Azt mondják az ember mindent kibír. Tüzet, vizet, vasat, hústépő fájdalmakat. A lelkét azonban felőrli a boldogtalanság, vagy akár a pokoli stressz, amin olykor át kell esnie sorsának viharjaiban. Mi is így éreztük ott a hatalmas hajón, ami Liverpoolból vitt bennünket a világ másik felébe. Ez volt az Empress of Britain, Anglia Császárnője. Kétszázötvenketten voltunk. Nekem, aki egy alföldi kisfaluból jöttem, a hegyek, a folyók és a tenger új világot nyitottak meg. De hiszen oda is tartottunk az Új Világba. Erdész hallgatók voltunk a világatlaszokon apróra sorvasztott ország menekültjei. Fáztunk és a hideg csontunkig hatolt, bekúszott a szüntelenül dühöngő atlanti szél kabátjaink bélése alá, ezért a zárt utastérbe vánszorogtunk valamennyien. – Forradalmárok, szabadságharcosok ! – kiáltoztak felénk mindenfelől a brit kivándorlók, akiket nagy számban szállított a hajónk, velünk együtt a legnagyobb csoportot alkották, némelyikük már kissé kapatosan hadonászott. Fene jó kedvük volt és az egyre jobban táncoló hajónk mozgása meg sem zavarta őket. Beszédjüket nagy nehezen megértettem, kicsit már akkor tudtam angolul. Egymás szavába vágtak és v jelet mutogattak. Aztán meghívtak egy-egy korty italra. – Látod ezek igazi hősök ! – magyarázta egy pulykavörös képű fickó a társának. Átölelt bennünket, nekem a vállam veregette, de whiskygőzös leheletétől oldalra kaptam a fejem. Egyre jobban barátkozni akart, ezt azzal is megerősítette, hogy – Pfuj ruszki – kiáltással! – kiköpött a padozatra. A társa, egy kopasz világcsavargó pedig palackból kínálta a méregerős szeszt. – Igyál magyar! Igyál, rád fér ! – mondta vigyorogva. Az ital hatására pedig valamelyest nekünk is jobb kedvünk támadt. Felmelegedtünk és újból felmentünk a fedélzetre, mit sem törődve a jéghideg széllel. Csoportokba verődtünk. Aztán valami édes-bús muzsika rántott össze bennünket ismét. Megjelent a színen egy jó fellépésű öltönyös férfi, akit az ötvenes évek népszerű filmjeiből ismerhettünk. – Az ott Rajczy Lajos! – suttogták körülöttünk többen is. Rajczy, az ismert magyar színész, otthon sokak bálványa, hát ő is Kanadába tart? Hát ő is osztozik a mi sorsunkban? Hihetetlennek tűnt, de valójában volt benne valami megnyugtató. Kiket hozhat még velünk ez a 640 láb hosszú hajó, amely most veszettül táncolt a haragos hullámokon ? És hányan megtették már ezt az utat. Lélekvesztőkön, vagy luxus hajóosztályokon. Kivándorlók, emigránsok, új életben reménykedők, szerencsevadászok és álmokat kergetők. A történelem valahol itt van most velünk is, meghajszoltak, kivertek, hazájukból elvándorlók lettünk. De az elmúlt hetek történései most oly távoli gondolatoknak tűntek és jobbnak éreztük nem is emlékezni az elmúlt hetekre, napokra. Sopron most több ezer kilométerekre távolodott, mint egy homályos régi álom, amit szándékosan hessegettünk el, mert borzasztóan fájt. Fájt hazagondolni, mardosott a kétség. Vajon sikerülni fog, amibe belekezdtünk? Mi van az otthon maradottakkal? A legtöbben még el sem búcsúzhattunk szüleinktől, barátainktól, a mieinktől. A legszörnyűbb érzés az volt, amikor vissza sem mertél nézni a távolodó hazádra, mert attól tartottál, hogy követnek téged, és lelőhetnek, vagy elfoghatnak visszatoloncolhatnak és börtönbe kerülsz, mielőtt még a szabad világba érkeznél.

Valaki most a háttérben szavalni kezdett, először halkan, majd egyre hangosabban, a nemzet színésze volt az. Egyre többen köréje csoportosultak, az elhagyott hazáról szóltak versei, ami most még szomorúbbá tett bennünket. Eközben egyre viharosabbá vált a tenger és ezt alaposan megéreztük sok ezer tonnás hajónk ütemes imbolygásából. Egy matrózruhás alak jelent meg köztünk, körbejárva papírzacskókat osztott. Időnként megingott a járásában, de ügyes mozdulatokkal kivédte az óceánjáró rázkódásait, egyensúlyban tartotta magát. Egyhangú rutinnal adogatta mindenkinek a hajótársaság erre a célra rendszeresített zacskóit. – Mennyi szárazföldi patkány! – gondolhatta magában, de cseppet sem volt ingerült, megszokhatta, hogy a kivándorlók már csak ilyenek, gyakran elhányják magukat a hosszú úton Liverpooltól New Brunswickig. Nekem nem sok kedvem maradt a diáknótáink éneklésére, pedig azt mondták ez erőt ad. Igen a selmeci hagyományok előjöttek itt is az óceán közepén, tudatosította magunkban, hogy honnan jöttünk és kik vagyunk valójában. – Milyen szomorúak ezek a magyarok – néztek ránk csodálkozva a brit császárnő utasai. – Miért könnyeznek? Nem értették, mi pedig nem adtunk választ nekik. „Sopron, Sopron sáros Sopron” – zúgott egyre nagyobb erővel. De jómagam sokáig nem tudtam kitartani a többiekkel. Végül úgy döntöttem a kabinomba lépcsőzöm, ahol négy embernek adott helyet a szűk belső tér, és ahol most egyedül maradtam, holtfáradtan dőltem az ágyamra. Ahogy a keskeny priccsen elnyúltam, egy-kettőre mély álomba merültem, aztán ez sem tartott sokáig, mert egy durva jobbra dőléstől felriadtam, fel akartam ugrani, de az alacsony belmagasság miatt alaposan bevertem a fejemet. Ez teljesen felébresztett, hallottam, hogy a diáktársaim még mindig énekelnek. Képtelenek voltak elhagyni a fedélzetet. Úgy döntöttem egy kis felüljárón a szabad levegőre kapaszkodom én is. Menekülni akartam a zártságból. Gondoltam a friss levegő jót tesz majd. Hallottam, hogy az egyik utaskísérő figyelmeztet, talán azt mondhatta, hogy óvatosan, vigyázzak magamra. De én nem törődtem vele, ahogy kijutottam a fedélzetre a hideg szél az arcomba csapott, mint valami fagyos ostor, időnként sós tengervizet permeteztek a szemembe a hajómonstrum oldalát ostromló hullámok, de nem bántam, éreznem kellett, hogy élek és van értelme az életemnek, ami új lappal kezdődik a befogadó Kanadában. ( A fénykép azt a hajót ábrázolja, amivel a soproni erdész hallgatók és professzoraik átszelték az óceánt, hogy Vanvcouverben kezdjenek új életet).

Életre szóló emlékek fűznek Kanadához. 1989 őszén Vancouverben töltöttem két hónapot. Találkoztam az 56-os soproni diákokkal, akik a „Sopron Division” történetét írták bele az emberiség Nagy könyvének lapjaira. A történet szereplői a soproni Erdőmérnöki Főiskola egykori hallgatói, és professzorai, akik az 1956-os forradalom következményeként Kanadában, Brit Kolumbia tartományban,Vancouver városában, a University of British Columbia keretében fejezték be Sopronban megkezdett tanulmányaikat és szereztek erdőmérnöki oklevelet, vagy folytatták oktatói munkájukat immár a nyugati parti nagyvárosban. Vancouvert, a csodálatos várost például így idéztem fel egyik írásomban:” Itt mindig vibrálóbb a levegő, mint Európában, vagy akár New York környékén. Szédítőek a toronyházak, az üzletek roskadásig, a választék pazar. A száguldó rendőr és mentőautók szirénái az utcai zenészek gitárszólamaival keverednek. A dél felől áramló meleg tengeri levegő San Francisco és Los Angeles lehelletét őrzi. Talán emiatt özönlenek ide Kanada belsejéből, a fagyos prérikről, a nagy keleti iparvárosokból…”Vancouver csodáján túl, azonban a Kanadában új hazára talált soproniak élete érdekelt engem a legjobban. Ezúttal sem emlékezhetem meg mindenkiről, olyan sokukkal hozott össze a sorsom és annyira lenyűgöző találkozásokban volt részem, hogy csak valóban egy könyv terjedelme adna erre lehetőséget. De talán ami késik, nem múlik, volt már arra példa, hogy valaki több évtizeddel korábbi élményeit elevenítette fel egy könyv alakjában. Itt most azokat a találkozásokat idézem fel, amelyekről itthon valóban írtam, vagy nagyon élmény gazdagok, meghatározóak voltak. . Sziklay Oszkárral, Adamovich Lászlóval, Jablánczy Sándorral, Kozák Antallal, Pászner Lászlóval is összehozott a sorsom. Mindannyiukhoz csodálatos élmények fűznek, de azt a repülőutat soha nem felejtem el, amit egy kétmotoros sportgéppel tettünk meg Victoria főváros és Vancouver között. Az apró Cessna 210 világlátott gép volt, amellyel korábban távolsági világrekordot állított fel a tulajdonosa Födő Lajos, most azonban Adamovich professzor, azaz Cinke, és Benkő Géza, valamint jómagam voltunk az utasai az óceán felett, alattunk pedig a tenger felszínén számtalan apró szigetet, a szárazföldön pedig smaragdzöld erdőket és kékeszölden csillogó tavakat csodálhattunk meg . – Hol vannak az ávósok ! – hirtelen így kiáltott fel a szabadság mámorában Benkő Géza, aki évekig harcolt, politizált odakinn Victoriában a szovjet és a kommunista elnyomó rendszerek ellenében. Így szinte a legbizalmatlanabb volt azokkal a törekvésekkel szemben, amely a volt soproni főiskolások újra befogadását szorgalmazta az Alma Materbe, még a rendszerváltás előtt. Azután ez is okafogyottá vált, mert 1990-ben ünnepélyes keretek között megtörtént. Ettől kezdve Benkő Géza is megenyhült és elismerte, hogy a magyarság, illetve vele együtt Sopron is visszatért a szabad országok népes táborába.

( A fényképen a repülőút előtt Victoriában. Bal oldalamon Adamovich László, alias Cinke professzor, akit a diákjai nagyon szerettek és tiszteltek, jobbomon Benkő Géza egykori soproni főiskolás)