Amikor Sopron vérbeli szőlőművelőit, a poncihtereket kitelepítették a városból és a környező településekről Németországba, óriási űr keletkezett, mind az emberi, mind a kulturális és gazdasági vonatkozásában is. A megüresedett házakba más honi vidékekről hoztak be a pótlásukra magyar embereket, olyanokat, akiknek ugyancsak a kiűzetés vált sorsuk részévé. A hátrahagyott takaros házakban még bőgtek az éhes, vagy éppen fejésre váró tehenek, a gyümölcsfák roskadoztak a terméstől, de egy ideig senki sem szedte le, a szőlőkben meg sorjázott az aktuális munka, például a kötözés, ami egészen egyszerű feladatnak bizonyult, de aki még soha nem csinálta és főleg olyan tájakról érkezett, ahol nem volt hagyománya szőlőtermesztésnek, nem tudta hogyan kell ezt csinálni. Így hát sokan dróttal oldották meg a feladatot, de nem csupán ilyen és hasonló kényszer barbarizmus burjánzott el akkor a negyvenes évek utolsó éveiben, meg az ötvenesek elején. Ma már akár mosolyoghatunk is ezen, de akkor tragédia volt a javából. Pedig maradtak még néhányan a poncihterek közül is, mint Taschner István, aki aztán az őseitől tanultakat, kiegészítette a tanulmányaival, lett belőle növényvédelmi szakmérnök, szőlészeti és borászati ágazatvezető. Aztán hegybíró is. Kapkodtak a tudásáért, aki szinte minden titkát ismerte a borvidéknek, hiszen gyerekkorától tanulta azt. De hány és hány riportot készítettem vele is, meg rövid interjúkat a szüretről, a károkozók elleni védekezésről, a várható termés minőségéről és mennyiségéről, a felvásárlás árairól.

Sokat írtam a Bruckner családról is. Ők mélyen őrzik a soproni borkészítés tudományának hagyományait. Nem is csoda, hiszen évszázadokon át írták, apáról fiúra örökítvén a soproni krónikájukat, amely a régi idők szőlő ügyeiről tudósított. Leginkább Időjárásról, terméshozamról és bizony katasztrófákról is, sáskajárásról és jégesőkről, borzasztó fagykárokról, vagy éppen aszályos évekről is. Mindezt komoly tanulságként a jövő szőlőtermesztő nemzedékének javára.

Ugyancsak kedvenc nyilatkozom volt Molnár Tibor. Már a megjelenése is erős szimpátiát váltott ki az emberből, mély szakmai hozzáértés és tudás övezte alakját, hosszú évtizedek tapasztalata. Ráadásul ő kevésbé volt zárkózott ember, szívesen megnyilatkozott a szőlő és a bor iránt érzett szenvedélyéről. Emlékezem egy hajókirándulásra a Fertőn, amikor népes újságíró társaságunknak, csipkelődve, szinte elemi haraggal csepülte a sörívás szokását, mert szerinte az árpalé csak itatja magát, de a szomjat bizony nem oltja. A bor viszont az Istenek itala, amit Hamvas Béla is leírt az esszéiben, embernek meg földi ajándék, ami széppé és tartalmasabbá teszi az életet. Ő volt az, aki mély hittel szerette a soproni borvidék tájait is, a Fertő tóra futó lankákat, amiről szívvel- lélekkel mesélt mindenkinek. Miközben nagy élvezettel kóstolgattuk borait, elkápráztatott bennünket a történeteivel. Mi újságírók, szerettük Tibi bácsit, mert a szőlészet és bortermelés tudnivalói a kisujjában voltak, és erről bármikor lehetett beszélgetni vele, interjút, cikknek valót kérni tőle.

Azon töröm a fejem mi lett volna Soproni Borvidékkel, ha a kevés megmaradt poncihter leszármazott és a városba érkező tanult szakemberek együttes törekvésével meg nem mentik, újra virágzóvá nem teszik a szőlészet és a bortermelés helyi adottságait. Ilyen messziről jött nagy tudással rendelkező szakember Szita Miklós. Aki már 1963-ban a tarcali Szőlészeti Kutató Intézet bormúzeumának pincemestere volt. Azután Sopronban futott be igazi karriert, ahol a legnagyobb borászok hírnevét öregbítette és öregbíti most is. Ő több hazai és nemzetközi versenyen is nyert az általa készített borokkal. Amikor a Soproni Állami Gazdaság szőlészetének híreiről írtam, mindig vele készítettem interjúkat. Nem lehet rangsorolni és versenybe állítani ezeket a szaktekintélyeket, mert valójában mindegyikük rengeteget munkálkodott a borvidék tekintélyéért. Ők négyen az idősebb generációt képviselték, de újságíró éveim utolsó szakaszában Magyar Dezső volt az, akit rendszeresen faggattam az itteni bortermelés híreiről. Jóval fiatalabb a többieknél, de a Lővér pince szinte mindentudó gazdája a szó legszorosabb értelmében. Legtöbbnyire Balf és Fertőrákos számtalan régi dűlőjén és új területein termelteti a legjobb borokat. A hagyomány tisztelete pedig az ő gyakorlatának is sarkalatos pontja, hiszen azt a régi pincét vette gondozásba és újítatta fel, amely egykor ifj. Flandorffer Ignác tulajdonában állt, és amit Schönfrisch és Kohn urak régi kereskedelmi pincéjének építettek.

Természetesen ma már sokan, sőt egyre többen szolgálják, építik és emelik komoly rangra a soproni borvidék remekeit. Borversenyeken, fesztiválokon, borünnepeken ismertetik meg a város legjobb italait. Rangos borbemutatókon és kóstolókon aratják le az elismeréseket és díjakat. Név szerint azonban csak a fenti öt borászt említhettem meg, mert velük készítettem a leggyakrabban a borügyeinkről cikkeimet. Azonban mély tisztelet és elismerés a többieknek is, akik akár a régi nemzedék, vagy már a legújabb tagjaiként a közös célért, a soproni borászat és szőlőtermelés hírnevéért ügyködnek nap, mint nap.

Az utóbbi időben olyan sokan hagytak itt bennünket. Legutóbb is Józan Tibor, Pozsgai János, Fiziker József, Pantali Zoltán és még hosszan sorolhatnám. Nem csupán emlékeket, de korszakokat vittek magukkal. Igen az idő ijesztő hatalma- mondhatnánk. De én azért is fájdalmat érzek az e-világtól elköszönőktől, mert valóban újságírói létem részesei voltak. Nagyon jól ismertem őket, írtam róluk, eszmét cseréltünk gyakorta, sőt közös könyvet is alkottunk, mint Pantali Zoltánnal.

Olvastam egy kínai filozófustól, hogy az ősi időkben létezett egy óra, amit illatos órának neveztek a régiek. Ez a híres tömjén óra volt, aminek díszes dobozában egy tömjénpecsét hosszú fonalat alkotott, és amikor meggyújtották az idő múlása alatt végig égett, írásjeleket és különféle szimbólumokat elérve és azokat hamuvá változtatva. A fenséges fenyő és cédrusillat végigkísérte az így mért idő múlását, ezért nevezhetjük az idő illatának ezt az évezredes kínai „órát”. Elképzeltem, ha mi európaiak, soproniak is készítenénk egy ilyen órát, akkor ezt a különös szerkezetet, amikor meggyújtanánk, hosszú égése alatt mindannyiszor eszünkbe jutnának az immár eltávozottak. Barátaink, szeretteink, rokonaink, sőt érintettségem okán egykori riportalanyaink, szerzőtársaink is. Például lehetne a személyükre utaló jeleket is elhelyezni ezekbe az órákba. Mondjuk egy gesztenyevirág rajzát, és amikor a tömjénfonal égése közben ehhez a rajzhoz érne, képzeletben felgyulladnának a soproni gesztenyesütők emlékei. (Azért rájuk gondoltam elsőként, mert nekem, számomra mindig a béke időket, az emberi közösségek együvé tartozását hirdették valahol. És nagyon szépen hirdették! ) A híres-neves Brischki nénié, aki a visszaemlékezések szerint a Fekete Elefánt sarkánál állt a negyvenes években és a faszén parazsa fölött nagy műgonddal sütötte ropogósra a téli csemegét. Tíz fillérért hat-nyolc szem sültgesztenyével örvendeztette meg a soproni gyerekeket, amikor szánkózásból, korcsolyázásból éppen hazafelé indultak A nyolcvanas években pedig Sárközi nénié, akiről többször is írtam, mert annyira hiányzott, amikor eltűnt a gesztenyéjének mennyei illata és eltűnt a finom maróni ízével ő maga is a városból, betöltetlen hiányt hagyva maga mögött, egy zavarosabb korszakra.

Gondolkodtam milyen szimbólummal idézhetnénk fel a régi helytörténészek, muzeológusok Sopron múltjának kutatói emlékét és arra jutottam, hogy egy megsárgult okirat darabkával, amin néhány ősi betű látszna , így Csatkai Endrétől Mollay Károlyig sok mindenkit visszacsalogathatnánk a múltból néhány perc erejéig tömjén óránk segítségével. Aztán művészekét, írókét, költőkét, mind a nagyokét, akik Sopron szépségét festették meg, öntötték formába, alkották szoborba vagy szavaikkal hirdették meg. (Szándékosan nem írok további neveket, mert olyan sokan vannak és rangsorolni is képtelenség volna őket.) És jeles tudósokét, híres polgárokét, orvosokét, építészekét, zeneszerzőkét, akik tettek a városért nem is keveset, és jócskán hozzájárultak történelmi és szellemi nagyságához. Így égethetnénk az idő illatát, de nem csak hírneves soproni polgárokért, de mindenkiért is. Száz, meg ezer mesterség, hivatás és foglalkozás képviselőinek emlékéért. Századokra visszafutva az időben, vagy éppen a közelmúltban megcselekedve. Igaz a szó elszáll, az írás megmarad, ugyanakkor az illattal jelzett idő olyan érzékeket mozgathat meg, amelyek a mélyebb lelki kötödések elindítója is lehet. Misztérium a javából. Próbáljuk hát meg elkészíteni saját illat óránkat. Mert nem árt, ha időnként megállunk az idő forgatagában és szemlélődni kezdünk arról, kiket ismertünk, jól ismertük-e őket és adtunk e nekik eleget a szeretetünkből a kizökkent világban?

Sokakról nem írtam és még sokakról írhatnék. A könyvnek azonban tartalmi és formai határai vannak. Események, rendezvények, találkozások, cikkeim szereplői mind, mind a fejemben vannak. Sokakról, mint egy felvillanó szikra, fontos emlékeket őrzök. Például a régi TIT-ről, amit még Vighné Kovács Margit vezetett. Margit harsánysága és dicséretes aktivitása már pályám kezdetén a szemembe ötlött. Az Egyetemi Színpad, a Fintor színpad, a rádiózás és a színvonalas rendezvények kötődtek már akkor a nevéhez, de nekem ő – bevallom őszintén – az egyik legkiválóbb hírforrásom is volt akkoriban. Számtalan érdekes emberre és eseményre hívta fel a figyelmemet. Például így találkozhattam Kovács Adéllal egy hosszú interjú erejéig, éppen Csehov Sirályában játszott, amikor az előadás előtt találkozhattam vele. Emlékezetes volt az is, hogy a már nagyon idős Augusztinovicz Elemér bácsival, a régi tanári generáció jelesével, a soproni irodalomtörténet mindentudójával, a tudományos ismerterjesztés kiváló szervezőjével hozott össze a sorsom. Beszélgethettem vele az egészen régi időkről, életének utolsó évében is mindig ott találkozhattunk a székházban, annak rangját emelte és az ismertterjesztés stafétabotját átadta Margitnak. TIT-béli hírforrásom révén számos egyetemi professzorhoz, a kultúra akkori szereplőihez, közéleti személyiségekhez is gyakorta eljutottam. Ilyen alapon nekem a székház egy szellemi bázist jelentett, akárcsak a Soproni Levéltár, a Központi Bányászati Múzeum, a Liszt Ferenc Művelődési Központ, vagy az EGYETEM. A levéltárban találkoztam azután Hárs Józseffel, aki rengeteget kutatott a régi oklevelek és újságok garmadájában. Nagyon sokat tudott a város múltjáról, és ha érdeklődtem valami felől, máris szívesen nyilatkozott a régi soproni utcákról, történelmi eseményekről, városi érdekességekről. Amit ő a levéltárban összegyűjtött a hosszú évek alatt, azt később közre is adta, helytörténeti könyveiben, de még elbeszéléseket és történelmi drámát is írt. Őszintén szólva sokat köszönhetek neki, mert számos cikket írhattam információi, útmutatásai alapján. Horváth Zoli bácsi a rangos helytörténész, a másik fontos segítségem volt, precíz és naprakész tudással rendelkezett Sopron régi eseményeiről, izgalmas történeteiről és különleges polgárairól. Azt hiszem már elmondtam, hogy halála előtt néhány héttel engem kért meg, hogy írjak az életéről, munkásságáról egy összefoglalót. Kérése nagy megtiszteltetés volt számomra. Talán éppen a már említett szellemi bázisok közvetítésével jutottam el Környei Attilához is. Nagy műveltségű, a várost szenvedélyesen szerető történész, muzeológus, Csatkai Endre és Domonkos Ottó tanítványa volt. Szinte kiapadhatatlan forrásanyagokkal látott el. A Brennbergbányai Bányászati Emlékmúzeum, a Széchenyi István Emlékmúzeum létrehozása a nevéhez fűződik és gondozása, gyarapító munkája révén szinte hetente írhattam ezekről az intézményekről és a hozzájuk kapcsolódó rendezvényekről cikkeket. Jól emlékszem, hogy a nagycenki Széchenyi kastély kulturális élete valósággal felvirágzott az ő megbízása alatt. Mindig számokkal igazolta, hogy mennyi iskolás csoport, vállalatok közösségei, kirándulók ismerhették meg a Legnagyobb magyar tetteit, hazájának felemelkedésért folytatott óriási küzdelmeit. Örömmel töltötte el a sok látogató.Akkoriban nem kellett a kastélyt plakátokon hirdetni mégis évente tízezrek keresték föl.

Így lépkedhettem én forrásról forrásra és egyre többet tudtam meg Sopronról és azt igyekeztem is megírni. A kiépülő tudás és forrásláncban mások is fontos szerepet kaptak, így nem feledkezhetem meg Venesz Ernőről sem. Az akkori Liszt Ferenc Művelődési Központ igazgatójáról. Sokat tett a házért, Sopron kulturális életéért, fesztiválok szervezésében vette ki a részét, jó humora és már-már szarkasztikus, csipkelődő egyénisége volt. Nem tagadta meg a múltját sem, hiszen fiatal korában bencés szerzetesnek készült, vallását és hitét megőrizte. Élete egyik nagy eseményének tartotta, hogy Cziffra György jóvoltából egy ünnepi alkalommal átadhatta azt a zongorát a soproni közönségnek, amit a művész ajánlott fel a városnak. Az ő szervezésének köszönhető a Soproni Bencésház Alapítvány létrehozása 1989-ben, aminek folytatása volt a Szent Benedek Idősek Háza megalapítása három évvel később. Közvetítésével ismerhettem meg Nagy Alpárt, Friedrich Andrást, Fohner Jánost, Dárdai Árpádot, Fodor Gábort is, a soproni zenei élet erősségeit, akikről szintén gyakran adtam hírt az újságok hasábjain. Venesz Ernő munkatársával és több kulturális intézmény igazgatójával, Sógor Ferenccel ma is gyakran találkozom. Ő valóban példaképe lehet az ízig-vérig soproni polgárnak. Nincs olyan városi kulturális esemény, amit ne támogatna nyitott szívvel és rajongó lélekkel. Az alkotói palettából mindenkit ismer, friss tájékozottsága fiatalokat megszégyenítő alapossággal működik. Négy évtizedes újságírói múltam során vele is sokszor eszmét cserélhettem, írhattam munkásságáról, arról amit a város kulturális életéért tett.( A képen Guszti bácsi. Augusztinovicz Elemér)

Nekem, mint soproni újságírónak legnagyobb élményeim közé tartozott, ha más tájékon, idegen földön, idegen országban lehettem a Civitas Fidelissima küldöttje. Jól emlékezem egy rokon látogatás alkalmával járhattam meg Londont 1986. július 23.-án és ott lehettem Sarah Ferguson és András yorki herceg királyi esküvőjén. Na, gondoltam most kipróbálom, hogy a kádári Magyarország újságíró igazolványával vajon mire megyek. Vajon beengednek-e a világraszóló sajtótájékoztatókra és a sajtópáholyba, ahonnan az egész ceremónia sokkal testközelibb volt, mint a londoni köznépnek kordonba szorított látóképe. Szorongva, félve felmutattam a MÚOSZ által kiállított sajtóigazolványom. És láss csodát, legnagyobb ámulatomra megnyílt előttem minden kapu, azaz azok a bejáratok, ahová a világ minden részéből érkezett többi sajtómunkatárs is beléphetett. Volt ott aztán nagy csinnadratta és a sajtópáholyból szinte egy álomvilág tárult elém, a „cocialista” táborból érkezett kis vidéki magyar hírlapírónak, amikor a nagy tv társaságok közvetlen közelében gyűrött noteszével jegyzetelhetett, amit éppen akart. Jobbra a BBC sztár riporternője a vörös haj zuhatagban forgolódó díva, balra meg a CNN fekete tudósítója irtózatos magas pulpituson széles vigyorral, mellette a kamerát forgató profi, aki akkoriban a legjobb lehetett ebben a szakmában, mert különben miért is küldték volna őt ide, erre a feladatra? És szórták a képeket országok tucatjainak, csak egyre szórták élőben, millióknak világszerte. Hát ez valóban egy másik világ volt. A Tower harangjai meg rákezdtek, mintha a fülemben adtak volna valóságos koncertet, a tömeg meg tombolt és éljenzett, amikor a fiatalok üveghintója végiggördült a londoni aszfalton. Mit írjak, miről írjak, amikor már a képi világ is sokkolt egy kelet-európai szürkeségből ide tévedt kis tudósítót. De aztán írtam, mert visszarévedtem riporteri szerepemre, írtam, mint a világ öt földrészéből érkezett többiek.

De nekem nemcsak a nagy események jelentették az élményt, az újságírói kíváncsiságom és képzeletem felajzását. Gondoltam egy alkalommal, hogy elmegyek Érsekújvárra, kicsit kutakodni, egyik kedvenc költőm Kassák Lajos ottani élete után, merthogy ő itt született, ebben az ősi magyar városban. Itt élte gyerekkorát, itt járt iskolába és itt érett költővé a múlt század elején. Tudom, az újság egynapos műfaja nem kedvez az ilyen kulturális adottságú cikkeknek. Mégis annak idején nagyon örültem, amikor a cikk megjelent a Kisalföldben. Büszke voltam rá és jó érzések töltöttek fel. Azóta száz meg száz cikket írtam, eljárt az idő a fejem felett, de az ilyen újságírói feladatok mindig is a legszebb emlékeimbe költöztek. Bárhová vezérelt utam, soha nem feledkeztem meg arról, hogy valójában a toll katonája vagyok. Megtalálni az érdekességet, feldolgozni körülményeit és közreadni az olvasónak, hihetetlenül erős késztetés ez. Amikor Svájcban jártam, engem nem kápráztatott el ez a kicsi alpesi mintaország. Igaz mesebeli tájakat és nagyon takaros utcákat, házakat, tereket láttam, de kerestem az ország belső varázsát és meg is találtam. Baselben volt éppen egy Rotterdami Erasmus kiállítás, hiszen a nagy humanista tudós ebben a városban alkotta számos nagy művét. Valószínűleg a Balgaság dicséretét is. A tárlaton mégis valami különleges kulturális ínyencség keltette fel a figyelmemet. Azt olvashattam ugyanis, hogy Erasmus számos levelet váltott soproni szellemi kortársaival. Ezeket a leveleket a nem kevésbé híres Melanchton közvetítette. És hát a büszkeség azonnal hatni kezdett rám: Ime Sopron neve itt áll nagy betűkkel egy baseli tárlaton. Itt áll közretéve Svájc egyik szellemi fellegvárában, éppen ott ahol például Friedrich Nietzsche is megosztotta nézeteit a világról – elméje elsötétedéséig – nem kevés hatást keltve. Végül is cikk született tárlatlátogatásomból, Sopron hírnevét öregbíthettem a Rajna partján is.

London után azután jött Írország és ott egy teljes hét a rokonaim körében. A smaragd zöld szigetről már két oldalas anyagot hoztam össze, ha jól emlékszem ünnepi számában jelentette meg a Kisalföld. Büszke voltam rá és azt a címet adtam a hosszú riportkörútnak, hogy a Kelták földjén. Egyhetes írországi kalandozásaim hihetetlen mennyiségű kulturális élménnyel töltöttek fel. Mégis írnom kellett a dublini kocsmákról is, ahol a csapolt Guinness sör felejthetetlen zamata megismertette velem ennek a derék, nyitott nemzetnek érzésvilágát, mert amikor a harmadik korsó után újdonsült barátaimmal kimentünk a szakadó esőbe – ritka eset volt, ha éppen nem esett – együtt énekeltük a harcias ír dalokat – én persze csak valami, keverék magyar – angol nyelven, hiányos nyelvtudásom okán – amelyek persze arról szóltak, hogy az angolokban soha ne bízz meg, és égess el mindent, ami angol, kivéve az angol szenet, ahogy azt Jonathan Swift a Gulliver híres írója mondta. Hírességekben pedig nem volt hiány. A Trinity College, a neves dublini egyetem, mellett elsétálva felidéztük Oscar Wilde, James Joyce emlékét. Aztán a város fő utcáján, az O’Connel Streeten a nemzeti hős szobrának tisztelegtünk. Majd amikor valami harapnivaló után is néztünk, fizetéskor felfigyeltem az ír fémpénzeket díszítő hárfákra. – Miért van rajtuk ennyi ? – kérdeztem naivul. – Hát nem tudod? – korholtak le azonnal már kissé pityókás barátaim. – Ez a hárfa Brian Boru hárfája, a nagy ír királyé, aki minden tiszteletet megérdemel. Azonnal visszavágtam, hogy tudatlanságomat palástoljam: – Szent Patrick háromlevelű lóheréje meg nemzeti jelkép ! – Úgy ám! – dicsértek meg. – De az is neki köszönhető, hogy a szigetről száműzte a kígyókat! Így beszélgettünk egymással, még ha oly nehezen is, szótárt forgatva, vagy éppen kikövetkezetve a mondatok értemét. És én mindezt két oldalon visszaadhattam, amikor haza érkeztem Sopronba. De írtam még sok-sok mindenről. Sok-sok érdekességről és élményről. Két oldalt kaptam, de egy regényre való élményt gyűjtöttem egybe. Mégis visszagondolva, nagyon nagy fegyvertények láttam, hogy a Kisalföld ekkora terjedelmet szentelt riportomnak, egy pályakezdő újságírónak. Két egész oldalon, azóta sem jelentek meg írásaim sehol, egyetlen újságban sem. Mindez 1986. júliusának végén történt.