Ahol Gárdonyi orgonált

Viráglánc

Ez a kor sötét lelke. Egy különleges hadművelet árnyékában fekszünk az ágyba és ébredünk másnap reggel. Jó annak, aki a mindennapi gondok szorításában el tud felejtkezni erről a fenyegető árnyékról. És talán jó annak is, aki még mindig csatározik a nagy választási vereség után, pro és kontra. A vesztes oldalán újra és újra feltéve a kérdést, mi volt az oka, a győztesén pedig a választ, nyertünk megint, a Holdról is láthatót, tehát fogd be a pofád és örülj, hogy élsz.  Lehet, hogy cinikusnak is jó lenni, olyan embernek, aki megvető és gúnyos magyarázatot képes adni mindenre, amolyan lenéző magasságból, keserű humorral fűszerezve. Sok- sok ilyen véleményt lehet olvasni manapság a digitális médiában. Azt hiszem pótcselekvés ez, valamiféle belső feszültség levezetése. Ám bizonyosan nagyon rossz a lelkiismeretesek egyre szűkebb táborának. Ők érzik, hogy nagy bajok készülődnek, de ellene semmit sem képesek tenni. Mit éreznek a lélekben élők ? Bizony jeleket látnak, nagyon ijesztő jeleket. Az egyre dráguló élet persze nem igazán jelzés. Az atomháborúval való fenyegetés sem az. Még az olajcsapok elzárása sem egyértelműen figyelmeztetés. Ilyenek korábban is voltak, túléltük. A korábbinál nagyobb zavarodottság már inkább az. Meg a rossz alvás és a terjedő szélsőséges  hangulat. A múltba tekintés és a volt jobb korokról való álmodozás. A gyűlölet és az irigység fokozatos elterjedése. A kipattanó indulat másokra és  önmagunkra zúdítása. Az egyre zajosabb világ, amiben a csend immár fájdalmat okoz. Kétségtelenül valami készülődik, amit csak ezek az érzékeny lelkületűek képesek kifinomult idegrendszerükkel felfogni. A többieknek meglehet jobb, ők úgy élik hétköznapjaikat és ünnepeiket is,mintha mi sem történt volna. Aztán ha jön a baj, akkor csak nagyot sóhajtva vállukra veszik annak terheit és a szenvedést is könnyebben átvészelik, mert nem vártak rá, csak váratlanul belecsöppentek.

Vajon fel lehetne -e készülni? Árstoppal és 3,9 százalékos nyugdíjemeléssel nem. A Brüsszellel való barátkozóbb hangnemmel sem. Minden nagy történelmi krízis ezért felkészületlenül tört rá az emberiségre, vagy egy-egy nemzetre. Sokan  érezhették, a már említett érzékenyebb lelkületűek főleg, hogy valami közeleg, valami nagyon nincsen rendjén, konkrét jelzéseket is kaphattak az emberek, például a tatárjárás, vagy a török dúlás,  az első és a második világháború előtt meg pláne. Mégsem tettek, tehettek semmit. Imádkozhattak, mint amire most is felhívta a világot egy nagyszerű pápa. És ez nagyon szép dolog, de a bombázások, a tömeghalál és a pusztítás ellen eddig még sajnos nem segített. Mi segíthet hát akkor? Arra gondoltam, hogy akár egy virágszál is. Aki élni akar, aki hisz az emberiség jövőjében, nemzetének boldogulásában, az vegyen a kezébe egy most nyíló virágszálat, nézze meg jól, hogyan szépül, hogyan illegeti magát, hogyan  harsánykodik a tavaszban. Ez maga az élet. Adja tovább ezt a virágot egy másik embernek, mondjon egy jó szót hozzá, egy boldogító igét, és ha lehet simogassa meg a viráglánc továbbadójának kezét, még ha öreg is, vagy az életbe belefáradt az a vén tenyér, vagy fiatal rugalmas élettel teli, életerős szívből táplált  kéz. Adja tovább, míg a Földön körbe ér.  Mert meglehet ez az utolsó esély, a szeretet esélye, ami most a világ megmentője lehet. ( Én már elkezdtem.  Kertem szívvirágját adom körbe!!!  Azzal a kiegészítéssel, hogy persze az imádság is nagyon fontos ehhez, annak aki hisz a világ Teremtőjében, aki ezt a kis virágot is teremtette. )

A magyar katonaló

A magyar katonaló világszerte megbecsült portéka volt. A szilárd szervezetű,  elnyűhetetlen és bátor, ugyanakkor robbanékony, nemesen elegáns lovakat mély tisztelet övezte az elmúlt évszázadokban. további részletek

Nagypénteken a keresztnél

Ez az én keresztem. A komáromi „Kistemplom” előtt áll. Olyan,mint félévszázada immár. A keresztet körbefonó szomorú akácok szinte semmit sem nőttek azóta. Ma megálltam előtte és Jézus halála előtt néhány perccel feltolultak előttem a múlt képei. Sok-sok család, sok-sok barát. Többségük immár nem ebben a világban. Itt játszottunk a kereszt körüli téren. Szinte egész nap a szabadban, még télen is. Nem mobiloztunk, azt se tudtuk szinte mi az a telefon. Mégis volt gyerekszínpadunk, voltak háztömb körüli bicikliversenyeink, utcai focibajnokságaink, házi korcsolyapályánk, csapágyakból készített gördeszkáink, nyílversenyünk, voltak nagy beszélgetéseink és mindennap történeteink. Szóval minden itt volt a közelben. Az iskola, a Csokonai klub, a grundunk, a piac, a vasútállomás, és a nagy folyó a Duna, aminek hajókürtjei csalogattak álmot szemeinkre. Utánozhatatlan évek voltak ezek. Tartalmasak, szépek és sokszor fájón szomorúak. Mert itt eszméltünk fel először közeledve a felnőtt világhoz. A grundunk melletti nagy épület volt 1919-ben a Tanácsköztársaság direktóriuma. Hátsó falából ólomgolyókat kapartunk ki játék közben és bizony elborzadtunk ,amikor Tibi barátom édesapja elmondta, hogy azok a puskagolyók emberéleteket ontottak ki a „dicsőséges” 133 napja alatt. Az itt élő felnőttek sokat tudtak és sokat elmondtak,mert volt közöttük világháborút megjárt asztalos ,akiknek hiányzott a fél tüdeje, huszárőrmester, aki lovasrohamban sebesült meg az orosz géppuskáktól, postamester,akit kitelepítettek német származása miatt, kommunista moszkovita, aki mint mondták, 56-ban a bejövő ruszki tankoknak vörös zászlóval integetett, csendőrkapitány, akit többször félholtra vertek és családját is meghurcolták 45 után. Mindenféle ember volt itt a kereszt körüli házakban. És hordozták életük keresztjeit egyenként, megtörten, vagy megalkudva, csendben ellenállva, vagy éppen érdekből kiszolgálva gyerekkorom kádári világát. Mi gyerekek voltunk akkor, de érdekesmód szinte minden házba bejárásunk volt. Mindenhol kaptunk egy-egy vajas, vagy zsíros kenyeret. Jó szót nem is keveset. Kölcsönadtak biciklipumpát, küldtek kertjükből virágot, vagy hagymát otthonra anyáinknak a vázába és az ebédhez. De legalábbis megkérdezték mi hogy vagyunk és a szüleink? Mosolyogtak játékainkon, meghallgattak bennünket, tanítottak bennünket, korholtak és biztattak közben, ha mással nem tanácsokkal, dorgálással, néha még pofonokkal is, válaszként néhány nagyon goromba csínyükre, amit igazából senki sem vett túl komolyan. Utcakölykök voltunk, a szó nemes értelmében, az utca is nevelt bennünket, mert a város ezen a környékén akkoriban 20-30 gyerek „uralta” az utcákat. Főként a József Attila utcát, ami most árva és elhagyott a boldog gyerekzsivajtól.Ma alig él egy-kettő kis fickó a sokkal szebb házakban. Hát szép volt ezért a gyerekkorunk. Fergetegesen szép. Akárki mond, bármit is, itt a kereszt körül. És ahogy most telt az idő, és én ott álltam ősz fejjel délután három óráig, amikor egy keresztre feszített Atyjának kezébe ajánlotta a lelkét. Jómagam csak egy rövid imával emlékeztem a néhai gyerekkorra és a néhai utcalakókra. -Hová tűntetek? -kérdeztem szomorúan. És csak a kereszt nyugtatott meg. Az én keresztem és másoké is itt a Kistemplom tövében. Egy újabb Nagypéntek, és egy újabb Húsvét hajnalán.

A rózsafüzér

Április 3.-a után két héttel húsvét ünnepe jön. A legnagyobb keresztény ünnep. Jézus kereszthaláláról és feltámadásáról szól. Arról, aki zsidó emberként, Isten fiaként üldöztetett, megaláztatott, kigúnyoltatott, meggyötörtetett, kínhalált halt, miközben keresztre feszíttetett. Mindezt bűneink bocsánatáért cselekedte. Több mint kétezer éve történt ez a misztérium. Ami valóban titok még mindig,mai napig is, mert belegondolni is lélekremegtető, hogy miért vállalta egy Isten ezt a szenvedést. Hiszen bármikor véget vethetett volna neki, tűzvihart küldhetett volna az őt elfogó rómaiakra, sértetlenül leszállhatott volna a keresztről, vagy fel sem kellett volna oda mennie, mondhatta volna, mi a fenének ez a keresztút? Egy Istennek? Na ne emberek! Hisz ez nevetséges. De mint tudjuk Ő nem így cselekedett. És tettét más világvallások hívői is tisztelettel szemlélik azóta is, még ha számukra nem is jelent annyit ,és azt mint nekünk keresztényeknek.A kereszt azonban fennmaradt milliárdnyi üzenetre osztódott szét az egész földkerekségen. Itt van Sopronban is, templomainkon, otthonainkban, a könyvespolcok könyveiben, nyakláncainkon és igen a rózsafüzéreken is, amit ma már többnyire csak az idős nénikék használnak imádkozásra. Ez a fényképen látható rózsafüzér is vagy 150 éves. Családi örökség. Megkopott szemei közt ezüst érmecskék a keresztút képeivel. Hány imát láthattak ezek? Dédnagyiknak, nagymamának és anyának titkait „tapinthatták” ki. A szívek titkait , a lelkek legmélyének titkait,amit csak ők tudhattak a már meghaltak. Nem lehetett hazudni nekik. Ők aztán megtudták a legnagyobb igazságokat is, bármilyen fájóak, vagy gyönyörűek voltak ezek. Sóhajokat, fohászokat, kívánságokat, aggódásokat a kis unokákért, a gyerekekért, a családokért, a férjért, a háborúban harcoló katonafiúért, a betegekért, a békéért, a boldogságért, ezernyi vágyért, kívánságért és reményért, a könnyű halálért, a szenvedések enyhítéséért, és még sorolhatnám vég nélkül. Ezért aztán nagyon finoman és szinte áhítattal fogom ezt a régi tanúságtételt. Könnyeket már nem tapinthatok rajta, de őseim ujjlenyomatai talán még ott vannak. Fogom és azt kívánom húsvétra tisztuljon meg ez az ország a ránehezedő bűnöktől, amelyek már szinte a földbe sulykolják és lélegezni sem engedik, azt kívánom és könyörgök érte, hogy minden magyar ember két hét múlva egy jobb országban törhesse meg a kalácsot és ehessen a húsvéti sonkából ,amikor körbe üli az ünnepi asztalt a család. Hívőként vagy nem hívőként az most talán nem is számít. A lényeg, hogy felszabadultként. Egy különös kedvű Isten emlékére,aki képes volt magát feláldozni mindannyiunkért.