Mi a köze Sopronnak a rizshez ?
Kézenfekvő a válasz, hogy semmi. Ám az igazság az, hogy nagyon is sok. A hazai rizstermesztés bölcsőjét ugyanis városunkban tisztelhetjük. Pontosabban két híres professzor nemesítő munkájának köszönhetjük, akik a harmincas években a Műegyetem Soproni Növénytani Intézetében együtt kísérletezték ki az ősi kultúrnövény hazai honfoglalásának tudományos hátterét. további részletek
Egy “magyar indián” emlékére
Igazából én csak egy “magyar indiánt” ismertem. Józsa Lászlót, aki soproni főiskolai hallgatóként 56-ban elhagyta az országot és Vancouverben szerzett erdőmérnöki diplomát. Aktív éveiben kutatóként dolgozott a szakmájában, számos cikke és könyve jelent meg.
A némaság ereje
Most hogy a zajos világ lecsendesedett egy vírus okozta önvédelemben, a némaság ereje mindenki számára érthetőbbé válik. A némaság történelmünkben is számtalanszor erőt adott köznapi embernek és akár fejedelmeknek is. II. Rákóczi Ferenc például a halálig némaságot fogadó kamalduli szerzetesek Grosbois-i kolostorában (Franciaország) lelt menedékre és szellemi erőgyűjtésre, több nagy műve is itt született meg. további részletek
Katonai művelet
Az öregember egy zsebkendővel megtörölte a szemét. – Hát sor került rám is ?! – morfondírozott. Két hónapja volt már a kórházban, előrehaladott tüdőrákkal és combnyaktöréssel került be. 84 éves volt. Csinos, zöldszemű és hosszú, vörös hajú ápolónő közölte vele, hogy neki is mennie kell. A lány megigéző hajfürtjeit kendőbe rejtette, az öregúr azonban egy alkalommal meglátta, amikor ki kellett bontania. – Igazán szép kis teremtés ! – suhant át az elismerés a fejében. Kár, hogy ő mondta meg nekem. Dehát ilyen az élet, a szépet mindig porig sújtja a rossz. Aztán más jutott eszébe: – Júlia! Igen ő volt ilyen – mosolyodott el. Olyan boldog emlék. Ő huszonöt volt, Júlia meg tizennyolc. – Milyen messze tűnt a káprázat- sóhajtott beteg tüdejével, majd érezte, hogy vér gyűlik egybe a szájába. Hosszan, vontatottan köhögött. A nyálban úszó vércsomót beleköpte a zsebkendőjébe. Nyomorultnak érezte magát, de így volt ez már vagy egy éve, amióta meghalt a felesége, senkire sem számíthatott. – C;est La Vie! – nyugtázta magában és a takarója mellett fekvő kacsáért nyúlt. Hirtelen belépett a kórterembe a főnővér. Az öreg összerezzent.
– Na papa készülődik már ?! – kérte számon, vészjósló tekintettel a gubbaszkodó férfit, aki még egyet pisilni szeretett volna, de most éppen elakadt a számára amúgy is fájdalmas és kínos műveletben.
– Igen – nyögte ki csendesen. A főnővér elrobogott. Még ketten voltak rajta kívül a kórteremben. Az egyikük időnként sóhajtozott, másikuk halkan hörögve haldoklott. – Jó neki – gondolta az öreg, már nem tudják kidobni. – Én persze mindig végigcsináltam mindent. A háborút nyolcévesen. Halottakat látni a romok között. A porba dőlt házukat, és zokogó anyját, aki hiába várta a férjét haza. Eltűnt a fronton, mint annyian. Ötvenhatot is megcsinálta, majdnem akasztották, csak egy távoli rokon közbenjárásának köszönhette, hogy életben maradt. A Kádár rendszert, amiben az volt a csuda, hogy látta egymást csókolgatni az elvtársakat, akik később, a rendszerváltás után menedzseres kézfogással üdvözölték egymást. – Uram-bátyám, micsoda színváltás! Mit ér az élet? Mennyi mindenen kellett keresztül mennie, tudva tudván, hogy szinte semmi értelme. Csak azért mégis voltak szép napjai. Júlia. A gyerekek. Munka és foci. Sakkozni is szeretett. Néha külföldre utaztak nyaralni,már Arankával. Szerette a feleségét…
– Még mindig nincs kész ?! – tört rá ismét a cápa arcú főnővér.
– Nem megy – nyögte ki panaszosan. Vizelete így is mellécsorgott, sárga terjedelmes foltot hagyva a lepedőn .
– Vén disznó! – morogta magában a főnővér. De aztán, még hátrafordult: – Öt perc múlva újra itt leszek és addig végre készüljön el- sziszegte ellentmondást nem tűrően. Nem tudta, hogy ez katonai művelet?! Felsőbb helyről érkező utasítás – tette hozzá jelentőségteljesen.
– Nem, ez embertelenség ! – suttogta utána az öregember, de most már alig jött ki hang a torkán. A távolba révedt a tekintete és már a felboruló kacsa sem érdekelte. Júliára gondolt, akivel egy csónakban ültek valamikor a hatvanas évek elején. – Milyen erős volt akkor még a karom! Egyszer áteveztem a tavon Balatonföldvárnál, a Tihanyi révnél kötöttem ki. Istenem, Balaton, nyár, szerelem. Milyen gyönyörű volt az a lány. Hosszú, vörös, göndör hajával. Hajszálfinom, selymes bőrével. Ahogy ölelték egymást a víztükörben meglátták egybe fonódó testüket. A tó soha még nem volt olyan sima, annyira nyugodt és fenséges, aztán később sem az elkövetkező évek alatt. Pedig hányszor járt a Balatonra. Barátokkal, szerelmekkel, családdal, gyerekekkel, utoljára szegény feleségével, akit a rák egy évvel hamarabb elvitt. Most egy nagyot sóhajtott és a titokban markában szorongatott tabletták utolsó darabját is a szájába gyömöszölte. – Nem szabad köhögnöm, hogy ki ne essenek- ez volt az utolsó gondolata. Meg az, hogy végre sikerült valamit nem végig csinálnia. És ezen bágyadtan elmosolyodott.
Fénykép: csodálatosbalaton.hu
Új világhírnökök a koronavírus árnyékában
Akik napjainkban születnek azok majd évek múlva a koronavírushoz, a világjárványhoz kötik jeles napjukat. Ám nemcsak az egyéni sorsuk nyitányára emlékeznek majd, hanem arra is, hogy akkor változott meg minden a Földön. további részletek