2025
26
04
Benkő Géza az örök forradalmár
Benkő Géza az örök forradalmár
És végül mi marad? Két ötvenhatos emlékmű kilencezer kilométerre a hazától? Milyen nehéz volt azokat is kiharcolni Brit Kolumbia fővárosában, Victoriában. De most már ott áll a volt soproni erdőmérnök hallgatók és a kanadai magyar körök az egyesületek tagjainak jóvoltából. Megállok az emlékműnél, miközben fokozódó erővel mossa a nyugati parti eső az arcomat, de nem bánom, egy harmonikás kisfiú jár az eszemben, aki pesti srác volt és cserkészcsapatának búcsúztatásakor, mivel Rákosiék betiltották azt is, könnyeivel küszködve eljátszotta az utolsó dalt, de nem tudta, hogy egy régi Magyarországot sirat, ahol még kalapot emeltek egymásnak az emberek és hittek a szavak őszinte erejében és az összefogásban. Évtizedek teltek el azóta, most itt vagyunk Victoriában. A kisfiú egy meglett korú, ősz halántékú férfivé vált azóta, ő aki fogadott engem, feleségével Marikával az oldalán. A házuk közelében azálea bokrok virágai nyíltak, a hatalmas kertben pedig időnként szelíd szarvasok, legelésztek a közeli patakról érkezve a csalogató virágillatokra. Nézem vendéglátómat és a kétség gyötri szívemet. Ő hát a nagy harcos, a kérlelhetetlen örök forradalmár, a „West Coast citizen”? – kérdezem önmagamtól. Ő az aki a soproni erdészek 56-os befogadásának tizedik évfordulóján, magyar zászlót bontott ki a kanadai tartományi főváros városházának tornyán, majd száz autót vonultatott fel a csendes anglikán kisváros utcáin dudaszó és polgárpukkasztó jelszavak mellett, és azontúl minden évtizedes megemlékezésen újabb és újabb meglepetésekkel állt elő, a T-54 es szovjet tank élethű papírmását égette el, a forradalom eltiprásának szimbólumaként, leveleket, petíciókat írt a magyar ügyért, ami fel kellett volna ,hogy ébressze a világ lelkiismeretét, hogy” soha és sehol el nem árulják, amiért a magyar harcosok életüket adták”. És végül főszerepe volt az 1989-es emlékműavatásnál is. Annak az emlékműnek az avatásánál , ahol most állok a Queen Elizabeth Parkban, Viktória kertvárosának szívében.
Amikor találkoztunk Benkő Géza éppen a Magyar Szabadságharcos Szövetség Kanadai Elnökének tisztét töltötte be. Plakátokra, zászlókra, életutat végig kísérő dokumentumokra és jelentőségteljes fényképekre számítottam a házfalakon módszeresen elhelyezve, de ehelyett takaros rend és a jólétbe foglalt otthonos nyugalom fogadott. Magyaros berendezésű konyhájuk asztalán mézes csupor díszelgett, Géza bátyám kedvenc csemegéje, és a harmonika amin gróf Teleki Pál főcserkész temetésén játszott, még mindig megvolt, mutatta is a házigazda. A mézet Géza nagyapja szerettette meg vele, aki a múlt század harmincas éveiben méheket tartott, és talán a míves muzsikát is ő adta a kezébe valamikor. Ez a férfi, aki most hellyel kínált egy bölcs és hosszú küzdelmekkel teli életutat viselt az arcán. Élesen fürkésző tekintettel és megdönthetetlennek tűnő világszemlélettel jelenik meg ma is előttem, akitől kérdezni sem illett volna semmit sem, hiszen szó nélkül is magáról vallott, miközben a Sziklás hegység indiánjainak ősi zenéjét varázsolta valahonnan elő öreg lemezjátszóján.
Mindig büszke volt arra, amit magyar professzoraitól tanult. Oszi bátyjától (dr. Sziklai Oszkár), vagy Cinke tanár úrtól (dr. Adamovich László). Éppen utóbbitól, aki úttervezést, hídépítést ültetett át a soproni erdőmérnökök tudástárába. Soha nem gondolta, hogy 1958-ban egy kanadai falemezgyárban kamatoztatja majd ezt. Házat, autót vásárolhatott gyári munkás béréből, amiről otthon még álmodni sem lehetett. Közösségi emberként rövidesen megszervezte a Victoriai Magyar Társaskört, de akkor már a helybéli állami erdészet mérnökeként dolgozott. Családi válság juttatta újra a magyar földre 1971-ben, elvált első feleségétől. Magyarországon édesanyját kereste föl, azonban szembesülnie kellett azzal, hogy otthon erdészeti diplomáját, kanadai állampolgárságát, semmibe veszik. A végső csapást akkor élte át, amikor a Soproni Egyetem akkori vezetői közölték vele, hogy az Alma Maternek soha nem létezett British Columbiába kihelyezett része. Így aztán a folytatás otthon zsákutcába jutott, a lehetőségek tárháza hamar lezárult. Vissza Kanadába, ez volt az egyetlen megoldás, ha nem akart megbélyegezettként, számkivetettként élni a hetvenes évek Magyarországában. Mennyasszonyával, aki később második felesége lett, útlevelet igényeltek egy ausztriai túrára, de azt a hatóságok megtagadták. Ezért életében másodszor megint csak a Vasfüggöny megostromlására kényszerült, de ezúttal nem sikerült elmenekülni. Elfogták őket. A szökési kísérlet büntetése tízhónapos börtönbüntetés lett. Majd két év további harc a Kanadába visszajutásért, levelek, kivándorlási kérelmek tucatjai, kapcsolat építése a kanadai nagykövetséggel, és ezután a Kanadában megjelenő újságcikkek sorozata. Végül a küzdelem sikerrel járt és 1973 tavaszán másodszor is új életet kezdhetett Brit Kolumbiában, ahol korábban már kiépítette kapcsolatait és ahol évfolyamtársai, soproni barátai is éltek és vártak már rá. Felesége Marika egy évvel rá követhette férjét.
Külön regénybe illő Benkő Géza élete, az ilyen hosszú életutak belső titkait persze mindenki magában őrzi, aki végig éli, örömeivel és szenvedéseivel együtt. Benkő Géza otthonában csak benyomásokat kaphattam egy olyan emberről, akiben az ötvenhatos forradalom történései mély nyomot hagytak, mert ő volt az, aki a legtovább, a végsőkig a sáncokon maradt. 2020-ban
Szent István királyunk ünnepén halt meg 86 éves korában.
(A fényképen Benkő Gézával. Victoria városa a háttérben.)
2025
26
04
Lányok a száműzetésben
Na és a nők? A Soproni Divízió mire ment volna nélkülük? Ötvenhatban mentek a fiúkkal nem is kevesen. Szerelmek szövődtek, később házasságok kötődtek és szerencsésnek bizonyult, ha magyar magyarral szűrte össze a levet, mert akkor az anyanyelv fennmaradását, a hagyományok átadását ez biztosította. Azok a kedves soproni erdész lányok, akik olykor a vérüket is adták a menekülők közösségéért, az összetartás erejéért. Mint Hartai Klára, akit már mindjárt az ausztriai veszteglés idején, 1956 november 10-én elveszítettek társai. Két fiú és három lány, soproni erdőmérnök hallgatók indultak el a Salzburg melletti Schafberg 1783 méter magas csúcsának meghódítására. Klára a végcéltól nem messze, a tetőtől néhány méterre megcsúszott a laza , kövekkel borított hegyoldalon. Egyik fiú társa hiába próbálta megfogni, akkor már kicsúszott lába alól a talaj és gyorsan gurulni kezdett lefelé. A többiek azonnal után eredtek és vagy 40-50 méterrel lejjebb egy kidőlt fán fennakadva megtalálták. Már alig volt benne élet. Hiába vitték le a közeli kórházba, nem tudták megmenteni.450 soproni főiskolás és tanár közül ő volt az első, aki az emigrációban lelte halálát. A St.Gilgen-i temetőben adták meg neki a nagyon szomorú végtisztességet.
A nők sorsát kezdetektől nagy figyelem kísérte, mondhatni a soproni erdészek megbecsülték őket, mert kinn a vadnyugat peremén össze tudták hasonlítani más népek lányaival, asszonyaival őket. – Miért ilyen hűvösek a kanadai nők, a jobbakat szinte meg sem lehet közelíteni?! – fortyant fel egy korai Kapocs újságban a korán elhunyt Gőgös Ferenc erdőmérnök hallgató. Kétségtelen odakint élettelinek, érzelmekkel gazdagnak számítottak a magyar lányok, akiknek, ahogy mondani szokás, ami a szívükön az a szájukon volt. Jómagam Vancouverben Wilkinson Évával beszélgettem ezekről a kérdésekről. Ő is megerősítette, hogy a kanadai férfiak és a nők elég tartózkodóak és ridegek, nem merik kifejezni az érzelmeiket. Továbbá, ahogy meglehetősen őszintén mondta „Épkézláb, jó kant csak a piszkos, csapzott férfiak között találni”. Sok a meleg, akiknek az U.B.C például olimpiát szervez. A nagyvárosban 40 ezerre becsülik a számukat. Egyébként a város legzüllöttebb negyede a Westenden van, ott minden megtalálható a kábítószerek legkülönfélébb kínálatától a prostitúcióig és a nemi identitás zavarok sokaságáig. Amikor Jákóy Endrével Vancouver szigeti túránk utolsó állomásán Nanaimoban kompra szálltunk nem mindennapi találkozásban volt részünk, az esemény cáfolata volt annak a megállapításnak, hogy a kanadai nők hidegek volnának, egy szemrevaló fiatalasszony mellett kaptunk ülőhelyet. Barna bőre, sárga haja, izmos karja és kissé vad arcvonása mindenesetre nagyon figyelemfelhívó volt. Ő volt Casandra Jackson, névjegykártyáján legalábbis ezt a nevet viselte. Foglalkozását tekintve masszírozónő a Westenden. Bevallása szerint svéd apától és indián anyától származott, akik a Sziklás hegységben egy kis farmon élnek testvéreivel együtt. Ő ide jött Vancouverbe, hogy vigye valamire. Most egy saját szalonja van a legkülönfélébb szolgáltatásokkal. Amire nagyon büszke, hogy hollywoodi sztárokat is masszírozott már. Aztán közelebb hajolva hozzánk, nevetve mondja : ”Most éppen megszöktem a barátomtól, aki egy skót fickó, valamin összeszólalkoztunk. Együtt utaztunk a szigeten.” Amikor a komp kiköt Vancouverben búcsúzásként meghív bennünket a szalonjába egy jó kis „testmunkára”. Mi is nevetünk és egy pillanatra még át is villan a fejemen, micsoda ajánlat …Aztán legyintek, integetünk és már hazafelé tartunk a Harmincharmadik utca irányába, ahol Bandi háza van.
(A felvételen az egykori ötödéves hallgatók körében jómagam. Balról jobbra Nagy Ferenc és a volt erdőmérnök hallgató hölgyek , akik Kanadában találtak új életre és valósították meg álmaikat. Héjjas Kati,Andódy Edit és Link Magda.)
2025
14
03
Kenuval a Nimpkish folyón
Már messziről láttuk Ronyecz Jóska jól megtermett alakját, amint éppen a kenujával bajlódott. Indián kenu volt az, legalábbis úgy készülhetett, ahogy az őslakosok készítették évszázadok óta. Vörös cédrusból vájták ki, majd a hajótestet vízzel és forró kövekkel töltötték meg, hogy a fa megpuhuljon, és megfelelő formájúra lehessen alakítani. Ezek a kenuk akár egy-két tonnát is elbírtak, a tengeren pedig gyorsak és biztonságosak voltak, ezzel mentek vadászni a hatalmas tengeri emlősökre, például bálnára a Haida indiánok. Bátorságukról legendákat regéltek a nyugati partvidéket felfedező kalandorok. Kétségtelen ezek a vízi alkalmatosságok Brit Columbia gyorsfolyású patakjaiban és folyóiban is jól megállták a helyüket. Ronyecz Jóska azonban gyorssodrású vízre készíttette őket indián barátaival, most azonban alig csordogált valamennyi a sziklák borította mederben. – Kisapám , én nem számítottam erre az alacsony vízállásra ! -mormogta a foga között folyamatosan. Sebaj, mi Jákóy Bandival valahol örültünk ennek, mert a part mentén gyalogolva medve és őznyomokat fedeztünk fel, ahol pedig a mélyedésekben összegyűlt vízből ittak az állatok, ott mi is megmerítettük kulacsainkat. Kristálytiszta volt a víz és jéghideg. Jól oltotta a szomjunkat. Azért, ahol lehetett hajózni, ott gyorsan haladtunk, de többször ki kellett szállnunk és vontattuk a kenut, vonszoltuk tovább a szárazon. Egy vízmosásban fél méter szélesre keskenyedett el a máskor bővizű folyó, itt azonban egy sziklahasadék mélyén méretes lazacok gyülekeztek, türelmesen várakoztak az esőre, majd az eső okozta áradásra ,hogy tovább haladhassanak ívó helyük felé. Kicsit arrébb haladva fehérfejű sasok táborára bukkantunk. Volt ott vagy tíz -tizenkettő büszke tartású madár, egyikük éles sziklafokon ücsörgött és amikor közeledtünk felé, csak nem akart felrepülni, végül egy kavicsot hajítottam felé, amitől aztán mégis felrebbent és egy szép szárnytollat hagyott maga után ajándékba, amit még ma is őrzök otthon a fiókomban. Ronyecz Jóska közben elmondta, hogy ezek a sasok lazacokra vadásznak. Az öreg példányok mindig olyan halat választanak, amelyet elbírnak egyébként komoly fegyvernek számító karmaikkal. A fiatal sasok azonban annyira mohóak, hogy gyakran 30-40 kilogrammos szalmonokba is belevájják éles karmaikat, ezekkel viszont nem bírnak, a halak lehúzzák őket a víz alá és akkor gyakorta bele is fulladnak a folyóba. A medvéknek könnyű dolguk van. Némelykor csak kitátják a pofájukat és a lazacok egyenest a torkuk mélyére ugranak. Medvével szerencsére nem találkoztunk, de a mélyvizes gödrökben alaposan eláztunk, annak ellenére, hogy lábszárig gumicsizma volt rajtunk. A gyakori kiszállások és talpalások miatt másfél órásra tervezett túránkból öt óra lett, de a fáradozás megérte, soha nem felejthető kalandokkal, a természet csodáival ismerkedhettem meg a Vancouver- sziget egyik legszebb völgyében.
A túra után rövid pihenés következett, ahol Ronyecz Jóska felesége valódi juharszirupos palacsintával és kávéval kínált bennünket. – Ezt magunk gyűjtjük be a környék juharfáiból, igyekszünk sok mindenben önellátóak lenni. Persze mit mondjak, hiányoznak a magyar sütemények és kenyerek. Amikor megérkeztünk Vancouverbe az tartott bennünket életben, hogy Paula néni, Szy Ferenc tanárunk anyósa rövidesen nyitott egy kis magyar éttermet, ott aztán hazait kosztolhattunk. A kanadai kajákkal sokáig nem tudtunk megbirkózni. Így aztán az is nagy segítség volt, hogy az Alma street sarkán működött egy magyar pékség, mindenki ott vett kenyeret, zsemlét és süteményeket. Hű micsoda időszak volt az! Sokszor éjfélig tanultuk az angolt, nappal pedig az egyetemen, készültünk az erdőmérnöki oklevelünk megszerzésére. Na de a tandíjat is fizetni kellett valamiből, úgyhogy munkát vállaltunk és persze nem a legkedvezőbb állásokat ajánlották fel a menekülteknek, de legalább volt miből megélni.Azért szép idők is akadtak bőven, az UBC uszodában, vagy a Jericho Beach-en, a Johann Strausz táncteremben. Sok csinos fiatal hölgy! Hogy is mondják magyarul? Fiatalság bolondság! Ne is beszéljünk róla-kacsintott most Jákóy Bandira és viccesen a feleségére pillantva lakatot tett a szájára.
(„Égig érő fák” a Nimpkish folyó menti erdőben)
2025
12
03
Tengeri horgásszá avattak
Folytattam Vancouver-szigeti utazásunkat Jákóy Endrével, akivel egyik kalandról a másikra váltottunk ötnapos túránk alatt. Most elbeszélem hogyan lettem én igazi tengeri horgásszá. Mindezt Kapitány Gyulának és a feleségének köszönhetem, akik mint már említettem a Nimpkish völgyben, Woss városában laktak. Gyula elsőéves volt, amikor a forradalom leverése után Sopront elhagyta a társaival együtt. Jó barátságot ápolt Ronyecz Jóskával, hiszen már a munkájuk is egybe kötötte őket. A Vancouver szigeten, alig kétszáz kilométerre laktak egymástól. A házaspárt Ronyecz Jóska kérte meg arra, hogy tegyünk egy tengeri kirándulást, ha lehet figyeljük meg az Alert és a Mitchell öböl között cirkáló Gyilkos bálnákat, amelyek Király lazacokra vadásznak és vígan játszadoznak a mókás delfinekkel is. Nosza nem sokat kellett kéretni Kapitányt és csinos szőke feleségét erre a kis kalandra. Emellett valódi tengeri horgászatra is kilátás nyílt. Az asszonyka készítette elő a horgászbotokat és a csalit. Gyula pedig a hatvan lóerős Johnson motorral ellátott vízibárka kormányosának szerepét vállalta. Az Alert öböl bejáratánál startoltunk a tengerre, ahol mély tintakék víz és barna hínártömegek fogadtak bennünket. Ahogy kihajóztunk az öböl közepére, halászsasokat láttunk a távolban és sirályok csapatait, amint időnként lecsaptak a vízre zsákmány után kutatva. Távcsövünkkel böngésztük a láthatárt, de az Orkák egyelőre nem jelentkeztek, így hát három horgászbotunkat munkába fogtuk, a leghosszabb zsinórú 200 méter mélyre is leért. Miközben lassan haladtunk radarral figyeltük az alattunk húzódó vízi világot, a monitoron rövidesen elő is bukkantak a különféle halrajok. Lazacokra és pisztrángokra számítottunk, de mint Kapitány Gyula mondta sok őshonos hering, Nyílfogú lepényhal, szardínia és Ezüst tőkehal is előfordult itt. Feszülten vártunk a kapásra, csaknem leizzadtam az izgalomtól, amikor hirtelen egy erősebb rántásra bevágtam az egyik botot és egy három kiló körüli „Pink salmon”, Rózsaszín lazac fickándozott a horgomon a legnagyobb örömömre. A fedélzetre emeltem és közelebbről is szemügyre vettem életem első tengeri horgászatának eredményét. Ikrás volt már, de még nem indult fel a hegyekbe kedvenc ívási helyére, ahová az ősök hívó szava parancsolta ösztöneit. Kapitány Gyulától megtudtam, hogy valamikor ezeket a nőstény példányokat egy észak-vancouveri indián törzs, a waututh-ok annyira megbecsülték, hogy visszaengedték őket a tengerbe, csak a hímeket fogták be mesterségesen kialakított csapdáikba. Azokból is minden tizediket elengedték, hogy a jövőben is gazdag maradjon a halzsákmány, legyen elegendő a következő nemzedékeknek is ebből a tápláló élelemforrásból. Elgondolkodtató, hogy mennyire értettek ezek az egyszerű emberek a természet erőforrásainak fenntartható módszereihez. Sokat tanulhatnánk tőlük ma is, csakhogy napjainkra alig pár százan maradtak ebből a saját nyelvet beszélő népcsoportból. Szomorkodásunkra azonban nem sok idő maradt, engem ünnepélyesen tengeri halásszá avattak, ami abból állt, hogy egy pohár sherryből egy cseppet a halnak, egy cseppet a tengernek és egyet a hajó kapitányának adtam. Az időjárás azonban lerövidítette avatási ünnepemet, sürgetővé tette elindulásunkat, felerősödött a szél, hajónkat erősen dobálni kezdte a tenger, félelemkeltő felhők gyülekeztek a nyugati égbolt peremén.
Természtesen ebédre sült halat ettünk, burgonya körettel és zamatos fehérborral kísértük le. Rövid pihenő után elbúcsúztunk vendéglátóinktól. Ajándékba házi füstölt lazacot vittünk magunkkal, amelynek íze egészen más, mint a boltokban kaphatóé. Nem véletlenül, hiszen itt az igazi ínyencek indián módra készítik el. Ezt az évezredes receptet viszont csak nagyon kevesen ismerik, az ma is törzsi titoknak számít. A Kapitány családnak egy idős Haida indián mutatta meg az elkészítés módját, hálából azért, mert a fiának munkát szereztek az erdőgazdaságnál. Ismét észak-nyugat felé vesszük az irányt a Nimpkish folyó egyik kanyarulatánál találkozunk az előre megbeszéltek szerint Ronyecz Jóskával, aki már előkészítette a kenut egy romantikus vízi kalandozáshoz. Tíz kilométeres szakasz leküzdése várt ránk.
(A Nimpkish folyó Vancouver-sziget leghosszabb folyója, amely az Alston-hegy nyugati lejtőjén ered és onnan folyik északnyugatra tartva a Nimpkish-tóba, majd a Broughton-szorosba ömlik a vize , Port McNeilltől 8 km-re keletre).
(A fényképen: Megérkezett zsákmányával a horgászcsapat az Alert öböl kikötőjébe.)
2025
26
02
Ahol a Tunguz meteorit pusztított
Kétségtelen, szavatartó ember ez a Ronyecz Jóska. Kemény arcvonásai alatt becsületes lélek bújik meg. Délután indulunk is a környező hegyeket és a völgyeket bejárni. A programunk időközben kicsit módosult, mert, még egy napot maradhatunk itt szállásadóinknál, és akkor a terepjárás után a beígért tengeri hajókázás sem marad el. De azon már Kapitány Gyula is részt vesz, aki Ronyeczéktől nem messze Woss-ban lakik, a Nimpkish völgy egyik legszebb városkájában. Na sebaj, a tenger és az Orkák tehát csak holnap jönnek majd, ma pedig még számtalan földi csoda. -Hol is kezdjük ?- viccelődik a házigazda. – Nem kell ám sokat menni, itt van mindjárt az a Sárga cédrus – mutat egy toronymagas fára, na arra a múlt héten egy igazi bestia mászott fel, egy nagymacska a javából. A szomszéd kutyáját szinte a szájából rángattuk ki, az utolsó percben, aztán a cicus felmenekült a fára, mi mást tehettem le kellett lőnöm, a szerencsétlen Beagle, így aztán megmenekült.
Izgalmas történet, de most már messzibb csodákra vágyunk. Így hát elindulunk Jóska sárga terepjáróján, amely állítólag még a Mount Everest-et is megmászná. Ezen persze nevetünk, de kétségtelen a fürge jármű hatalmas hepehupákat, sziklagöröngyöket is meglovagol. Odaérünk egy erdőrendezési terepre és döbbenten látjuk, hogy alig két-három ember több tonnás fákat mozgat óriási gépeikkel. A legkisebb Hemloknak is három méter az átmérője. Egy magas termetű skót favágó, Daniel lesz itt a kalauzunk. Tetőtől talpig fűrészpor borítja, a sisakból kilátszó arcát pedig fekete máz borítja. -Kell a védelem a szúnyogok és fekete legyek ellen -magyarázza. Védőkesztyűt visel, ami szutykossá ázott a kenőlajtól. Az öbölre mutat , ahol kicsi ,de bivalyerős hajókkal rendezgetik a kivágott fatörzseket. -Azok ott leúsznak majd Vancouverig, ha tutajjá alakítjuk őket. Hátunk mögött egy tarra vágott hegyoldalban kőfal kandikál ki a sűrű ködből. – Kell a szikla mondja, onnan bontjuk, hogy az őserdőben utakat építhessünk, különben a Jóisten sem tudná leszállítani a kidöntött fákat. Egyébként itt évente több mint háromezer milliméter eső esik, puhává áztatva a talajt, amiben elsüllyednének még a legerősebb gépek is. A skót medvétől azután elköszönünk, nem kevésbé kemény társainak is búcsút intünk, akikkel nem szívesen találkoznék a sötétben. Mind markos, félelmet nem ismerő legény. Mégis időnként a halállal is szembe kell nézniük, amikor az „özvegycsinálónak” nevezett derék vastagságú faágak rájuk zuhannak a magasból. Óránként húsz dollárért reggeltől estig döntik a fákat motorosfűrészeikkel, szállítják azokat az öbölhöz, hogy aztán jó utat kívánjanak nekik, majd szép csendben leúszanak 3-400 kilométert a civilizált világba, ahol a partot már fények övezik, Vancouver toronyházai integetnek a távolból.
Van-e itt még látnivaló, hiszen az ember az élményektől máris jóllakott ? Ronyecz mérnök úr azonban mindig valami újat tartogat tarsolyában, nem is akármit, most egy nagyon különleges helyre csábít bennünket, még egy órát sem kell zötykölődni és egy völgybe érünk, onnan felnézve észak-nyugatról nem mindennapi látvány fogad bennünket, a hegyoldalt száz meg száz kidőlt vörös cédrus törzse borítja. Katonás sorrendben fekszenek a halott fák ezrei. Mint az óriások ujjai, amelyek megdermedtek az időben, és utolsó erejükkel még belemarkoltak a földbe, görcsösen megtalálva végső nyughelyüket. – Mindez 1908-ban történt. Egy pusztító szélvihar érkezett Szibériából. Ez volt a Tunguz meteorit keltette hatalmas tornádó, igazából lökéshullám. Átrobogott a fagyos szibériai földek felett és Japán északi szigetei fölött lecsapott a Bering tengerre, majd több ezer kilométert megtéve meg sem állt Kanada nyugati partjaiig. Pontosan nem tudjuk mekkora sebességgel ért ide, de az elég volt ahhoz, hogy ezeket a fákat sorra kitépje a földből.
A félelmetes látványtól kicsit megborzongva már nem számítunk további különlegességekre, valóban nyugodtabb gondolatokat megszülő helyhez érkezünk. Egy nagy tengeri osztályozóhoz. Ez már alig néhány kilométerre fekszik a nyílt óceántól, amelynek valaki biztosan viccből adta a csendes nevet, hiszen nagyon gyakoriak rajta a viharok, amelyek akár több méteres hullámokat korbácsolnak fel. Egy portugál mondás szerint, aki még nem tudott imádkozni, az az óceán közepén biztosan megtanulja.
Az új helyszín egy tengeri osztályozó, amelynek beton terasza ráfut az tenger vízére. A hideg szél és a megállás nélkül permetező eső arra figyelmeztet bennünket, hogy a nyílt óceán már csupán néhány kilométerre van. A nagy beton placcon óriási markológépek dolgoznak, a még északabbról ide úsztatott fákat gyűjtik egybe. Fülkéikben elszánt fickók ülnek, ránk se hederítenek, figyelmüket egy percre sem kötheti le más valami a munkán kívül. Minden mozdulat, minden elvétett távolság itt balesetet okozhat. A fatörzseket tolóhajókkal lökik ki a szárazföldre, onnan emelik fel azokat a markoló gépekkel, majd egy vasúti pálya mellett halmozzák fel valamennyit. Itt működik Észak-Amerika leghosszabb és legrégibb fakitermelő vasútja, amely 122 kilométeren át szállítja a faanyagot rendeltetési helyére. Az egész telephelynek egy Brit Kolumbia Egyetemén végzett magyar származású fiatalember a vezetője. – A tanítványom volt. Nagyon tehetséges hallgató , aki egyébként itt született, itt nőtt fel, neki már természetes ez a zord éghajlat –
mondja Jákóy Endre büszkélkedve.
Tunguz meteorit: Szibéria egén különös robbanást észleltek 1908. június 30-án reggel 7:17-perckor. Egy meteorbecsapódása okozta, amely kb. hat kilométeres magasságban felrobbant a légkörben. Szeizmikus rezgéseket észleltek a műszerek még több ezer kilométeres távolságban is. „Fülsiketítő robbanást” hallottak és tüzes felhőt láttak a horizonton 500 km-es távolságból a megfigyelők. A 170 km-re lévő megfigyelők egy vakító napszerű tűzgolyóról számoltak be a felhőtlen, nappali égbolton, és menydörgésszerű robajt hallottak. A 60 km-re álló szemtanúkat a lökéshullám a földre lökte és eszméletüket vesztették, az ablakok betörtek, a cserepek lehullottak.
( A fényképen Vancouver sziget legészakibb csücskében egy hatalmas faosztályozónál, amelynek közelében a Tunguz meteor is pusztított.)