” hallottak és tüzes felhőt láttak a horizonton 500 km-es távolságból a megfigyelők. A 170 km-re lévő megfigyelők egy vakító napszerű tűzgolyóról számoltak be a felhőtlen, nappali égbolton, és menydörgésszerű robajt hallottak. A 60 km-re álló szemtanúkat a lökéshullám a földre lökte és eszméletüket vesztették, az ablakok betörtek, a cserepek lehullottak.

( A fényképen Vancouver sziget legészakibb csücskében egy hatalmas faosztályozónál, amelynek közelében a Tunguz meteor is pusztított.)

Kozák Antal, aki vendégprofesszor volt Sopronban

Vannak, akik elmennek önmaguk mellett. Hatalmas hegyeket, kéklő vizeket és gyönyörű erdőket keresnek. Néhányan azonban visszatalálnak eredeti önmagukhoz, megtalálják a régi fészket, amit hűtlenül otthagytak, de az várta őket, éveken és évtizedeken át, amíg a hívó szó el nem hangzott és akkor ráismernek, innen jöttem, itt ölelt meg először anyám és mondta az első szavakat, ki vagyok én neked? -kérdezte. Hol van a te lelked öröme, szellemed bölcsője? Akikről azt hitték, hogy végleg elvesztek a magyarság számára visszatértek, mint Kozák Antal is, aki Újszászon tanulta meg rúgni a labdát, itt talált rá az első szerelem, és életének legszebb éveit itt töltötte, a faluban, ahol valamikor Bartók Béla gyűjtötte a sehol a világon nincsen más magyar dalokat: „Megkötöm lovamat szomorúfűzfához, lehajtom fejemet két első lábához. Elvisznek messzire, messze a hazámtól, el se búcsúzhattam a kedves babámtól”.

Kozák Antal házában ülünk, a családi asztalánál Vancouverben. Magyar ételt tálal az asztalra a feleség, mosolyog minden szóra, ők ketten Tónival újra egymásra találtak. Van annak már hét éve is, de a láng megmaradt, aminek tüze a vonatozáson lobbant fel szívükben, amikor az ötvenes évek első felében Újszászról jártak be Szolnokra, nap, mint nap, középiskolába, vásárolni, ügyes -bajos dolgaikat elintézni. A vonaton ismerték meg egymást, szerelmüket aztán 30 év szünet törte meg, a sors különös játéka folytán éppen a forradalom választotta el őket egymástól hosszú évekre, mert amikor Kozák Antal és Matolcsi Géza soproni hallgatók gyógyszerszállítmánnyal indultak Budapestre, megsegíteni a küzdelemben megsebesült fővárost, akkor kisebb nagyobb hányattatások és utcai harcok közepette elérték a Róbert Károly kórházat és átadták az értékes küldeményt. Tóni, azonban, ahogy hallgató társai is hívták, meg akarta látogatni Pál Editkét, a szerelmét, meg a szüleit, de aztán mégis másként döntött: „hamarosan szabad lesz az ország, akkor majd elmegyek hozzájuk”, így nyugtatta magát. Sopronban most nagyobb szükség van rám. Várnak rám a társaim nem hagyhatom őket magukra…

Ám Pál Editkével legközelebb csak 1982-ben találkozott újra. Ma pedig úgy gondolja, ha akkor a forradalom napjaiban elmegy hozzá, lehet hogy itthon marad és sorsa egészen másként alakul. Nem válik kanadai professzorrá, de akkor mi lett volna, hogyan lett volna tovább? Fájó kérdések, zaklató önvizsgálat. A válaszokat senki sem tudja!

De itt a jelen, hatalmas valósága. Ki mit őriz a szívében nem tudni, csak a ház ura, a vancouveri és a soproni egyetem díszdoktora kanalaz gőzölgő húslevesébe. Aztán leteszi a kanalat és megszólal: -A vancouveri UBC egyeteme már 1958-ban megkapta az első számítógépet. Ez az életutamat meg is határozta, otthon matematika-geometria ábrázoló szakos tanár akartam lenni. Utóbbi érdeklődésemet figyelembe véve éppenséggel Leningrádba akartak küldeni a tanulmányaimat folytatni, de a forradalom itt is közbeszólt, és ebből aztán Kanada lett. No meg a számítógépes kutatásaim is elkezdődhettek. Gyorsan haladtam ezen a pályaúton. Az egyetem maga is szédületes fejlődést futott be néhány év alatt. Ma már ott tartunk, hogy egy fatörzs alakját matematikai egyenlettel meg tudjuk határozni, ki lehet számolni a fa tömegét, és azt is, mire lehet a fát leginkább az iparban hasznosítani. Képesek vagyunk előre jelezni, hogy egy erdőterület hozama mennyi lehet, ettől függ ugyanis, hogy lemezgyárba, fűrészüzembe, vagy papírgyárba kerül a faanyag. A számítástechnika fejlettsége adja meg a választ arra a kérdésre is, mi a különbség a magyarországi és az itteni oktatás lehetőségei között. A lényeg szerintem az, hogy a nyugati egyetemek a számítástechnikában sokkal előbbre vannak, például már műholdas fatérképészetet alkalmaznak. Elméleti tudásban és biológiai felkészültségben viszont nincsen különbség. A magyar erdőmérnököknek, a soproni egyetemnek nagy tapasztalata van a fatelepítés területén, hiszen évszázadok óta csinálják már, itt Kanadában viszont mindössze húsz éve álltak rá erre.

-Szerintem – folytatta a professzor- itt Vancouverben is a kapcsolatok fenntartása köt egybe bennünket, ezért nem vagyok híve az elzárkózásnak, a forradalom vágta sebek hosszútávú nyalogatásának, a szembe helyezkedésnek. Akad olyan évfolyamtársunk, aki néhány éve még papír tankokat gyújtott fel a kormányhivatal épülete előtt, ezzel szimbolizálva, hogy mennyire nem ért egyet a kapcsolatépítéssel, legalábbis komoly feltételekhez kötötte azt, amely teljesítése időközben el is indult.

– Nemrégiben vendégprofesszorként meghívtak Sopronba, éltem a lehetőséggel, és ezt nem bántam meg. A másodiktól az ötödik évfolyamig erdészhallgatókat oktattam. Értelmes, a világra nyitott fiatalokat. Különös volt megint magyarul beszélni a tananyagról, néha angol szavakat kevertem a mondandómba, de ezeket viccekkel ütöttem el, nem kevés sikert aratva. A kurzus egyébként tizenegy héten át tartott, elmélet és gyakorlati előadásokat egyaránt tartalmazva.

Feleségemet, Pál Editkét is magammal vihettem. És ekkor mondandóját megszakítva az asszonykára mosolyog, ki tudja milyen titkokat idéz fel önmagában, lám-lám élnek még közöttük az „Ugye emlékszel rá amikor…” kezdetű mondatok, amelyek évtizedeken át kitartottak szívük legmélyebb zúgaiban.

Aztán visszatér pillanatok múlva az itt és most acélhideg valósága, mégis szívesen nosztalgiázik tovább. – Sok kulturális eseményre meghívtak bennünket Sopronban, rengeteget kirándultunk. Hódolhattam kedvenc sportomnak a tenisznek. Baráti társaságban jó borokat kóstolgattunk, finom vacsorákat ettünk. A társalgás témája pedig a múlt, a régi diákévek voltak. Néha elhangzott egy-két soproni nóta is. Selmec szelleme felidéződött közöttünk. És én ilyenkor Sopronban is újra otthon éreztem magam, mert erdészek között voltam, akárcsak választott hazámban Kanadában.

Na de melyik az igazi haza? Örök kérdés azoknak a soproniaknak, akik elhagyták hazájukat és letelepedtek az Új Világban.A Kanadában befogadott hallgatók és tanárok már korán átélték ennek a kínzó kettősségnek gyötrelmét , foggal -körömmel küzdöttek , és küzdenek ma is, hogy kötődésüket magyar hazájukhoz, az eredeti gyökereikhez, a selmeci hagyományok megőrzésével, ünnepekkel, közös rendezvényekkel és találkozókkal életben tartsák. Összetartottak, legalább is a lényegben mindig egyet értve, hogy egyszer ők is voltak az Akadémián, hogy szellemi létüket a magyar hazában és Sopronban alapozták meg. Hírnevet, megbecsülést, elismerést vívtak ki a magyar erdésznek a világ minden részében. Mégis elgondolkodtató, valaki azt mondta egyszer, az erdőmérnök életpálya a kinn élő utódoknak már nem annyira vonzó. Nagyon sokan már nem beszélnek magyarul, vagy igencsak törve beszélik apáik, édesanyjuk nyelvét

.Mi védi hát meg a leszármazottakat a beolvadástól? Kozák Antal tanár úr, biztosan nem kivétel, akinek egyik fiából Robertből dékán lett a Brit Kolumbia Egyetemen. Ő folytatja édesapja útját, de nincsenek sokan. A furcsa, bogaras, szélsőséges hangulatokban vívódó magyarokat még Kanada sem akarja elveszíteni. Emléktáblák, emlékművek őrizik Brit Kolumbia szerte és másutt is a világban csodálatos tetteiket. Különös nép- gondolják a kanadaiak- a szívük nagyobb vagy a műveik maradandóbbak? De meddig maradnak meg az emlékezetben? Erről maga Kozák Antal fogalmazta meg a legőszintébb választ: „Noha csodálatos és szabad ország Kanada, és a mai eszemmel is kimennék hasonló helyzetben, de szörnyű az, hogy az ember elfelejti az anyanyelvét, és angolul sosem tanul meg tökéletesen. Nincs az embernek saját nyelve, márpedig ez az, ami alapján azt érezhetjük, hogy valahova tartozunk. Nem vagyok sem magyar, sem kanadai.”

(A felvételen a vancouveri UBC egyetemének távlati képe)

A szigorú professzor úr, Sziklai Oszkár tanári szobájában vagyunk. A helyiség falán a Páneurópai Piknik plakátja és egy darab szögesdrót a vasfüggönyből, amit Sopronból küldtek neki. Aztán a polcokon tudományos művek, közöttük magyar nyelvűek is. -Ezeket mind a soproni egyetemnek ajándékozom majd nyugdíjazásom után – mutatja. Egy kutatási műhely, dolgozó szoba berendezése sokat elmond a benne tevékenykedő emberről. Így van ez most is, az elismerés az ötvenszeres kanadai véradónak, jelen esetben a mi professzorunknak szól. Magyar vérét a kanadai hazának adta és ez szépen hangzik mindenképpen, még ha egy kis éle is van a dolognak. A kínai erdőket és különféle fásításokat bemutató fényképek kutatásairól vallanak. Ahogy a professzor beszél, nyílt és könnyen kapcsolatteremtő ember benyomását kelti. Azt írták róla:” Széleskörű érdeklődése, remek kapcsolatteremtő egyénisége a világ minden sarkában megnyitotta előtte a kapukat. Svédországban, Egyiptomban és Kínában nemzetközi nemesítési programokban tevékenykedett” A nemzetközileg is elismert genetikai kutatások eredményei jó részt abban a laboratóriumban születtek meg, amit most egy ajtó kinyitása után bemutat nekem. – A növekedés olyan lehetőségeit kutattuk itt, amellyel egy fa 10-15 év alatt eléri a másfélszeresét növekedésben akár egy 1300 éves Duglász fenyőének is! -említi meg. Félelmetesen hangzik, de ugyanakkor nagyon biztató is, hiszen a fa a papírgyártás, a bútoripar, az építőipar és számos más ipari tevékenység alapja, millió tonnaszámra szüksége van rá az emberiségnek, de a kutatásoknak óriási anyagi támogatást kell ehhez adni, hogy az egyre növekvő igények éhes szája beteljék vele. – Amikor kijöttünk Kanadába még hoztuk magunkkal a szovjet genetika őrültségeit, Micsurin és Liszenko tanait, persze nem azonosultunk vele, de a kényszer rávitt bennünket, hogy az előadások, mondvacsinált publikációk témája legyen, tudtuk hogy az egész úgy ahogy van szamárság, hiszen a modern nyugati biológia eredményeiről, ha fű alatt is, de tudomásunk volt. Brit Kolumbia egyetemén már az első években óriási ugrottunk előre ! Itt kemény lecke volt a számunkra, hogy a nagy cégek a kutatások eredményeinek függvényében adják a pénzügyi támogatást. Ezt a szellemet vettük át mi is!

A szellem pedig ott van az UBC falai között . A magyar szellem, amivel a soproni professzorok legjobbjai sokban hozzájárultak a kanadai erdőkutatások, a faipar látványos eredményeihez. Sziklai Oszkár érdeme az is, hogy az elsők között vette fel a kapcsolatot a hazai tudományos műhelyekkel. Ő

már 1961-ben létrehozott Bánó Istvánnal egy duglászfenyő származási kísérletet Szombathelyen , melyet később további telepítések követtek a Bükkben és a Nyírségben. Ezért jó, ha kicsit helyesbítek, ha vérét nem is adta eredeti hazájának, de tudását megosztotta vele.

Persze a professzor is ember, tanítványai mesélték róla, hogy amikor Vancouverbe megérkezve ő is rászorult a gyors angol tanulásra, akkor a legtöbbet, az angol konyhanyelvét, az ottani favágóktól tanulta. Kemény fickók voltak azok, naponta kockáztatták az életüket a toronymagas fenyők és cédrusok kivágásával. Szavaikban sem finomkodtak: ebédidőben a tábortüzeiknél sült a hús, forrósodott a teának készülő víz és ha elkészült, csak annyit mondtak egymásnak: Add ide azt a kiba..ott teát! Sziklai professzornak több sem kellett, amikor a vendéglátó kanadai egyetemi tanárok egy úriasabb steak partira meghívták, a háziasszonynak, érlelődő tudására büszkélkedve, csak ennyit mondott. Kérlek add ide az a kiba..ott kávét! Először nagy szemeket meresztettek rá! De, mielőtt felháborodtak volna megértették, komolyabb nyelvi leckékre is szükségük van a befogadottaknak, attól fogva pedig nagyobb súlyt helyeztek a minőségi angol oktatására. De hát nem is illett Oszkár tanár úrhoz ez az alpári fogalmazás, aki még otthon Roth Gyula, selmeci professzor mellett volt tanársegéd, azt ő nem engedhette meg magának. Ráadásul ő is alaposan hajlott a misztikumok felé. Jobban mondva a mind szélesebb gyakorlati tudása mellett sem mellőzte a legendák világát. Kanadában pedig nem volt hiány az ilyesmiben. Az őslakos indiánok, hittek a természet szellemi alkotásaiban, a haidák a hatalmas fenyőket egyenesen isteni lényként tisztelték. Egy alkalommal a Queen Charlotte-szigetek felett repültek kutató gépükkel, amikor a magyar professzor éles szemével megpillantott egy különleges, aranyló tűjű lucfenyő óriást. Azt közelebbről is látnia kellett. Hát leszálltak és a terepen felkereste famatuzsálemet, amiről kiderült, hogy a haida indiánok szent fáját találta meg. A fáról oltványokat készített, ami végül is nagy szerencsének bizonyult, mert időközben a kapzsi fakitermelő cégek áldozatául esett.

( A kanadai ősvadon, ahol a haidák szent fájára bukkant a professzor)

Mi történik, ha egy természetimádóádó ember, jól választ és erdőmérnök akar lenni az ötvenes évek szorító, fojtó világában. Csodálatos álmokban látja az életet, a soproni erdők szépségében tanulja meg, hogy milyen lélegzetelállítóan gyönyörű a Föld, és ha felmegy valamelyik bércre, akkor mindenhonnan Nyugatra lát, a magas hegyek köszöntik bármelyik csúcsról messze tekintve. Éppen ezért elvágyódik. Elvágyódik, és tudja, hogy mennie kell, mert itthon nem készíthette volna el azokat a filmeket, amelyekben mindig ott vannak a hatalmas hó borította csúcsok, a fenséges sziklák, a háborgó óceán és az örökké küzdő ember, aki meg akarja mutatni, hogy az életének értelme van. Pál László ezt akarta, amikor másodéves hallgatóként csatlakozott az 56-os menekülőkhöz. Stúdiója, ahol hosszú évek során világhírű természetfilmek készültek, az Egyesült Államokban, Seattle-ben van. Az első emeleten ülünk egy napfényes irodában, hatalmas üvegablaka a Csendes óceánra néz, ahol most tajtékzik a tenger, de hátán a kék eget tükrözi vissza. Inspirálóan szép!

– Könnyű volt az elhatározás eljönni Magyarországról, Sopronból egy idegen ismeretlen világba?

– A forradalom leverésének napján teljes káosz uralkodott a soproni egyetemen. A diákok letették a fegyvert, a kópházi csata csődöt mondott, senki sem tudott lőni ártalmatlanná tett ágyúkkal, a legtöbben a Lővér Szálló, majd a Muck közelében gyülekeztek. A többség – Roller Kálmán dékán vezetésével – akkor még menni akart, néhányan visszagyalogoltak a városba. Később a kinn maradók viszontagságos kalandok után Ausztriában várták meg a döntést. Kanada befogadta a menekülő soproni hallgatókat, nekem azonban más sorsot szánt az élet. A filmek világa, a kamera vonzása, arra késztetett, hogy a British Columbia Egyetemen, majd később a Dél-kaliforniai Egyetem Filmművészeti Tanszékén szerezzek tudást és elismerő oklevelet. Ezután telepedtem le Seattle-ben a Vancouverhez nagyon közeli amerikai városban, kétlaki életet folytattam az UBC-in és a Washingtoni Egyetemen is oktathattam a filmkészítés művészetét. Eközben számos televíziós reklámot, dokumentumfilmet forgattam magam is. Jó párral díjakat is nyertem.

– Melyik rendezéssel nyerte el az első átütően komoly elismerést?

– A nyolcvanas évek második felében több filmet is forgattunk a világ legmagasabb hegyének a Himalájának lenyűgöző világáról. A Mount Everest északi falának megmászásáról, illetve a Mount Everest szeleiről készített alkotásokat a Disney Channel és a National Geographic többször is lejátszotta. Mégis számomra a legnagyobb elismerést az Alaska,s Great Race, (Alaszkai nagyverseny) illetve Blue Water Hunters ( Kékvizi vadászok) című filmek jelentették. Mindkettőnek producere voltam.

– Az Alaszkai nagy verseny Susan Howlet Butcher életéről szól, aki amerikai kutyapásztor volt, és megnyerte a Iditarod Trail Sled Dog Race versenyt, a második négyszeres győztes lett, és az első, aki a dobogó legfelső fokára álhatott öt egymást követő évben. Az Iditarod, a legigényesebb szánhúzó verseny, amely 1049 mérföld megtételét tűzi ki célul hegyláncokon és hideg tengeri jégen keresztül, Anchorage városától egészen Nome-ig. Alaszka utolsó nagy versenyére a világ legjobb kutyapásztorai gyülekeznek egybe, hogy összemérjék tudásukat.Susan maga neveli a szánhúzós kutyakölyköket és ő is képezi ki győztes kutyacsapatait. A film bemutatja kemény életmódját és azt, ahogy egy igazi sportoló fegyelmezettségével készül fel a nagy megméretésekre. Hatvan másik versenyzővel együtt minden évben szembeszáll az kegyetlen, emberpróbáló út veszélyeivel, amikor a hőmérséklet gyakran mínusz 40 fokra csökken és orkán erősségű szél kavarja a havat mindenütt. Maga a küzdelem 11-14 napig tart. Susan elszántan és bátran megküzd Észak legkeményebb versenyzőivel, hogy új rekordot állítson fel és mindannyiuk közül a legjobb legyen, világelső győztes.

A fénykép illusztráció.JodyOphotos)

Végre eljött a nagy nap. Jákóy Bandival Adamovich professzorék házához startolunk, majd onnan a University of British Columbia, magyarul Brit Kolumbia Egyetemét vettük célba. Már nagyon vártam ezt a találkozást Adamovich Lászlóval is, hiszen a legidősebb professzorok egyikével hozhat össze a sorsom, aki már a forradalom előtti években tanított, órákat adott a soproni főiskolásoknak, ekkor nyerte el tőlük a Cinke ragadványnevet, márpedig köztudomású, hogy a diákok csak azoknak a tanáraiknak ajándékoznak ilyet, akiket vagy nagyon nem kedvelnek, vagy éppen ellenkezőleg sokra tartanak és megbecsülnek. Professzorunk esetében mindenképpen az utóbbi keresztségről volt szó. Erről magam is meggyőződhettem, amikor találkozásaink alkalmával megnyílt számomra egy melegszívű, jó humorú és világnézetében is bölcs tanárember. Talán számára volt a legnagyobb kockázat elhagyni a hazáját, mert négy kis gyermekkel és egy aggódó feleséggel, aki mindenáron maradni akart, ez félelmetesen nehéz helyzetnek bizonyult.

Cinke professzor Nyugat-Vancouverben lakott. Odaérkezésünkkor egy zöldövezeti, takaros családi ház előtt parkoltunk le. Többszobás, emeletes hajléka pedig, akár a Löverekben is megállta volna a helyét. Sopronból áttelepített gesztenye- és cseresznyefák, a kertben virító erdei ciklámenek adták meg a villaszerű épület különös hangulatát. Elöl tornácszerű építmény és a belső szobákban a falakon otthoni tájakat idéző képek és hangulatos fali tányérok, fafaragványok, színes dísztökök sorjáztak. Ilike néni, Adamovich professzor felesége, mosolygós magyar asszony, eredeti baracklekvárral töltött palacsintával kedveskedett, ami valószínűleg az itteni éghajlaton nem teremhette meg a hozzávaló alapanyagot, bár az is igaz, hogy az Okanagan védett völgyében még szőlővel is kísérleteztek az utóbbi időben, nem is kevés sikerrel. – Olyan gyorsan kellett dönteni a menekülésről, hogy a tűzön fortyogó paprikáscsirkét sajnáltam a leginkább otthagyni – mondta nevetve a professzor.

-Azt viszont a fene sem bánta, hogy a Soproni Erdőmérnöki Főiskola személyzeti osztályának vezetőjét, Bognárné elvtársnőt sikerült örökre elhagyni, aki korábban azt közölte velem, hogy vallásos emberként semmiféle előléptetésre ne számítsak. Szobakonyhás lakásunk nagyobbra történő cseréjében sem reménykedhettem, pedig akkor 1956 őszén már hatan voltunk, hiába adtam be többször is a kérvényt a soproni lakáshivatalnak.

Az egyetemre induláskor autót cserélünk és most a Pontiacot elhagyva Oldsmobile-lal folytattuk útunkat. Félúton megálltunk annál a kilátónál, amelynek panorámája a Fraser-folyó torkolatára nyílik. Itt úsztatják le a British Columbia északi részéről, az ősvadonban kitermelt fát. Régi eljárással tutajokká alakítják a frissen kivágott hatalmas törzseket. Így postázzák őket akár 5-600 kilométer távolságból is. Kalandos útja során időnként elszabadul egy-két fatörzs, ezeket bárki kihalászhatja, erről egy évszázados törvény gondoskodik, sokan élnek ebből a partvidéken, motorcsónakokkal gyűjtik össze az értékes uszadékfát.

Hamarosan ott is voltunk az egyetemnél, amely óriási kiterjedésű, csupán erdőből 2600 hektár tartozik hozzá. Ottjártamkor 26 fakultás, köztük orvosi, erdészeti és teológiai is működött a U.B.C-in. Szinte felsorolhatatlan a kiegészítő szociális építmények száma, diáktanyák, teniszpályák, fedett uszoda, tanári lakások és a diákszervezetek épületei alkotják. Az egyetemi szenátusban a diákok 1/8-ad részt képviselnek. Beleszólhatnak az oktatásba, az egyetemi élet fontos kérdéseiben voksolhatnak, demokratikus szavazati jogokkal rendelkeznek. Több ezer hallgató folytatja itt tanulmányait, többségében kanadaiak, de a harmadik világ országaiból is sokan érkeznek.

(A fényképen jobboldalon alulról: Rétfalvi László, Kozák Antal és jómagam. Balról alulról: Pendl Ferenc és Józsa László. Középen az asztalfőn: Adamovich László.)