Az égiek csodája
Sopron a stratégiai színhely
Otthonra lelt a soproni zsidók hitélete
Mint egy különös álomképben, úgy kopognak a léptek az esőcseppes soproni utcaköveken. Zsidó férfiak igyekeznek a zsinagógába. Csípős tavaszi szél cibálja ruháikat. Még nem viselnek kötelezően kipát, vagy kalapot, de a külön csoportban vonuló fiatal nők és idősebb asszonyok már kendővel fedik be hajfonataikat. Akkor még Zsidó utca volt a neve a középkori soproni belváros legszűkebb utcájának. Néhány évtizeddel később utcanévcserére került sor. Ez pedig már akkor történt, amikor a soproni zsidók visszatérhettek a városba Nagy Lajos király előbb kiűzető, majd később visszaengedő rendelete alapján. Az utcájuk nevét azonban Zsidó utcáról Új utcára nevezték át. Mint kiderült bölcsen tették, mert ez az utca, amelyen most megint Tórát vonultató zsidók lépdeltek, már “új” marad az évszázadok hatalmas vonulatában mindörökre. Hiszen kiállta az idők próbáját, történelmi sorsfordulókat, virágzást és üldöztetést, elismerést és megaláztatást, boldogságot és fájdalmat, tömeges halált. Trombiták, kürtök zengték világgá, hogy a vén Ispotály ott van a helyén, és megújult , gyönyörűvé válhatott, ott az Ó-zsinagóga mellett, amelynek nyolcszáz éves falai Európa szerte különlegességnek számítanak.
– Megjöttünk, újra itt vagyunk, együtt vagyunk ősi hitünkben és törvényeikben tovább élve, mi megmaradottak. Ezt sugározta a felvonulók arcára kiülő öröm, akik magasra tartották Tórájukat. – Hát ünnepeljünk, mert nagy nap ez a mai. Világraszóló és immár a történelem része. Hát ünnepeljünk, térjünk vissza a régi falak közé. És akkor ünnepeltek, éppen tegnap, 2022. június második napján, bizonyosan az Örökkévaló biztató mosolya mellett, mert nem kevesebbet tettek, mint felélesztették a hagyományaikat, jóval több, mint ötezer év törvényeit, szokásait és kultúráját a historikus soproni utcában.
Az Ispotály épületét betegek ápolására használtak 800 évvel ezelőtt. A mostani felújítására 20 millió forintot fordított a soproni önkormányzat saját forrásból. A Soproni Zsidó Hitközség ide költözhet be, hogy a zsidóság ünnepeit megtarthassa és fejlődő közösséget építsen. Ezen kívül többek között kialakíthattak egy oktatási termet is, így ha egy-egy diákcsoport érkezik és szeretne megismerkedni egy zsidó vidéki közösség múltjával, hagyományaival, akkor itt le tudnak ülni, mellékhelyiség és ruhatár is van.
Az avató szertartás részeként ünnepélyesen felszögezték a Mezúzát , a Tórát őriző helyiség ajtófélfájára, amit a soproni zsidók doyenje tehetett meg elsőként , igazi tiszteletbeli feladatként, mint sokat látott, sokat tapasztalt öreg úr, akit gyengéd szeretettel, ölelve, óvva kísértek oda a székéből a bejáratig. Azután valamennyien Tóra olvasásra indultak. Sok-sok év után az itteni elsőre. Miközben az udvaron a múlt nagyon mély kútjából feléledő jiddis dalokat énekeltek a meghívott előadók, azok bezengték a különleges hangulatú teret. Erejük, örömük és vigadásuk elsöprő spirituális erejével. Időtlenül és elragadóan.
Hová lettél levelibéka?
A háború és annak hatásai mindenkit egyoldalú figyelemre kényszerítenek. Amellett most elsikkadnak a hírekben közölt extrém környezeti változások, hogy az Északi sarkon 30 fok feletti meleget mérnek és rohamtempóban olvadnak a jéghegyek, meg hogy Dél -Indiában árnyékban soha nem tapasztalt hőség osztja a halált. Itt a Kárpát-medencében gyakorlatilag kicserélődik a növényvilág, új fajok érkeznek és a régiek kipusztulnak. Soha nem látott rovarok ijesztgetnek bennünket kártevéseikkel, no meg eltűnnek gyerekkorunk lepkefajtái, a tücskök, a siklók, gyíkok. Nyári estéken hiányolhatjuk a sünöket, mókusokat és a baglyokat. Hová lesz a világ? Ki figyel még az embargós olajon, az árstoppos benzinen , a fenyegető élelmiszerhiányon és a rohanó infláción kívül bármi másra is? A minap nagyon megdöbbentem,mert azt tapasztaltam, hogy hiába esett az elmúlt napokban viszonylag sok eső, a kertekben a növények mégis kókadozni kezdtek. Kevés a csapadék ahhoz, hogy pótolja a több hónapos aszály szárazságát. Még mindig szomjazik a föld. Az Ikva patak vízszintje órák alatt visszaállt és most megint alig csordogál. És mintha hiába keresném a soproni erdők gyönyörű virágait. Csapadékosabb, páradúsabb környezet kéne tömeges megjelenésükhöz. Amikor 35 évvel ezelőtt Sopronba érkeztem, egészen más volt itt az erdő és a hegyek természeti világa. Sokkal burjánzóbb és zöldebb volt minden. Nem hinném,hogy csak én emlékezem rosszul.
A természet tudósai szerint fél évszázada egészen más éghajlati környezetben éltünk. Emlékképeim is akadnak arról, hogy gyerekkoromban a rétek fölött milliónyi rovar döngicsélt, a nyárnak ez adta meg a muzsikáját és hangulatát. Virágok százai nyíltak mindenütt elkápráztatva mindenkit. Gazdagabb és tarkább élővilág köszöntött ránk, hacsak egy kis sétát is tettünk a természetben.De ahogy számos faj eltűnt az életünkből, úgy homályosultak el az évszakok jellemzői is. A mostani hét elején hajnalban még dermesztő hideg volt, majdnem télies hőmérséklettel, de már érezhetjük a következő napokban, ha nem is hőhullám, de forróság érkezik. Maga az ember is nehezen alkalmazkodik az ilyen hirtelen változásokhoz, hát még a természet. De persze ki gondol most erre, amikor a háború félelme borzongatja a lelkünket és félünk a kiterjedésétől, a nélkülözésektől és valljuk be első tüneteként a kényelmetlenségektől, majd az elkövetkezőkben talán még az elszegényedéstől és meglehet a szenvedésektől is.
Parány emberi léptékünkben képtelenek vagyunk többfelé is koncentrálni, talán majd a tudósok, a politikusok megoldják a feltülekedő gondokat. Ebben reménykedünk. Ám ahogy a környezet és a természet pusztulásáról érkeznek az elrettentő hírek, rá kell ébrednünk, hogy szinte semmi sem változik, a problémák csak szaporodnak. Elég ha csak a legutóbbi fájó hírre, a Sajó folyó gyors pusztulására gondolunk.
Hatéves koromban nagymamám balatoni házában az udvaron levelibékák tucatjai éltek. Az orgonabokor és a málnás is tele volt velük. Anyám megfogott egy-egy példányt. Az aranyos kis zöld állatkákat egy befőttes üvegbe tette és leveleket, füvet, meg legyeket rakott melléjük. Így csodálhattam meg a békák életét. Igaz csak egy napra kaptam engedélyt erre, mert aztán újra szabadon engedtük őket. Ám ez a rövid idő is csoda volt a számomra. Naphosszat figyeltem az apró békák ügyes mozgását, ahogy egyik fűszálról a másikra másztak. És boldog voltam,hogy közel kerülhettem életük részleteihez. Azóta a levelibékák eltűntek. Nem csupán nagyanyám egykori házából, de a megszokott élőhelyeiken is csak elvétve látni már őket. Eltűntek, mint az élet annyi más apró szépsége is. Jobban kellett volna vigyáznunk rájuk. És most immár felfokozódva az élet hatalmas tétje az is, hogy vajon ránk emberekre is sor kerülhet ? Hogyan tudnánk megállítani a rombolást?
Röviden az orosz világképről
A fegyverek szavával soha nem lehet megérteni egymást. Ahhoz, hogy egy nép lelki indíttatásait megértsük alaposan a dolgok mélyére kell néznünk. Az orosz vallásosság ősi gyökerei egy olyan világképbe torkollanak, ahol nem a mennyek birodalma az elsődleges, hanem a Földanya mítosza a döntő. Az anyáé, akinek nincs “mennyei vőlegénye”. A nyugati látásmód ellentéteként, ő Anya és nem Szűz. Ezért érdekes és különös jelenség volt az óorosz vallási kultuszban az úgynevezett “földbe gyónás” is. A bűnöket egy kiásott gödörbe súgták bele, amit aztán betakartak. Az orosz néplélek nagy ismerője, Dosztojevszkij rántja le a leplet regényeiben az orosz lélek archetípusairól, az erős faji és általában véve vett kollektív érzésről, az egyén szabadságának és kezdeményezőkészségének a lebecsüléséről, a női alárendelődésről, és az uralkodó feltétlen uralmának elfogadásáról, meg aztán a kegyetlenkedésre válaszként fellépő mély alázatról, amely szinte az önmegsemmisítésig vezet. Hát akkor a kérdés továbbra is fennáll, Kelet vagy Nyugat? Vagyis mi itt a döntő ebben a kérdésben, a nyugati kereszténység, az egyén szabadságának és az ókori görögöktől megörökölt demokráciának szellemisége, vagy a keleti kollektív tömegalázat és misztikum, egyetlen, napjainkban elnöknek nevezett uralkodó halálos, és beláthatatlan kimenetű szolgálatában ?A dolgok bizony ilyen mélyre vezethetnek és ha meg akarjuk érteni más népek, és a népek vezetőinek indíttatásait a múlt nagyon mély kútjába kell leásnunk. Valószínűleg megéri ez a fáradozás, mert mint felül írtam a fegyverek szavával soha nem lehet megérteni egymást. Itt több tudásra, több közeledésre, türelemre és főként kölcsönös megbecsülésre volna szükség. Mert minden egykoron kezdődött el, sok- sok ezer évvel ezelőtt. ( A képen Vlagyimir nagyfejedelem kijevi szobra, aki több, mint ezer éve elsőként vette fel a keresztséget és kötelezte erre alattvalóit is. Gondolatserkentő: Martin Putna. Képek az orosz vallásosság kultúrtörténetéből.)