Emberség, amire szomjazunk
Forróság van és az emberek szomjaznak. A Bornapokra érkezők természetesen a kiváló borokra. És ez így is van rendjén, hiszen a soproni borvidék kínálata bőséges. A hangulat fergeteges. Van azonban a Várkerület másik oldalán egy másik esemény a 19. szám alatt. Itt nem a test örömére kínálnak javakat, hanem a szellemére. Soproni Horváth Józsefnek, az akvarell poétájának tiszteletére rendeztek ott megemlékezést. Míg az előbbi eseményt százak látogatják, addig a másikén talán mindössze három-négy tucatnyi érdeklődő vett részt, de így is zsúfolásig megtelt a szépmívű, boltozatos terem. Nem tudom,hogy az elmúlt évtizedekben hányan látogattak el az ilyen eseményekre, mert erről nem készült statisztika. Csak azt tudom, hogy aktív újságíró koromban nem telt el úgy egy hét, hogy egy-egy jelentősebb képzőművészeti kiállításnak ne adott volna helyet a város. Írtam is a Kisalföldbe számtalan recenziót, aki kíváncsi rá, megtalálhatja a megyei lap archívumában. Szép idők voltak. És volt rá igény. No meg késztetés a lap akkori szerkesztői részéről, hogy helyt adjanak ezeknek a művész portréknak és alkotásaiknak. Számos helyi képzőművésszel találkozhattam akkoriban. Giczy Jánossal, Gáspárdy Sándorral, Fejér Zoltánnal, Kovács-Gombos Gáborral, Roisz Vilmossal és még sorolhatnám. Most hiába is keresnénk a kiállításokról szóló írásokat. Eltűntek a lapokból, mint megannyi kulturális érték. Dehát mit is tegyünk, ilyenné vált a korszellem. Csakhogy ebbe nem mindenki törődött bele. Ilyen a mostani emlékrendezvény szervezője Szabó Attila is, aki szinte naponta jelentkezik a digitális oldalakon állandó soproni galériát követelő írásaival, a soproni képzőművészek alkotói munkájának méltatásával. Tudja ő,hogy a legtöbb esetben szélmalom harcot vív, mégsem adja fel. Tisztelem és csodálom is kitartását és rendíthetetlen küzdelmét. Most a Soproni Képzőművészeti Társaság égisze alatt rendezte meg azt az eseményt, amely azoknak készült, akik a bornál és mulatságnál is többre szomjaznak. Nagy kár,hogy közönségének átlagéletkora inkább a félévszád fölé sorolható be. Hol vannak a fiatalok? Minden galambősz fej bizonyosan ezt a kérdést teszi fel önmagában. Kik viszik majd tovább a soproni kultúra, és annak egyik legnemesebb ágának szeretetét és patronálását, ha nem ők ?Éppen az ügy harcosszívű mecénásának, Szabó Attilának beszédében hangzott el: Mi is a művészet? És itt József Attilát idézte, alighanem a lényeget pedig úgy fejezte ki, az emberség. Hát ez az. Fején találta a szöget. Mert ha valami leginkább hiányzik mai, háború és politika gyötörte világunkból, akkor az emberség az. Nos akik erre a rendezvényre egybegyűltek, azok mind erre szomjaztak, az emberségre. És amikor Soproni Horváth József emlékeiről szóltak, megidézve a város korábbi nagy szellemeit,mint Mollay Károlyt, László Gyulát, Becht Rezsőt és mind a többieket, akik a nagy művésszel valaha kapcsolatban voltak, akkor itták magukba ezt a különös spirituszt, ami igazán részegítő, mert a múzsák készítették azt, Apollón Isten receptje alapján, az örök európai kultúra tiszteletére. Aztán amikor vége lett a rendezvénynek,ki-ki átmehetett a Várkerület mások oldalára, kortyolni egy jó pohár soproni bort is a korai nyárestében. Jól esett az a nem mindennapi szellemi feltöltődés után. Végtére a testnek is meg kell adni az örömét.
Ahol Gárdonyi orgonált
Viráglánc
Ez a kor sötét lelke. Egy különleges hadművelet árnyékában fekszünk az ágyba és ébredünk másnap reggel. Jó annak, aki a mindennapi gondok szorításában el tud felejtkezni erről a fenyegető árnyékról. És talán jó annak is, aki még mindig csatározik a nagy választási vereség után, pro és kontra. A vesztes oldalán újra és újra feltéve a kérdést, mi volt az oka, a győztesén pedig a választ, nyertünk megint, a Holdról is láthatót, tehát fogd be a pofád és örülj, hogy élsz. Lehet, hogy cinikusnak is jó lenni, olyan embernek, aki megvető és gúnyos magyarázatot képes adni mindenre, amolyan lenéző magasságból, keserű humorral fűszerezve. Sok- sok ilyen véleményt lehet olvasni manapság a digitális médiában. Azt hiszem pótcselekvés ez, valamiféle belső feszültség levezetése. Ám bizonyosan nagyon rossz a lelkiismeretesek egyre szűkebb táborának. Ők érzik, hogy nagy bajok készülődnek, de ellene semmit sem képesek tenni. Mit éreznek a lélekben élők ? Bizony jeleket látnak, nagyon ijesztő jeleket. Az egyre dráguló élet persze nem igazán jelzés. Az atomháborúval való fenyegetés sem az. Még az olajcsapok elzárása sem egyértelműen figyelmeztetés. Ilyenek korábban is voltak, túléltük. A korábbinál nagyobb zavarodottság már inkább az. Meg a rossz alvás és a terjedő szélsőséges hangulat. A múltba tekintés és a volt jobb korokról való álmodozás. A gyűlölet és az irigység fokozatos elterjedése. A kipattanó indulat másokra és önmagunkra zúdítása. Az egyre zajosabb világ, amiben a csend immár fájdalmat okoz. Kétségtelenül valami készülődik, amit csak ezek az érzékeny lelkületűek képesek kifinomult idegrendszerükkel felfogni. A többieknek meglehet jobb, ők úgy élik hétköznapjaikat és ünnepeiket is,mintha mi sem történt volna. Aztán ha jön a baj, akkor csak nagyot sóhajtva vállukra veszik annak terheit és a szenvedést is könnyebben átvészelik, mert nem vártak rá, csak váratlanul belecsöppentek.
Vajon fel lehetne -e készülni? Árstoppal és 3,9 százalékos nyugdíjemeléssel nem. A Brüsszellel való barátkozóbb hangnemmel sem. Minden nagy történelmi krízis ezért felkészületlenül tört rá az emberiségre, vagy egy-egy nemzetre. Sokan érezhették, a már említett érzékenyebb lelkületűek főleg, hogy valami közeleg, valami nagyon nincsen rendjén, konkrét jelzéseket is kaphattak az emberek, például a tatárjárás, vagy a török dúlás, az első és a második világháború előtt meg pláne. Mégsem tettek, tehettek semmit. Imádkozhattak, mint amire most is felhívta a világot egy nagyszerű pápa. És ez nagyon szép dolog, de a bombázások, a tömeghalál és a pusztítás ellen eddig még sajnos nem segített. Mi segíthet hát akkor? Arra gondoltam, hogy akár egy virágszál is. Aki élni akar, aki hisz az emberiség jövőjében, nemzetének boldogulásában, az vegyen a kezébe egy most nyíló virágszálat, nézze meg jól, hogyan szépül, hogyan illegeti magát, hogyan harsánykodik a tavaszban. Ez maga az élet. Adja tovább ezt a virágot egy másik embernek, mondjon egy jó szót hozzá, egy boldogító igét, és ha lehet simogassa meg a viráglánc továbbadójának kezét, még ha öreg is, vagy az életbe belefáradt az a vén tenyér, vagy fiatal rugalmas élettel teli, életerős szívből táplált kéz. Adja tovább, míg a Földön körbe ér. Mert meglehet ez az utolsó esély, a szeretet esélye, ami most a világ megmentője lehet. ( Én már elkezdtem. Kertem szívvirágját adom körbe!!! Azzal a kiegészítéssel, hogy persze az imádság is nagyon fontos ehhez, annak aki hisz a világ Teremtőjében, aki ezt a kis virágot is teremtette. )
A magyar katonaló
A magyar katonaló világszerte megbecsült portéka volt. A szilárd szervezetű, elnyűhetetlen és bátor, ugyanakkor robbanékony, nemesen elegáns lovakat mély tisztelet övezte az elmúlt évszázadokban. további részletek
Nagypénteken a keresztnél
Ez az én keresztem. A komáromi “Kistemplom” előtt áll. Olyan,mint félévszázada immár. A keresztet körbefonó szomorú akácok szinte semmit sem nőttek azóta. Ma megálltam előtte és Jézus halála előtt néhány perccel feltolultak előttem a múlt képei. Sok-sok család, sok-sok barát. Többségük immár nem ebben a világban. Itt játszottunk a kereszt körüli téren. Szinte egész nap a szabadban, még télen is. Nem mobiloztunk, azt se tudtuk szinte mi az a telefon. Mégis volt gyerekszínpadunk, voltak háztömb körüli bicikliversenyeink, utcai focibajnokságaink, házi korcsolyapályánk, csapágyakból készített gördeszkáink, nyílversenyünk, voltak nagy beszélgetéseink és mindennap történeteink. Szóval minden itt volt a közelben. Az iskola, a Csokonai klub, a grundunk, a piac, a vasútállomás, és a nagy folyó a Duna, aminek hajókürtjei csalogattak álmot szemeinkre. Utánozhatatlan évek voltak ezek. Tartalmasak, szépek és sokszor fájón szomorúak. Mert itt eszméltünk fel először közeledve a felnőtt világhoz. A grundunk melletti nagy épület volt 1919-ben a Tanácsköztársaság direktóriuma. Hátsó falából ólomgolyókat kapartunk ki játék közben és bizony elborzadtunk ,amikor Tibi barátom édesapja elmondta, hogy azok a puskagolyók emberéleteket ontottak ki a “dicsőséges” 133 napja alatt. Az itt élő felnőttek sokat tudtak és sokat elmondtak,mert volt közöttük világháborút megjárt asztalos ,akiknek hiányzott a fél tüdeje, huszárőrmester, aki lovasrohamban sebesült meg az orosz géppuskáktól, postamester,akit kitelepítettek német származása miatt, kommunista moszkovita, aki mint mondták, 56-ban a bejövő ruszki tankoknak vörös zászlóval integetett, csendőrkapitány, akit többször félholtra vertek és családját is meghurcolták 45 után. Mindenféle ember volt itt a kereszt körüli házakban. És hordozták életük keresztjeit egyenként, megtörten, vagy megalkudva, csendben ellenállva, vagy éppen érdekből kiszolgálva gyerekkorom kádári világát. Mi gyerekek voltunk akkor, de érdekesmód szinte minden házba bejárásunk volt. Mindenhol kaptunk egy-egy vajas, vagy zsíros kenyeret. Jó szót nem is keveset. Kölcsönadtak biciklipumpát, küldtek kertjükből virágot, vagy hagymát otthonra anyáinknak a vázába és az ebédhez. De legalábbis megkérdezték mi hogy vagyunk és a szüleink? Mosolyogtak játékainkon, meghallgattak bennünket, tanítottak bennünket, korholtak és biztattak közben, ha mással nem tanácsokkal, dorgálással, néha még pofonokkal is, válaszként néhány nagyon goromba csínyükre, amit igazából senki sem vett túl komolyan. Utcakölykök voltunk, a szó nemes értelmében, az utca is nevelt bennünket, mert a város ezen a környékén akkoriban 20-30 gyerek “uralta” az utcákat. Főként a József Attila utcát, ami most árva és elhagyott a boldog gyerekzsivajtól.Ma alig él egy-kettő kis fickó a sokkal szebb házakban. Hát szép volt ezért a gyerekkorunk. Fergetegesen szép. Akárki mond, bármit is, itt a kereszt körül. És ahogy most telt az idő, és én ott álltam ősz fejjel délután három óráig, amikor egy keresztre feszített Atyjának kezébe ajánlotta a lelkét. Jómagam csak egy rövid imával emlékeztem a néhai gyerekkorra és a néhai utcalakókra. -Hová tűntetek? -kérdeztem szomorúan. És csak a kereszt nyugtatott meg. Az én keresztem és másoké is itt a Kistemplom tövében. Egy újabb Nagypéntek, és egy újabb Húsvét hajnalán.