Borban az igazság !
Nincsen lehangolóbb a pusztuló szőlőültetvénynél. Márpedig a Soproni borvidéken is akad bőven ilyen. Természetesen az ellenkezője is, ami öröm a szemnek, biztatás a jövőnek. Csakhogy nem az a kérdés, hogy hány kiváló borgazdaság termel jó minőségű bort, hanem az hogy mennyire jövedelmező ez az ágazat. további részletek
Harc Komáromért
Hetedik részlet új könyvemből, amely december elején jelenik meg. Egy család sorsjátszmái kétszáz év tükrében. Főszereplője egy híres magyar orvos-kórbocnok, Arányi Lajos György, akinek családfája és utódai is továbbviszik az elmúlás, a halál kérdéseit faggató sorjátszmákat. A végig izgalmas és komoly filozófiai gondolatokat felvető kötet valójában kétszáz év családregénye is egyben. Küzdelmekkel, szerelmi drámákkal, történelmi viharokkal keretezve.
Harc Komáromért
1919. január 9.-én az Antanthoz tartozó, két legionárius századból álló csehszlovák hadsereg bevonult a bal parti Komáromba, melyet Csehszlovákiához csatoltak és ezzel kettéosztották a várost, és Komárom vármegyét is. Az erődök városa katonai közigazgatás alá került, a megszállók éjszakai kijárási tilalmat rendeltek el. A magyar lakosság rémülten bújt meg a házak mélyén és csak a remény éltetett mindenkit, ez nem maradhat így örökre.
Az ország elvesztése, Komárom elvesztése a végső kétségbeesésbe taszította az embereket. Családokat, rokonokat, barátokat vágtak ketté az északi rész bekebelezésével. Nem maradt más csak a megaláztatás és a reménytelenség. Ilyen helyzetben még a legkisebb szalmaszálba is bele kapaszkodtak, mint a fuldokló, aki attól remélte élete megmentését. Terjedt a vörös eszme, az egyetlen mozgalom, ami az ellenállás lehetőségét felélesztette.
1919 tavaszán a kommunisták a déli oldalon is egyre fokozták tevékenységüket, a direktórium fegyverei szinte a nap minden órájában dörögtek. Kivégzésekkel – rendszerint törvényes tárgyalások nélkül – számoltak le a vörös uralom vélt ellenségeivel. A Tanácsköztársaság Direktóriuma a megmaradt csonka részen, a város déli oldalán építette ki hatalmát. Kun Béla és agitátorai vöröskatonákat toboroztak. Győr és Tata munkásai Komárom segítségére akartak sietni. A kommunisták valódi célja azonban az volt, hogy az elcsatolt területeken is fellázítsák a munkásokat és tanácsköztársaság diktatúráját kiterjesszék a Duna vonalától északra. Az északi városrész és az egész Felvidék elvesztése miatt érzett fájdalom azonban nemcsak a vörösöket szólította fegyverbe. Sokan mások is szervezkedni kezdtek, támadást terveztek az északi oldalon a komáromi erődrendszerbe befészkelődött cseh légionáriusok ellen.
Április 30-án még minden észak komáromi család békésen hajtotta álomra fejét. Éjfélkor azonban ágyúszóra riadtak fel az emberek. Az ősi város békés utcáin srapnelek fütyültek, gránátok süvítettek és csapódtak be alattomosan szétszórva gyilkos szilánkjaikat. Támadó csapatok nyomultak be Rév-Komáromba a vasúti hídon, Koppánymonostor irányából. 400- 500-an lehettek. De olyanok is akadtak, akik motoros hajókkal érkeztek, mint Arányi János, aki két nappal korábban szökött át a magyar oldalra, hogy csatlakozzon a szervezkedő felkelőkhöz.
-Apád kiátkozna, ha tudná a kommunistákhoz szegődtél – korholta Mária, és a szíve mélyét megint betöltötte az aggódás, de ez mit sem segített.
Férje elszánt volt a végsőkig, gyűlölte a háborút, hiszen két frontot is végigszenvedett, csaknem három évet töltött a lövészárkokban, a halál árnyékában, a tetűrajok és a hideg okozta szenvedésben, de megúszta és végre hazajött. Ám ami itthon fogadta az szinte az őrületbe kergette. A káosz és bomlás mindenhol, az elkeseredettség a magyar oldalon és a pökhendi gúnyos tekintetű megszállók, akik elrabolták a magyar földet, és kettévágták szeretett városát, a másik oldalon. Bárhogyan is gondolta, de ezt nem volt képes eltűrni. Így lett hát „kommunista” Arányi Jánosból, a fotográfusból, aki egyébként undorodott Kun Béláéktól, és a Szovjet-Oroszországból importált, megszállott eszméiktől. De amikor felcsillant a remény, hogy vissza lehet foglalni a várost, még ha a vörös rém égisze alatt is, bizony elment és jelentkezett vöröskatonának. Így avatták be a május elsejére virradó támadásba, amit ugyan maga a kommunista vezér, Kun Béla is ellenzett, de a vörösök helyi vezetői jóváhagytak, sőt lelkesen támogattak. Az egybegyűlt munkáscsapatokban kevés volt a jól képzett katona, de ő annak számított, így hát a háború utolsó hónapjaiban itt rekedt kis monitorokkal, evezős csónakokkal támadók teljes parancsnokságát is rábízták.
A motorosok és a csónakok valamivel előbb indultak el, mint a hídon támadó gyalogosok, céljuk ugyanis az volt, hogy eltereljék az erődökbe fészkelődött cseh megszállók figyelmét. A megtévesztés eleinte jól sikerült, mert a hídon támadók egészen a Pozsonyi kaputól jóval távolabb eső Kis-Duna kőgátjáig jutottak, itt osztódtak azután kétfelé. A nagyobbik csoport az egyes, kettes és hármas számú várerődöket támadta meg, míg a kisebbik csoport a Duna szigeten vonult fel, hogy elfoglalja az Erzsébet hídfő teljes hosszát. A meglepetésszerű támadás kezdetben sikerrel járt.
Az erődből sikerült kiszorítani az őrség jelentős részét, az Erzsébet hídfőállást is feladták némi tűzharc után a cseh katonák és a kishídon át a városba menekültek, ahol tovább folytatódtak az utcai harcok. Minden komáromi lakost, aki a tiltás ellenére kíváncsiságból kimerészkedett a házából azonnal lelőttek. Így járt a Citrom utcában egy inas gyerek, a Kúria városrészben pedig nyolc embert gyilkoltak meg, mert csatlakozni akartak a támadókhoz. A támadó magyar csaptok eközben a kiszorított őrség üldözésébe kezdtek. Fontos célként el akarták foglalni a vasúti pályaudvart. A leghevesebb harcok a Ferenc József rakpart felső szakaszán, a Hosszú és Kovács utcában bontakoztak ki. A géppuskák folyamatosan kattogtak, a puskák dörögtek, közben a sebesültek és a haldoklók jajkiáltásai hallatszottak mindenünnen.
-Hol a szanitéc[1]? – ordította – valaki a gomolygó füstben.
Egy falomladék tövében vérző testek feküdtek, némelyiküknél még látszottak az élet jelei. Az egyikük, bajuszos, dús szemöldökű férfi félig felült, szája sarkából vékony csíkban folyt le a vér egészen a zubbonyáig.
- Segítség! – hörögte magyarul.
Mások muníciót[2] követeltek, hogy folytathassák az öldöklést.
– Az anyád! – sziszegte egy eltorzult arcú győri felkelő és szuronyát tövig döfte az egyik pelyhes állú cseh légiós mellébe, amikor megforgatta a vasat, hallani lehetett a bordák roppanását. A géppuskák okozta pokoli zaj három óra után kezdett elcsendesedni. A támadó csapatok nagy része beásta magát a Kis-Duna töltése mögött és onnan tüzeltek tovább az ellenségre. Sokan félig meghajlott futásban a gázgyárig jutottak, ott foglalták el lőállásaikat, meg a katolikus és evangélikus temetők közti árkokban.
Hajnali fél négykor a magyar csapatokra nézve döbbenetes fordulat következett be. A már-már karnyújtásnyira álló győzelem reménye is füstbe szállt. A temetők közt hasaló felkelő vették észre, hogy a cseh helyőrségi csapatok komoly erősítést kaptak. Mint később kiderült Egidio Macaluso, az Antant erők olasz ezredesének kérésére Érsekújvárból iderendelték a 34. csehszlovák gyalogezredet. A fegyverekkel jól felszerelt, több száz fős erősítés az érsekújvári hadtesttől, vonaton érkezett. A magyar egységek az Erzsébet-szigetre szorultak vissza, ahol a legionáriusok vérengzésbe kezdtek. Özönleni kezdtek a felkelők állásai felé a bosszúszomjtól, és vad energiáktól fűtött prágaiak. Az egyik vasúti szerelvényt a hídra irányították és ezzel elvágták a magyar csaptok visszavonulásának lehetőségét, akik időközben alaposan megfogyatkoztak a munícióból. Most már a híd felől és az erődök irányából is lőtték őket a friss erőre kapott cseh csapatok. Aknatűz és puskasorozatok tépték fel a földet a magyarok körül. A légionáriusok ágyúkkal vették tűz alá a pályaudvart és az új komáromi vasúti pályatestet, valamint a Vágon átívelő hidakat.
Reggel hat óra tájékában már az egész várost bombázták. Óriási volt a pusztítás, mert az ágyúlövedékek házakat romboltak le, raktárakat, üzemrészeket gyújtottak fel. A pincékben a félelemtől meggyötörve imádkoztak a szerencsétlen komáromi családok. Most már senki sem hitt abban, hogy az elszakított Rév-Komárom valaha is visszatérhet az Anyaországhoz. Szakadatlanul bömböltek órákon át a lövegek és ontották gyilkos tüzüket. Aki még nem tette meg az is a pincékbe menekült. Találat érte az új komáromi pályaudvart, a Szent András és Evangélikus templomokat, a kultúrpalotát, a vármegyeházát, a polgári leányiskolát, a bencés gimnáziumot, a víztornyot és több tucatnyi bérházat, polgári lakást. A legsúlyosabban a Szent András templom és a főgimnázium épülete rongálódott meg. Utóbbit három gránát találat is érte.
Arányi Jánosék elterelő hadművelete kezdetben sikeres volt, de amikor a csehek erősítést kaptak, reflektorokkal pásztázni kezdték a Duna szürke habjait. A vakító fény gyorsan leleplezte az éppen menekülni készülő bárkákat. János és társai órákon át részt vettek az utcai harcokban és a 125 emberrel támadó csapatukból mindössze harmincan maradtak. Nagy részük így is sebesülten vánszorgott a gát vascölöpjeihez kikötött hajókhoz. Már csak nekik maradt némi esélyük a megmenekülésre, a magyar felkelők többsége már holtan feküdt Komárom legkülönbözőbb részein. Sokan a Ferenc József hídon feküdtek, őket futás közben mészárolták le a cseh géppuskák sorozatai. A tíz hajóból mindössze kettő motoros volt képes elrugaszkodni a parttól. A többit, főként az evezős bárkákat, elsüllyesztették a csehek legénységükkel együtt. Az egyik motorosban János ült a hátsó tatnál, földije Bajnóczi Ádám több golyótól átlyuggatott testét szorította magához, akiben még volt némi élet.
[1]Szanitéc: egyészségügyi katona, sebesültszállító
[2]Muníció: lőszer, hadianyag, ellátmány, töltény
A könyv előrendelhető a kuntz.zoltan@gmail címen vagy facebook oldalamon!!! Az új kötetet ezúttal is az Oriold és Társai könyvkiadó jelenteti meg!
Fénykép: Ünnepi megemlékezés a névtelen hősökről
Az alvó tündérke
Hatodik részlet új könyvemből, amely december elején jelenik meg. Egy család sorsjátszmái kétszáz év tükrében. Főszereplője egy híres magyar orvos-kórbocnok, Arányi Lajos György, akinek családfája és utódai is továbbviszik az elmúlás, a halál kérdéseit faggató sorjátszmákat. A végig izgalmas és komoly filozófiai gondolatokat felvető kötet valójában kétszáz év családregénye is egyben. Küzdelmekkel, szerelmi drámákkal, történelmi viharokkal keretezve.
Arányi Buda ostrománál
Ötödik részlet új könyvemből, amely december elején jelenik meg. Egy család sorsjátszmái kétszáz év tükrében. Főszereplője egy híres magyar orvos-kórbocnok, Arányi Lajos György, akinek családfája és utódai is továbbviszik az elmúlás, a halál kérdéseit faggató sorjátszmákat. A végig izgalmas és komoly filozófiai gondolatokat felvető kötet valójában kétszáz év családregénye is egyben. Küzdelmekkel, szerelmi drámákkal, történelmi viharokkal keretezve.
Arányi Buda ostrománál
A császári védősereg látva a honvédek beözönlését megkísérelt még egy végső rohamot. Heinzi személyesen állt a támadás élére. Elszántan indította rohamra a felsorakozott két gyalogos századot, melyeket a Bécsi kaputól érkezett két fél század muskétás határőr is támogatott. Kitörtek a Fő térre, de a roham itt elakadt, gyilkos össztűzbe kerültek és ekkor érte Heinzit a halálos lövés. A gyomrába fúródott a puskagolyó, egyes szemtanúk szerint hangtalanul hanyatlott egyik hadnagya karjai közé. Más források azonban azt állítják még ekkor is katonáit biztatta:
– Csak előre! Rohamra fiúk! Ki kell vernetek őket!
A császáriak azonban látva tábornokuk elestét lassan hátrálni kezdtek a Dísz tér felé. A súlyosan sebesült vezérőrnagyot tisztjei kivonszolták a tűzvonalból. Ideiglenesen a tüzér laktanyában kötözték be vérző sebét, majd innen átvitték az Iskola téri épületbe, az orvos-főnök szobájába. Akkor már rengeteg vért veszített, így az orvos sem tudott segíteni rajta. A fővezér itt halt meg egyik századosa karjában, de még előtte üzenetet küldött futárjával a Vízmű erődbe, Allnoch ezredesnek, hogy vegye át a főparancsnokságot. Helyettesítse őt teljhatalommal mindenben. Tartson ki, amíg a felmentő sereg meg nem érkezik.
Allnoch, miután kézhez kapta Heinzi üzenetét, minden rendelkezésére álló katonát a várba irányított. Két század a külső falakról a várfal mentén a Halász-bástyán át jutott be, másik két századát a Várkerten át küldte a Palotába. Ezt a csapatot a Várhegyre menet minden irányból lőtték a magyarok, már nem tudták elérni céljukat. Közülük a legtöbben elestek. A maradék végül a Palota kertjében magyar fogságba esett és egytől- egyig megadta magát.
Allnoch tudta, hogy minden elveszett, a vár most már a magyar honvédseregé. Mégsem adta meg a magát, fogát összeszorítva, maga is könnyebb arcsebtől vérezve egy maroknyi gyalogossal a Lánchíd nyugati hídfőjéhez vonult vissza. Felkészült a végsőkig tartó küzdelemre. A honvédek rohamát már képtelenek voltak feltartoztatni, így végső elkeseredésében és bosszúszomjában a híd felrobbantását határozta el. Az egyre közeledő honvédek még látták, amint a gyújtózsinór mellett álló árkásznak parancsot adott a híd felrobbantására, ő azonban habozott teljesíteni azt. Ekkor az ezredes pisztolyt rántott és a katonát főbe lőtte, majd másik fegyverével a legközelebbi lőporszekrénybe eresztett golyót. A detonáció ízekre szaggatta az ezredest, és a körülötte álló embereit is megsebesítette, de a híd szerencsére alig sérült meg: csak néhány függőtartó görbült el.
A vár déli részét már teljesen a magyar sereg birtokolta, de az északi bástyákon még a császári lobogó lengett. A vár ezt a részét Knezich csapatainak kellett elfoglalnia. A tervek szerint három zászlóaljnak a Bécsi kaput és a VI. rondella környékét kellett bevennie, míg másik három zászlóaljnak a IV. és V. bástyák ellen kellett támadnia. A várban még tartott a heves küzdelem, ám itt még mindig némák maradtak a fegyverek. Nagy Sándortól 5 óra körül hír érkezett, mely szerint már kilenc zászlóalj bejutott a várba és teljes erővel folytatja a harcot. Knezich csak ekkor adta ki a támadási parancsot. A Bécsi-kapunál emelt torlaszt a korábban előkészített bombákkal akarták felrobbantani. A kapu őrsége az önkéntes rohamcsapatot lemészárolta, ezért a harmadik honvédzászlóalj szuronyrohamot intézett ellenük. Tőlük nyugatra a VI. rondellánál a 42. honvédzászlóalj, a 60. gyalogezred harmadik zászlóalja és két honvédvadász század létrákon igyekezett bejutni a várba. Gyilkos muskéta- és kartácszápor fogadta a támadókat, de ezen a napon a magyar katonákat már nem lehetett megállítani. A honvédek olyan gyorsan küzdötték le az akadályokat és falakat, hogy a császári katonák képtelenek voltak még egyszer megtölteni fegyvereiket.
Halálos és elkeseredett kézitusa kezdődött. Itt is rengeteg dolga akadt a honvédorvosoknak, akik Arányi irányításával a hadijelentések alapján újabb és újabb helyszínekre indultak segíteni. Amiként elhatározták, nem nézték azt sem, hogy milyen egyenruhát viseltek a sebesültek, melyik táborhoz tartoztak, próbáltak mindenkit megmenteni. Ezért is döbbentek meg, amikor eljutott hozzájuk a hír, hogy Görgei parancsa szerint: ”A vár őrségének nincs kegyelem! Nem ejtünk foglyokat!”.
A védők közül sokan elestek, a szerencsések harcolva-hátrálva a laktanyák felé menekültek. A honvédek utánuk rohamoztak, karddal és szuronyokkal vagdalták a menekülőket, császáriak zárt rendje perceken belül felbomlott. Vérben fürdő sebesültek és halottak borították a kövezetet. Az első véres összecsapások után azonban a honvédek vérszomja lecsillapodott. Nem teljesítették Görgei kegyetlen parancsát. Odaengedték a szanitéceket a sebesültekhez. Szekerek kanyarodtak fel a várdombra, azokra gyűjtötték a még életben maradottakat.
Leiningen később így jellemezte a magyar támadást:„Borzasztó öldöklés! Kezdetben nincs pardon. Végére elcsendesül a düh.”
A győztes honvédek zászlaját, a Zala vármegyei Lebesbényi Püspöki Gracián, honvéd hadnagy, tűzte ki elsőként a visszafoglalt budai várra. Örömujjongás fogadta a Szűzmáriás, Kossuth címeres lobogót. Sokan fegyvereiket is elsütötték a diadal hírére. Ölelték egymást a győztes ostromlók és kuruc katonadalokat énekeltek. A vár reggel hétkor már teljes egészében a magyar sereg kezén volt. Elnémultak a fegyverek és a magyar katonák végre kicsit megpihenhettek, most érezték először a tavasz illatát, mert órákkal azelőtt csak a puskapor, a füst és a vér szagát szimatolhatták. A Duna két partján a pesti és budai nép is lassan kimerészkedett búvóhelyeikről. Néma csodálattal néztek fel a rommá harcolt, de így is büszke várra.
A május 4. és 21. közötti ostrom alatt az osztrák hadsereg négy elsőrendű hadosztályát veszítette el, 710 katona elesett, 4200 fő, köztük 113 tiszt hadifogságba került. A harc 370 magyar honvéd életét követelte, és 670-en sebesültek meg. Arányi Lajos György és honvédorvosai, valamint a szanitécek rengeteg emberéletet mentettek meg.
A könyv előrendelhető a kuntz.zoltan@gmail címen vagy facebook oldalamon!!! Az új kötetet ezúttal is az Oriold és Társai könyvkiadó jelenteti meg!
Festmény: Than Károly, Buda visszavétele 1849
Sírkövek a budapesti Duna-parton
Időnként felébred a rombolási vágy egynémely embertársunkban. Ilyenkor szobrokat, sírköveket, padokat, buszmegállókat zúznak össze és még sorolhatnánk kedvenc céltárgyaikat. Ezt az aljas vágyat sajnos ősidők óta hordozza magával az emberiség. Mindezt beteges vagy módosult lelki és tudatállapot, kétségbeesés, bosszú, politikai indulat, és sok más nem éppen nemes emberi ösztönzés táplálhatja. további részletek